Barion Pixel Skip to content
Súlyos titok: a család sem tudja, hogy gyermekük donor apától fogant

Súlyos titok: a család sem tudja, hogy gyermekük donor apától fogant

Névtelen levélírónk mindig nagy családra vágyott. Ma már tudja, az sosem lesz neki. Gyermeke biológiai édesapja nem a férje. Egy genetikai betegség miatt csak donor apától foganhatott gyermekük. Bár boldog, hogy anyává válhatott, a súlyos titkot nehezen cipeli. Még a saját szülei sem tudják az igazat unokájuk születésének körülményeiről, mégis reméli, levele erőt ad a sorstársainak. 

Sírva nézek minden videót a Lélekanya-díjas nőkről. Hasonló a történetünk, teljesen együttérzek velük, veletek. Szívesen leírom a mi történetünket, de csakis azért, hogy név nélkül lehetőséget kínáljak másoknak, bár sajnos a mi helyzetünkben a lehetőségek száma ma már eléggé korlátozott itt Magyarországon.

A férjem erőltette, hogy vizsgáltassuk ki magunkat egy év sikertelen próbálkozás után. Nem gondoltam, hogy gond lenne, de ha ennyire szerette volna, belementem. Kiderült nálam semmi akadálya nincs, hogy anya lehessek, viszont a férjemnél egy eddig ismeretlen genetikai betegséget diagnosztizáltak, aminek az egyik következménye, hogy meddő. Emlékszem, mikor közölte. Aznap esett az eső.

Ő állt az esőben és messziről láttam, hogy sír. Akkor már tudtam, nagy a baj. Én is sírtam, de vigasztaltam, hogy megoldjuk valahogy.

Úgy éreztem magam mint még soha az életemben. Ilyet eddig filmekben láttam csak. A főhős megpillantja élete szerelmét, és megszűnik a világ körülötte, nem érzékel semmit csak magát és a szeretett személyt, akit lát. Velem is ez történt, csak épp nem egy boldog pillanatban. Csak álltunk az esőben, egymást ölelve a pesti forgalom kellős közepén, és sírtunk, nem érzékeltem a körülöttem elszáguldó autókat vagy embereket, akik épp hazafelé, a gyerekeikhez vagy a munkába rohantak. Meg se tudtam szólalni, mert ha megszólaltam, már bőgtem is.

Ezután két kemény év várt ránk lelkileg. Budai meddőségibe jártunk. A lehetőségek, amik közül választhattunk:

  1. Nem vállalunk gyereket, éljük az életünket kettesben. Ez valahogy soha nem volt opció.
  2. Örökbe fogadunk. Én nagyon szerettem volna. A sors fintora, hogy ki tudja miért, de kislány korom óta azt hangoztattam, hogy nagy családom lesz, minimum 3 gyerek és tuti fogadok majd örökbe egy gyermeket, ha lesz sajátom, ha nem. Sajnos a férjem ezt nem szerette volna.
  3. Az utolsó lehetőség: a donor. Ezt választottuk. Akkor még lehetett a Krio intézetből magyar és dán donorokat választani. 2 donort választottunk, hisz kell majd kistestvér is. Sem az első inszemináció, sem a második nem sikerült.

Ebben az időszakban, amíg vizsgálatokra jártunk, a környezetemben mindenki várandós lett. A kishúgom, aztán a sógornőm, és a barátnőim is bejelentették, hogy gyermeket várnak. Mintha tegnap lett volna, a húgom buliját szerveztem, aki akkor már 8 hónapos terhes volt. Nyolcan voltunk, abból hárman nagy pocakkal. A kismamák arról beszélgettek, milyen a terhesség, hogy viselik és egy ponton nem bírtam tovább, kimentem a szobából, fel az emeletre, és jól kibőgtem magam. Kisebbik húgom észrevette, utánam jött és velem együtt sírt, megpróbált vigasztalni, majd miután megnyugodtam, mosolyogva visszamentem, hisz nekem kellett levezényelnem a bulit.

A második sikertelen próbálkozás után adtam magamnak egy hónap pihit, hogy felkészüljek a harmadik beavatkozásra. Egy dán donort választottunk. A 3-as szám az egész életemet végigkísérte: minden, ami fontos harmadjára sikerült (nyelvvizsga, szigorlati vizsga, munkahelykeresés, forgalmi vizsga 🙂 ). Valahogy ezzel is így voltam, tudtam, hogy most sikerülni fog, sikerülnie kell, ha nem, akkor jött volna a lombik. És igen, sikerült! Annyira boldogok voltunk!

Mi nem akarjuk, hogy megtudja a gyermekünk, hogy nem az apukája a biológia apja, mert a férjem mai napig nem tudta feldolgozni, hogy nem lehet vér szerinti gyermeke, illetve, hogy nem lehet nagy családunk, viszont a gyermekünket nagyon szereti, hiszen ő neveli.

Sajnos, testvére már nem lehet, mert egy génhibás eset miatt már nem engednek külföldi donort Magyarországra. Csak magyar donort lehetne vásárolni, csakhogy az nincs. Várólista van, két éve mondták, hogy másfél év a várakozási idő. Azóta is várunk, csakhogy én biológiai értelemben lassan kifutok az időből.

Most már olyan nagy a gyermekünk, hogy megmondtuk neki, neki nem lesz testvére, ami miatt rettenetesen szomorú. Ő pont olyan gyermek, aki a világ legjobb testvére lehetne.

Én úgy érzem mára feldolgoztam ezt, és elfogadtam, hogy egy gyermekem van, hisz nekünk legalább lett.

A munkám kárpótol egy kicsit, mert óvó néni, illetve most már inkább gyógypedagógusként dolgozó óvó néni vagyok. A vágyam valamelyest teljesült, mert nagycsaládot, sok gyermeket szerettem volna, hát jutott egy csoportra való. 🙂 A férjem boldog, de látom, ez az eset teljesen megtörte, ő még messze van a teljes gyógyulástól, már ha ebből fel lehet gyógyulni valaha is.

Próbálom erősíteni, de tudom mindig szomorú lesz, amiért nem tudta megadni nekem azt, amire mindketten vágytunk, a nagycsaládot. Pedig én, soha, de soha jelét se mutattam csalódottságomnak azért, mert így alakult az életünk. Elég optimistának gondolom magam és vallom, hogy minden okkal történik, és a legrosszabb dolgokban is meglátom a jót, pozitívumot, hisz csak így lehet túlélni. Mindig mondom neki, hogy legalább bejárhatjuk a világot, mehetünk mindenfelé, mert egy gyereket könnyű eltartani:) Mivel elég csavargós család vagyunk, ez jó érvnek tűnt.

Amikor megszületett a gyermekem, jöttek a szokásos kérdések. Mikor jön a második? Akarunk-e tesót? Erre sem könnyű válaszolni. Az igazat nem mondhatom meg, hazudni meg nem tudok, mert egyből látszik rajtam. De a legrosszabb az volt, amikor a gyermekem azt kérdezte, mikor lesz már testvére, idén is kistesót kért karácsonyra. Látja, hogy a családunkban minden unokatesónak van testvére, nem érti, neki miért nincs. Ez ilyenkor nagyon fáj.

Az is nehéz, hogy nem tudom kivel megbeszélni, mert ugye nem beszélhetek róla, hisz a férjem nem akarja, hogy tudják. Saját szüleim se tudják.

Létezett egy csoport a neten, ahol ugyanilyen sorsú nőkkel beszélhettem. Nekik is a férjük volt meddő, de sajnos azt az oldalt mára megszüntették, így nem maradt senki, akivel az aggályaimat megoszthatnám. Pedig jó lett volna, ha tudom, ők hogy élik meg az egyes helyzeteket, mert köztük is volt, akinek megszületett a gyermeke, és annyi idős, mint az enyém. Vajon ők hogy kezelik a tesó kérdését, mit szóltak a külföldi donorok betiltásához? Esetleg találtak kiskaput a kis tesó kérdésre? Néha pedig csak jól esne valakinek kiírni magam, aki tényleg megért és átérzi, min megyek keresztül. Sajnos, egyedül maradtam a gondolataimmal és kérdéseimmel, a naplóírás az egyetlen módja annak, hogy segítsek magamon. 

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.

Kiemelt kép: Canva, Daria Shevstova.

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely