Nem a mese teremt sötétséget, hanem az ember

Deviáns viselkedésnek nevezte Bagdy Emőke a homoszexualitást egy múlt héten adott interjújában. A pszichológus társadalom azonnal reagált. Úgy tűnik, nem csitulnak a Dúró Dóra könyvpusztítási akciói nyomán felkorbácsolt kedélyek. Mi újraolvastunk néhány népmesét, és nem kicsit lepődtünk meg. Vélemény.

Deviancia – így utalt a múlt héten egy a Magyar Nemzetnek adott interjújában a neves pszichológusprofesszor, Bagdy Emőke a homoszexualitásra. Álláspontját a Dúró Dóra által ledarált Meseország mindenkié című mesekönyv kapcsán osztotta meg az olvasókkal. Szerinte korai és káros az óvodáskorú gyerekek érzékenyítése a témában, mert még a végén magától értetődőnek veszik, hogy a homoszexualitás létezik, és így kritika nélkül fordulnak majd az elhajlások, azaz devianciák irányába.

A homoszexualitás nem deviancia

Szerencsére ezt már a pszichológus társadalom sem hagyta szó nélkül. Hétfőre már több mint ezren írták alá azt a közös állásfoglalást, amelyben elhatárolódnak az ilyen gyűlöletkeltő és társadalmi kirekesztést fokozó megnyilatkozásoktól. Közleményük hangsúlyozza, hogy LMBTQI+ embernek lenni nem deviancia.

„A homoszexualitás, mint betegség 1973-ban került ki a mentális betegségek kézikönyvéből, így betegségként beszélni róla messzemenően szakmaiatlan, és tudatlanságról tesz tanúbizonyságot” – írják.

Hozzáteszik: „A Meseország mindenkié fontossága és különlegessége a sokféleségben rejlik. A könyv olyan karaktereket jelenít meg, akik nem, vagy nagyon ritkán szerepelnek mesékben, így a kötet mind az érintett csoportok, mind a többségi társadalom tagjainak fontos üzenetet hordoz.” Utóbbiak számára éppen azt, hogy az említett csoport tagjai hozzájuk hasonlóan sokfélék, és még ha bizonyos dolgokban különböznek is, sok vágyuk, küzdelmük és motivációjuk megegyezik.

A mese, az kell

Az ember, amióta világ a világ, mesél. Néha egészen borzalmas, sötét dolgokról is. Gyerekekről, akiket a saját szüleik hagynak el szándékosan az erdőben, kislányokról, akiket egy farkas akar felfalni, nagylányokról, akik mindent, de tényleg mindent feladnak a szerelemért, hogy az végül a halálba taszítsa őket, és ne maradjon belőlük más, mint szertefoszló tajték a vízen.

S, bár születésük idején ezek közül a mesék közül a legtöbb alapvetően felnőtteknek szólt, átirataikat ma is gyerekeknek meséljük. Már a nagyszüleink is kívülről fújták őket, a történetek generációról generációra öröklődnek, a tudással és tapasztalattal együtt, amit közvetítenek. Fontos részei a kollektív emlékezetnek, épp úgy, ahogy például a magyar népmesék is.

Utóbbiakról, be kell vallanom, bennem mindeddig téves kép élt. Talán akkor találkoztam utoljára népmesével, amikor kisiskolás voltam. Most viszont, hogy már elég nagynak éreztem hozzá a gyerekemet, végre előástam az ütött-kopott köteteket a szekrény mélyéről.

Átverés, bántalmazás, elnyomás – Hello, magyar népmesék!

Hogy meglepődtem-e? Igen. Nagyon? Nagyon! Az egyik első mesében olyan nyafka, szerencsétlen és magatehetetlen volt a királylány, hogy az már szinte fájt. Végül eladták, mint egy krumpliszsákot. A másikban nemes egyszerűséggel átverték egymást a testvérek, majd biztos, ami biztos, a legkisebbnek a szemét is kiszúrták.

Aztán volt olyan is, amiben a daliás magyarok jól elrabolták, majd akaratukon kívül magukévá tették a lányokat, akik örvendeztek (de tényleg!), hogy ha már így alakult, legalább ilyen szép férfiak kezére jutottak. De akadt olyan is, amiben a falu leglustább, legsemmirekellőbb legénye nyerte el a királylány kezét. Na nem azért, mert végül megváltozott, dehogy! Azért, mert mindig akadt valaki, aki súgott neki.

Szóval, még nem is ástuk a mélyére magunkat, már bőven volt mit megbeszélni.

Mert annak ellenére, hogy a mi értékrendünkbe sem a bántalmazás, sem a nők elnyomása, sem az érdemtelen előrejutás nem fér bele, nem daráltuk le, nem téptük el és nem vetettük tűzre egyik könyvet sem. Helyette beszélgetni kezdtünk arról, amit olvastunk.

Több nézőpontból is. És még mielőtt valaki úgy érezné, hogy meg akarom becsteleníteni a nemzeti értéknek számító népmeséinket, leszögezném, erről szó sincs. Pláne, mert nem csak ilyenekkel találkoztunk, bár azt sem állítanám, hogy nem botlottunk kifejezetten sok, erkölcsileg mindenképp megkérdőjelezhető történetbe. Mégsem bánom egy percig sem, hogy a lányom ismeri majd ezeket a meséket. Sőt, én magam is érdeklődve olvasom őket újra, mert egyrészt olyan témákról beszélgethetünk a segítségükkel, amelyekre máshogy nehéz volna példát hozni, másrészt olyan korok szokásairól és mindennapjairól mesélnek, amelyekben mi nem éltünk. Szerencsére.  

Másokéban a szálkát, sajátunkban az erdőt sem

De ha őszinte akarok lenni, engem ezek a történetek sokkal jobban kiborítanak, mint azok, amik két – akár azonos nemű ember – szerelméről szólnak. (Pláne, mert utóbbiak igazából egyáltalán nem.) Egyszerűen azért, mert hatalmas bajnak tartom, hogy a társadalom szó nélkül tűri a bántalmazást, a nők elnyomását és a korrupciót, miközben ujjal mutogat olyanokra, akik nem bántanak senkit, csak nyugodtan szeretnék szeretni egymást.

Nem a mesékkel van baj, hanem magával az emberrel.

A világ ilyen. Mindig voltak és mindig lesznek benne olyanok, akik különböznek tőlünk. De sokkal könnyebb őket megbélyegezni, mint feltárni a rendszerszintű hibákat, és azokat kijavítani. Könnyebb más szemében észrevenni a szálkát, mint tükörbe nézni és rendet rakni a saját házunk táján. Pláne, hogy az utóbbihoz hatalmas lelkierő kell, hiszen a valódi változás gyakran fájdalmas és az ismert rendszerek teljes lerombolásával jár. Mégis megéri. Aki elég mesét olvasott, tudja, miért.

Fotó: Freepik. 

Vélemény, hozzászólás?