Gyerekek, akiket azok bántanak, akikben a legjobban bíznak. Gyerekek, akiket hiába próbál védeni a másik szülő, a bántalmazók kapnak segítséget, a jogra hivatkozva. Ügyük a tudatlanság, a nem értés, az érzéketlenség és az ellenállás falába ütközik, kétségbe vonják a szavaikat, újra és újra visszalökve őket bántalmazójuk karjába. Mit tehetünk mi, felelős társadalomként ezekért a kisfiúkért és kislányokért?
Hazánkban még mindig nem áldozatközpontú a hatóságok és az áldozatvédelmi rendszer működése, a bántalmazókat a jogra hivatkozva segítik abban, hogy az áldozatukat folytatólagos bántalmazással sújtsák. Az elárult áldozatok között van egy réteg, ami elárultabb az elárultabbnál. Ők azok, akiket gyermekkorukban szexuális bántalmazás ért.
Az erőszak, ami gyakoribb, mint hinnénk
A gyerekeket ért szexuális abúzus még mindig tabutéma. Pedofiloknak titulálják azokat, akik gyerekekkel létesítenek szexuális kapcsolatot,
pedig ők nem pedofilok. Ők szexuális ragadozók.
A pedofil szót helytelenül használják: a szó eredeti értelme, hogy kizárólag gyerekek iránt érez szexuális vágyat. Ám a napjainkban pedofilnak hívott személyek felnőttekkel is fenntartanak szexuális kapcsolatot, és ezzel védelmi hálót vonnak maguk köré. Látszólag szép családi életet élnek, mégis ők azok, akik szexuális vágyaik kielégítésére gyerekeket használnak. Használnak! Ártatlan, szexualitásról semmit nem tudó, hormonháztartásilag sem fejlett gyerekeket!
Liza sem gondolta volna, hogy valaha érintett lesz, azt meg pláne nem, hogy ugyanazt az utat fogja bejárni, mint sorstársai, és ugyanúgy végzik lányával, mint a legtöbben, akik a rendszertől vártak segítséget.
A lányom ötévesen elkezdett éjszaka megint bepisilni. Nem tudtam mire vélni, azt hittem, az óvodában történt valami, de tagadta. Aztán egy nap, amikor hazajött az apai láthatásról, furcsán viselkedett. Megkérdeztem, hogy jól érezte-e magát apánál, és ő azt felelte, igen, mert apa olyan dolgot mutatott neki, ami a világ legjobb dolga. Visszakérdeztem, hogy az mi? Ő azt válaszolta, hogy hát lehúzta a bugyimat és puszilgatta a puncim. A vér meghűlt bennem… akkor kezdődött a kálváriánk…
Hova fordulhat a segíteni akaró felnőtt?
Elméletileg bárhova… segítő szakemberhez, hatósághoz, gyermekvédelemhez, igazságszolgáltatáshoz… valójában pedig hatékonyan sehova. Sehova, mert mindenhol falakba ütközik: a tudatlanság, a nem értés, az érzéketlenség és az ellenállás falába, a szándékos vakság falába, a statisztikai látenciába és a megtévesztő váderedményességi mutatókba.
És itt nem arról van szó, hogy minden hivatalos szervnél lelketlen emberek ülnek, hanem inkább arról, hogy az erőszak természetéről hazánkban nincs (!) megfelelő oktatás! Azért nagy a látencia, mert maga a rendszer teszi látenssé a gyerekkori szexuális abúzusügyeket.
Liza akkor még ezt nem tudta, és bízott a rendszerben:
Az első sokk után próbáltam összeszedni magam, és mindenre igyekeztem figyelni. Minden gyanús jelet összegyűjtöttem és elmentem a rendőrségre. Másfél év után bizonyíthatóság hiányában lezárták az ügyet. A lányom addigra már számtalan vizsgálaton túl volt. A végén már beszélni sem akart semmiről. Fásult lett és élettelen… mint egy robot… Tovább akartam menni az igazságért, és ezért mindent meg is tettem.
De mi lesz a gyerekkel?
Ha meg tudjuk őt óvni ettől a hazug és áruló világtól, akkor átvészelheti a traumát. Ha meg tudunk maradni mellette úgy, hogy nem mutatjuk neki csalódottságunkat ezzel az életáruló rendszerrel szemben, akkor meg tudjuk tartani. Egy ideig. Aztán majd jön a saját talpára állása, a megakadások, a nem jól működő párkapcsolatok, az identitászavar, az élettel való szembenállás: és mindez miért? Azért, mert gyerekkorában egy egész rendszer összehangolt működése árulta el őt és azokat is, akik kiálltak mellette.
Hogyan mehetnek el igazságügyi orvosszakértők amellett, hogy életkoruknál fogva a gyermek szókincse, ismerete és tapasztalásai nem rendelkeznek fogalmakkal arra, hogy pontosan kifejezzék a velük történteket?
A bizonyítási eljárás során számtalanszor újra traumatizálják a gyerekáldozatokat azzal, hogy többször mondatják el a velük történteket, amivel alapvető hibát követ el a rendszer. Ugyanis egyrészt
a traumás emlékezet töredezett, így a hozzá nem értő ellentmondásnak, vagy hazugságnak kódolhatja a beszámolót,
holott egyszerűen annyi történik, hogy az agy nem minden esetben engedi felszínre a teljes traumás emléket, hiszen, ha az egyszerre árasztaná el az erőszakáldozatot, akkor minden bizonnyal összeomlana.
Másrészt minden ember a túlélésre van kódolva (ezért normális agyműködés a töredezett traumás emlékezés is), és
ha egy áldozat azt tapasztalja, hogy nem hisznek neki, akkor bezárja magába az emlékeit, nem beszél róla többé
(hiszen a folytonos kérdezgetéssel, megkérdőjelezéssel az áldozat megélése az, hogy igazmondását vonják kétségbe) és ezzel végképp rögzül a trauma, végképp azonosulni kényszerül a vele történtekkel, vagy éppen lehasítja magáról és a tudatalattijába űzi (disszociáció).
A Barnahus az egyetlen, ami segít
Egyetlen olyan intézmény van Magyarországon, amely izlandi minta alapján civil kezdeményezésre indult, de állami költségvetésből fenntartva a gyermekvédelmi rendszerbe ágyazva működik, ez a Barnahus szolgálat. Itt a kihallgatás és az igazságügyi pszichológus szakértői vizsgálat során arra törekednek, hogy a lehető legkisebb mértékben traumatizálódjon a gyermek (sajnos elkerülhetetlenül fog). Egyedül ennél az intézménynél elég felkészültek arra, hogy a szexuális abúzus lélektanában nem jártas rendőr helyett speciálisan képzett szaktanácsadó hallgassa ki a gyermeket, de ezt is csak hivatalos szerv kérésére végezhetik el.
A Barnahus szolgálat megjelenéséig a hatóságok mindig ugyanazokat a szakértőket tudták csak kirendelni,
akik jóformán Ctrl C+Crtl V billentyűparancs alkalmazásával adták ki a személyes felelősség nélküli szakvéleményeket, melyek alapján a bíróság meghozta határozatait.
Most azonban már van lehetőség arra, hogy a gyermekek védelmét figyelembe véve születhessenek perdöntő dokumentumok.
Sokszor kérdőjelezik meg azokat az áldozatokat is, akik nem beszélnek azonnal a szexuális visszaélésről, vagy adott esetben felnőttkorukban mondják el. Ennek az oka (a disszociáció és a töredezett traumás emlékezet mellett), hogy a szexuális kapcsolathoz szükséges hormonális változások még nem indultak meg az abúzus idején bennük, és csak jóval később, a szexuális érés beindulásával törnek fel az emlékek; vagy akkor, amikor már elég erősek ahhoz, hogy az agy megengedje a tárolt információ előbukkanását. Bármelyik is legyen, a traumás emlék bizonyos hívójelre aktiválódik.
Segítséget kérnének, de mégis kitől?
Amikor írom ezeket a sorokat Lizán kívül a közvetlen látóteremben többen vannak:
- Egy nagymama, akinek az ötéves unokáját használta az apja, és akinek másfél év után most söprik le az ügyét a rendőrségen.
Tehetetlennek érzi magát, elárultnak, a hatóságok által cserbenhagyottnak, és ez csak felerősíti benne a szívszorító érzést, amikor unokájára néz, mert nem tudja kiverni a fejéből, hogy mit tettek vele – még akkor sem, ha a rendőrség szerint nem történt semmi, vagy ha történt is, az nem bizonyítható.
- Egy alig nagykorú fiatal lány, aki nem rég jött ki a pszichiátriáról, ahová öngyilkossági kísérlet miatt vitték be. Szüzességét az apja vette el, és utána is évekig használta szexuálisan.
A családja elfordult a lánytól azért, amit ki mert mondani. Otthagyták segítség és támasz nélkül. Mindenféle támasz nélkül, nulla forinttal egyedül. A kihallgatásokon túl van, jönnek a bírósági tárgyalások, és mindezt úgy kell végig csinálnia, hogy közben az iskolát is be kellene fejeznie. Sokszor mondta már, hogy megbánta, hogy elmondta, mert olyan teher ez rajta, amit végtelenül nehéz elhordozni család és barátok nélkül.
- Egy anya a gyermekével, akiket évek óta kísérek. A nő védeni akarta a lányát, akinek a sérelmére az apa többször követett el szexuális bántalmazást.
Most az anyát börtönnel fenyegeti a rendszer kiskorú veszélyeztetése miatt azért, mert a bíróság szerint nem akarta odaadni a lányát az apának, holott valójában az apa nem élt az addigra kötelezően előírt és biztosított alkalmakkal, amit a rendszer kényszerített. Mindezt úgy, hogy az eljárások során egyáltalán nem vették figyelembe a tizenkét év alatti személy ellen elkövetett szexuális visszaélést, és figyelmen kívül hagyták a befizetett büntetéseket is. Ugyanazért kétszer akarják büntetni az anyát, míg az apát egyszer sem.
Az ügyében mára nyoma sincs a szexuális abúzusnak, egyszerűen kikoptatták az évek alatt a hatósági eljárásban. Csak annak látják bizonyítékát, hogy a nő alkalmatlan az anyaságra, és a lánya pedig hazudik, és már akkor is konfabulált (hiányos emlékeket kitalált dolgokkal egészít ki – a szerk.), az apa pedig igenis köztiszteletben álló állampolgár, aki a hatóságok szerint nem tehet ilyet, és különben is beteg szegény ember.
- Egy nő, aki külföldre menekült a bántalmazó elől, akitől elvették a gyerekét és a molesztáló apának adták.
Az apa mára tökéletesen elidegenítette az egyre rosszabb állapotban lévő kislányt az anyától. Ő a nyilvánosságtól várt segítséget, de egy újságcikken túl semmi nem történt, ami nem is csoda, mert a gyermek védelmét szem előtt tartva anonim módon jelent meg. De, ami ennél még aggasztóbb, hogy maga a történet sem háborított fel senkit annyira, hogy tenni próbáljon valamit.
A gyerekeket ért szexuális bántalmazás az, amiről nem készül családi fotó
Liza sosem hitte volna hová vezet az az út, amin akkor indult el, amikor meg akarta védeni a lányát.
Nem hittek nekünk. Nem hittek sehol… hiába mentem el mindenhová, hiába könyörögtem segítségért. A lányom ma tíz éves és az apjával él. Neki ítélte a bíróság. Annyi eljárást indított ellenem az apja, hogy megszámolni sem tudom. Az a kislány, akivel az apja egyedül hagyott engem egy fiatalabb nőért ma már utál. A keresztnevemen szólít, nem hív anyának. Egyedül maradtam. Az apja azóta újra nősült, elvett egy nőt, aki egy ötéves kislánnyal érkezett a házasságba. Most együtt nevelik a lányomat, aki már találkozni sem akar velem.
Liza az évek alatt több olyan zárt csoport tagja lett, ahol rengeteg hasonló cipőben járó szülő osztotta meg történetét. Ott ismerte fel, hogy ami velük történt, az nem egyedi eset, hanem forgatókönyvszerűen ugyanaz sokaknál.
Őket a rendszer szorította perifériára, és csak annyi maradt nekik, hogy sorstársaikkal támogatják egymást.
Olyanok ők, mint azok a háborúból visszatért katonák, akik ismerik az igazságtalanság és lelketlenség poklát, de soha nem fogják tudni pontosan elmondani másnak azt, amit csak az érthet meg, aki látta az elképzelhetetlent.
Ki tud segíteni nekik és hogyan? Hogyan tehetnénk láthatóvá a bebetonozott tabut? Mit tehetünk mi, felelős társadalomként ezekért a kisfiúkért és kislányokért? Mi érhet el egy újságcikk azon kívül, hogy felhívja a figyelmet a gyerekeket ért szexuális erőszakra és az azzal kapcsolatos eljárási hibákra? Mert itt az elborzadás és a sajnálkozás kevés; a történetek mögött pedig emberek vannak, akik folyamatosan várják a hatékony és előremutató, őket szolgáló segítséget, ami eddig még nem érkezett meg…
Amiről nem készül családi fotó: a témában készült Soha senkinek kötet színpadi változatát 2022.03.22-én Miskolcon és 03.26-án Budapesten lehet megtekinteni.
A Barnahusról és alapítójáról, dr. Lazáry Györgynéról készült video sokat elmond a módszerről.
Kedves Olvasó, ha te is ilyen kilátástalan helyzetbe kerültél, és tehetetlennek érzed magad, vagy épp ellenkezőleg, erőt tudnál adni sorstársaidnak azzal, hogy megosztod a történetedet, írj nekünk a noivalto@gmail.com címre.
Fotó: Adobe Stock, Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
