Barion Pixel Skip to content

A bántalmazás a művészet nevében sem belügy

Oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló. Itt tart most a Vígszínház ügye. Legalábbis ebben a fázisban tartaná Eszenyi Enikő, aki csúf konspirációt sejt a háttérben. A hatalommal való visszaélés azonban nem belügy, ahogy az sem, ha a kollégák viselkednek minősíthetetlen módon.

Folytatva a Vígszínház sagat, a napokban nyilvánosság elé állt, és őszintén mesélt tapasztalatairól Eszenyi Enikő egyik ex személyi titkára, Müller Zsófia is. Állítása szerint az igazgatónőtől annyira félnek a színházban dolgozók, hogy egy idő után már akkor is megfagyott a levegő, ha ő – aki mindenhová elkísérte a direktort – Eszenyi nélkül jelent meg valahol.

Az igazgatónő persze továbbra is védekezik. Úgy érzi, összehangolt hadjárat folyik ellene és a színház ellen. Sem félelmetesnek, sem bántalmazónak nem tartja magát. Sőt, meglepődve tapasztalja, hogy azok a kollégák, akik még a társulat tagjai, és most hatalommal való visszaéléssel vádolják, szó nélkül írták alá szerződéseiket.

„Én is tudok ilyen történeteket a színészekről. Van köztük olyan színész, aki szétvert egy hotelszobát, majd megharapta egy kollégáját, akit ezért el kellett vinnünk orvoshoz. Ott tetanuszt kapott, ami miatt az előadást negyven fokos lázzal kellett lejátszania – mindezt egy nagy, külföldi fesztiválon. De ezt én a Vígszínház belügyének tartom, nem kívánom kommunikálni az ilyen történeteket, pedig még sorolhatnám őket” – vág vissza egy interjúban.

Ne teregesd ki a szennyest!

Belügy – ezt a szót használja Eszenyi, és kétségkívül úgy is gondolja, mi több, hisz benne, hogy a szennyest nem szabad kiteregetni. Sem az övét, sem másét. Csakhogy kísértetiesen hasonlít ez egy másik gyakran emlegetett kifogásra.

Magánügy – ezt mondja minden bántalmazó, aki a házastársát, kedvesét, párját, gyermekeit tartja terror alatt. És így vélekednek az „elegánsan” félrenéző szomszédok, ismerősök és rokonok is, amikor a bántalmazás, a családon belüli erőszak már egyértelmű, de felelősséget vállalni még senki nem mer vagy akar.

Végtelenül szomorú, ami a Vígszínházzal jelenleg történik – és akkor a korábbiakról most nem beszélek. De nem véletlen, hogy az éveken át szorgalmasan egymásra tömködött csontvázak kilökték a szekrényajtót.

A bántalmazás, legyen az fizikai vagy szóbeli, nem belügy és nem magánügy. Sem akkor, ha maga a főigazgató, sem akkor, ha „csak” egy kolléga követi el.

Ha igaz, amit Eszenyiről mondanak, és igaz, amit a megharapós történetben mesél, valamint az is, hogy számos ilyen sztori van még a tarsolyában, akkor az ország egyik legpatinásabb színháza rohad belülről.

És erről elképzelhető, hogy igazgatók sora tehet, a végén most épp Eszenyi Enikővel. Mert normális esetben – művészet ide vagy oda – azonnal repülnie kell annak, aki veszélybe sodorja egy kollégáját a teljes társulat erőfeszítéseit, munkáját tiporva sárba. Ez lenne az egyetlen elfogadható hozzáállás.

Egyenlők és egyenlőbbek világa

Ahol a szabályok ennyire képlékenyek, ahol vannak egyenlők és egyenlőbbek, ott nem alakulhat ki egészséges, támogató légkör, ott nem lehet konstruktívan együtt dolgozni, ott mindenkinek a háta mögé kell figyelnie. Bizalom nélkül ugyanis nincs teljes odaadás, a bizalom pedig sérülékeny dolog. A mérgező légkör megbetegít. Néha úgy, hogy észre sem vesszük időben.

Egy részem – anélkül, hogy fel akarnám menteni – tudja, hogy Eszenyi Enikő miért nem érti, mi történik vele. Azok alapján, amit a kollégái mesélnek, nárcisztikus személyiségnek tűnik, aki tévedhetetlennek és megkérdőjelezhetetlennek hiszi magát. Az ilyen típusú emberek többségének a kíméletlenség a legalapvetőbb tulajdonságai közé tartozik, és bár ebből automatikusan gondolhatnánk, hogy önhittek és mérhetetlenül egositák is, ennél bonyolultabb a helyzet, gyakran épp az alacsony önbecsülésük teszi őket azzá, amivé végül válnak.

Nekik – ha tehetségesek a hivatásukban, ha nem – egy valami nagyon nem való: a hatalom.

Nem biztos, hogy igazam van. De láttam már ilyet. Sőt, a bőrömön is tapasztaltam. A hasonlóság pedig kísérteties. Fájt, de évek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, nem velem van a baj. Mert, ha felnézünk valakire, aki megaláz, első körben nem az ő kompetenciáját kérdőjelezzük meg, hanem a sajátunkat. Márpedig Eszenyi Enikő régóta a szakma etalonjai közé tartozik, így akik a Vígszínházhoz újonnan szerződtek, biztosan nagy megtiszteltetésnek tartották a lehetőséget. Ezzel viszont azonnal kiszolgáltatottá is váltak. Akik pedig már ott voltak, talán rég megtörtek annyira, hogy maguk is elhiggyék, ez rendjén van így.

Most a művészet nevében mondjunk nemet

Csakhogy nincs rendjén. Az igazán nagyok nem ilyenek. Még a művészet, a vállalat, a lap, az akármi nevében sem lépik át azt a bizonyos határt. Így aztán arra sem kényszerülnek, hogy azt mondják: ez belügy.

Sajnos, ők vannak kevesebben. Mert Rácz Zsuzsa írónak igaza van, a mi társadalmunk valami érthetetlen okból kifolyólag az autokrata vezetőket szereti igazán – azokat, akik a félelemre építik a hatalmukat.

Hogy mikor változhat ez meg? Ebben is egyetértek Zsuzsával.

Ha nem támasztjuk tovább a hátunkkal senki csontvázakkal megtömött szekrényét. Sem azért, mert félünk tőle, sem azért, mert sajnáljuk, sem azért, mert úgy érezzük, szívességet kell neki tennünk.

Én már rég nem hiszek benne, hogy a mások megszégyenítésére alapozott művészet valódi értéket képvisel. Szerintem nincs magasabb eszme, ami megérné ezt az áldozatot. Ha minket bántanak, akkor azért nem, ha csak szemlélői vagyunk egy ilyen helyzetnek, akkor pedig azért, mert a hallgatással cinkosává válunk az elkövetőnek.

Ne hallgass tovább! Ha tudod, miről van szó, ha bántott már a főnököd, írd meg a történetedet a noivalto@gmail.com címre!

Fotó forrása: vigszinhaz.hu 

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely