„Anyu, bárcsak én is tudnék dolgozni olyat, amit te csinálsz, és akkor segítenék, te pedig többet tudnál pihenni!” – súgta a fülembe az esti sutyorgás közepette a 4 éves fiam. Akkor visszafogtam a könnyeimet, de miután elnyomta az álom, kitört belőlem az elmúlt hetek, hónapok, sőt az elmúlt egy év feszültsége. Patakokban hullottak a könnyeim. Mert hiába vagyok vele a nap 24 órájában, nem tudom, mi zajlik benne, mit érez legbelül, a mosoly és a bújás mögött hogy is van ő igazán.
„Anyu, ne dolgozz már!”, „Velem játsszál!”, „Kapcsold ki a meetinget!” – mindennapos, megszokott mondatok. Néha már akkor is mondja, hogy vele játsszak, amikor társasozás közben kinézek az ablakon. Figyelmet követel, ölelést, puszikat, hosszú beszélgetéseket, mindig még egy mesét, vicces családi történeteket, saját életünkről költött verseket, barátot-zenetanárt-óvónőt-anyát egy személyben. Mindemellett gondozót, szakácsnőt, pincért és takarítónőt. És mindez én vagyok.
Napi nyolc órányi home office mellett radiátorkígyót gyártok, kirakózom, gyurmát főzök, zenélek, legótornyot stabilizálok, megkergetem, elkapom, megölelem, vigasztalom, puszival sebet gyógyítok. Verset költök neki-róla, szóvicceket gyártok, mosok, teregetek, közben képzelt beteg is vagyok, akit azonnal be kell oltani a nagy kék fecskendővel, nem, a régi piros nem jó. Két vizes póló között fonendoszkópot keresek, főzök, terítek, mosogatok, meetingelek napi kettőt, kamerán kívül müzlit bontok vagy épp ceruzát hegyezek, néha életet mentek, amikor felmászik, magára ránt, elvág, aztán magyarázkodom a kikapcsolt kamera és hang miatt, mesét olvasok, csak rá figyelek, öltöztetek, biciklizni tanítok, takarítok, fürdetek, bohóckodom, viccelek, csikizek, dögönyözök, altatok, kidőlök. Újraéledve este 9-kor ülök le dolgozni, és fel sem állok hajnali 2-ig. Akkor úgy bújok be mellé az ágyba, hogy megköszönöm, hogy van nekem, mert még így, kifacsarva is úgy érzem, ő a legcsodálatosabb dolog a világon.
Folyamatos karantén
Nem engedem még vissza az óvodába, mert szerintem nem biztonságos. Az elmúlt egy évben 12 hetet járt köznevelési intézménybe. A többi időt csoporttárs vagy óvónő fertőzöttsége miatt karanténban vagy önkéntes izolációban töltöttük. Vagyis 40 hétig csináltam ezt mindennap: napközben legfeljebb 3 óra munkát bírt ki egyedül eljátszva, azt is több részletben, a többi ötöt éjjel pótoltam.
Mindez abban a sérülékeny időszakban, amikor nagy szüksége lenne a kortárs csoportra, amikor barátságokat alakítana ki, többfajta viselkedésmintát látna, és el tudná dönteni, hogy kivel akar és kivel nem akar barátkozni, amikor megélné az elszakadás első fázisát, amikor megtanulná másokkal szemben is érvényesíteni az akaratát, amikor anya nélkül élne át dolgokat, és lennének saját élményei. A szívem szakad meg. De még mindig nem tudom, mi zajlik benne.
Túl sok a vírus odakint
Szokta mondani, hogy túl sok a vírus odakint és nem akar kimenni. Aztán mikor elmondom neki, hogy is van ez, akkor kicsit megbékél és kimegyünk. Már magától hozza a maszkját, fel is teszi, tetejébe húzza a sapkát, hogy le ne essen a füléről. Így már nem fél, mehetünk. Figyeli, ki miről beszél. Aztán kérdez: sok a beteg? Sok. A szomszéd néni ugye nem vírusos? Nem, nem vírusos, remélem.
„Ha feltalálom a víruselpusztítót, akkor már nem kell félnünk, ugye? Meg akkor sem, ha te is, a mama is és én is be leszünk oltva, ugye, akkor már nem leszünk vírusosak?”
Súlyos kérdések ezek egy 4 éves szájából. És mielőtt bárki azzal vádolna, hogy itthon biztos egyfolytában erről beszélek, vagy ez dől a tévéből, rádióból, ki kell ábrándítanom mindenkit, nem, itthon nem téma a járvány, nem megy a tévé, nem szól a rádió, csak Halász Juditot és Gryllust hallgatunk. Az információkat mind a radarjaival szedi össze, egy-egy elkapott telefonbeszélgetés alkalmával, amikor épp kórházban fekvő kollégáért aggódunk, amikor kiértesít az ovi, hogy holnaptól karanténban leszünk, mert covidos az óvónő, amikor szerdán kiadják a cuccait, mert másnaptól bezárnak a vírus miatt, amikor ismeretlen ismerős megkérdezi, hogy hogy vagyunk, mert neki a bármilyen rokona elkapta és nagyon beteg lett, amikor a mama azért aggódik, hogy mikor kapja már meg az oltást.
Mesével gyógyítja magát
És persze ha kérdez, válaszolok. Nincs titok. Az életkorának megfelelően tudja, hogy mi zajlik a világban, miért nem megyünk játszóházba, a kedvenc pónijához, vonatozni, oviba vagy bevásárlóközpontba, és miért van mindenkin maszk, és akin nincs, ahhoz hogy viszonyuljunk, hogy a doktor néni miért zoomon nézi meg az ekcémáját, miért rendeljük házhoz az élelmiszert és miért nem megyünk boltba, miért szűkült be az életünk. Kérdez-válaszolok. Pont annyit tud, amennyit kell.
És vannak már karanténmeséink a bátor vírusharcosról, akit ő talált ki és a történetek nagy részét is ő alakította. Ő így adja ki, így győzi le. De mégis van valami belső feszültség, egy elrejtett kérdés, ami sosem jön ki. Talán az, hogy meddig még?
Meddig bírjuk szétfeszített idegekkel, éjszakánként összeroskadva és másnap új erőre kapva? Meddig bírjuk ezt az ingerszegény életet? Meddig féljünk és mikor nyugodjunk meg?
Vajon ők, a kisgyerekként a kisgyerekes élményektől megfosztott covid-generáció tagjai milyen maradandó sérüléseket szereznek, hogyan hat majd ez a felnőtt életükre, a társas kapcsolataikra, a szocializációjukra? Ők, akik életük negyedét élték le maszkos emberek arcát tanulmányozva, hogyan olvasnak arcról, mit látnak a mimikából, megtanulják-e valaha? Ezernyi megválaszolatlan kérdés.
Velünk mi lesz?
És itt vagyunk mi, felnőttek, anyák, apák, nagymamák, nagypapák, egyedülálló szülők, több gyereket nevelők, home schoolinggal küzdők, munkájukat elvesztők stb. Velünk mi lesz? Tőlünk ki kérdezi meg, hogy hogy is vagyunk úgy igazán, odabent? Ha csak egyszer válaszolnék egy „hogy vagy?” kérdésre őszintén, talán a kérdező soha többet nem érdeklődne. Mert hogy is vagyok? Ülök egy hullámvasúton, egy olyan átfordítóson, naponta legalább 3-4 karika jön, hol gyorsabban száguldok bele, hol épp csak felcammog a kocsi a tetejére, hogy aztán teljes lendülettel száguldhasson lefelé. A gyomrom a torkomban van, a szívem hevesen ver, félek, kapaszkodom az egyetlen stabil pontba, néha szédülök, azt sem tudom, merre van az előre.
Aztán vége a menetnek, de nem szállhatok ki, mindjárt jön a következő, de nem tudom, mikor. Csak ülök és várok a mellettem ülő szorongásommal, merthogy világ életemben utáltam a hullámvasutat. És attól félek, hogy ezen a hullámvasúton utazik a gyerekem is a mögöttem lévő kocsiban. Hátranézek, tényleg ott ül. Helyet cserél a szorongásommal. Most már az ő kezét fogom, én lettem a biztos pont. És indul a menet. Mosolygok, ölelek, de még mindig utálom a hullámvasutat. Ő visszamosolyog, átölel. Szerintem ő is utálja. És tudja – ahogy én is tudom –, hogy neki még inkább a mesecsónakban kellene ülnie.
Foto: Freepik.
