A történet írója régóta próbálkozik, sikertelenül. Ezerszer végiggondolta már, miért épp az ő élete alakult így. Néha úgy érzi lehetne rosszabb is, máskor folynak a könnyei. Nem adja fel, de addig is gyerekek között gyógyítja a lelkét. Neki az önkéntes munka segít. Név nélküli írás következik.
A hangsúly az első szón van, a másik kettő remélhetőleg csak egy múló állapot. Persze évek óta tart. Most szeretném újra hinni, hogy az első tavaszi fuvallat elfújja a második kettőt az életemből.
Számtalan kérdés van még mindig, amit hatszázszor végigrágva is egyszer így, egyszer úgy gondolok. Épp attól függően, hogy az érzelmi hullámvasúton, ami ezzel az állapottal jár, hol tartok.
Miért kell nekem már megint, még mindig itt ülnöm? – legyen az orvosi rendelő, vérvétel, vagy valami alternatív hely.
Na de, ha nem ülök itt, akkor feladom, vagy csak beletörődöm, vagy szünetet tartok, mert el szeretném felejteni kicsit és nem akarom, hogy áthassa a minden napjaim?
De nincs időm a halogatásra. Nem halogattam, csak nem úgy alakult, túl hosszúra nyúlt minden, későn érkezett az életembe. Az Igazi is, de ha minden rendben megy, 40 alatt megszülethetett volna mindkettő.
Hát nem így lett. Most megint el kell mesélnem a történetet az ajtó túloldalán rendelőnek, vagy hallok valami ítéletet, új kezelési tervet.
Meglátjuk, persze garancia az nincs, vagy bejön, vagy nem reagál jól a testem, lelkem. Rövid leszek, tényszerű. Ha mégis elkezdenének gyűlni a könnyek a szememben, az nem lenne jó. A könnyeket meghagyom máskorra, amikor egyedül vagyok. Úgyse tudna mit kezdeni velük, csak kínos lenne mindkettőnknek. Nagy levegő, vízivás, mosdó, menni fog, de még várni kell. Várni és várni, hiába az 1-2 hónapja foglalt időpont. Hoztam könyvet, újság is van itt rengeteg, de egyetlen sor értelmét se fogom fel. Na, jó megnézem a divatképeket.
Időnként keresem a jeleket. A dokihoz jövet, menet, ha az első, akit meglátok egy babakocsis, vagy egy babát váró nő, akkor talán az egy biztatás.
A vasárnapi ebédhez receptet keresgélve a kivágott újságcikkek közül kiesett egy baba fotója. A savanyúságban pedig találtam ikerubikat és egy olyat is, ahol a naggyal egy kicsi volt összenőve. Ez egy jó játék, vagy egy kis őrület.
Diákok segítenek be az irodánkban időnként. Oh, ez a lány, annyi idős, mint anyu volt, amikor szült engem! Más idők voltak, huszonévesen szültek a nők – hessegetem el a gondolatot.
Nem foglak meglátogatni, próbáld megérteni! – gyorsan elköszönök és leteszem a telefont. Érzem, hogy megy fel bennem a pumpa. Most tényleg nincs mindenkinek beleérző képessége? Úgy látszik. Mint valami hülye akadálypályán, amit mindig is utáltam, kerülöm azokat a helyzeteket, amelyek rosszabb napjaimon mélyen érintenek.
Már nem vagyok hajlandó színészkedni, amúgy sem megy jól, általában az érzéseim az arcomra vannak írva. Inkább eltávolodom a friss anyukáktól, kisgyerekesektől, önvédelemből.
Kapok egy szórólapot. Egy leukémiás kislány gyógykezeléséhez jótékonysági koncert lesz, az anyukája nyújtja felém. Persze szemébe nézve érzem, megérint a fájdalma és belém hasít, hogy neki még nehezebb, mint nekem. Összeköt bennünket a remény. Ezen sokat filózok, hogy nem csak így lehet gyerektelenül lenni, mint mi, elveszíteni sokkal rettenetesebb lehet, de nekik vannak boldog perceik, emlékeik is.
Azt mondják, hozzunk ki a sebeinkből valami jót, hát megpróbáltam.
Úgy tűnik, működik, gyerekekkel önkénteskedni jó. Sajnos nem jut rá elég idő. Persze ők nagyobbak, egészen kicsikkel nem menne, azt hiszem. Aztán váratlanul egy iskolai feladathoz kapcsolódó kéréssel lett egy kölcsönkapott gyerekem, heti egyszer, pár hónapon át. Sajnos véget ért, elköltöztek, most nehéz. Ő nem is sejti, hogy a kérésével mennyit adott nekem. Felajánlottam, hogy bármikor meglátogathat, remélem megmarad a kapcsolat, hiszen én is levelezek gyerekkorom szomszéd nénijével. Úgy szeretném látni milyen felnőtt lesz, és addig is.
Hamarosan az önkéntesség főállássá válik. Gyerekekkel dolgozni egy teljesen más világ.
A pótgyerekünk pedig minden este a kapuban csaholva haza vár. Nagyon szerethető és nehéz perceket áthangoló bársonyfülű kis dög.
Időnkét hozzám bújva, fejét rám hajtva, mély sóhajtással jelzi, hogy mindent ért.
Várom a tavaszi szellőt, sorsra, égiekre, rábízva a jövőnk, talán egyszer végre nemcsak a bársonyfülűvel indulunk sétálni.
Kiemelt kép: Canva, Leaah Kelley
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
