Járványtükör – Nézz bele és megmondja, ki vagy!

Ahogy minden a világon, úgy a járvány is szubjektív, tehát az, hogy hogyan érzékelem, mik a gondolataim vele kapcsolatban, vagy akár miket vélek tényeknek, rólam is szól. Olyan, mint egy tükör. Szeretek bele-belenézni a vírus hozta helyzetekbe, észrevenni, hogy mit mutat rólam és milyennek mutat engem.

A karantén idején a gyerekek mozgásigényét nem elégíti ki, hogy a székről átülnek az ágyra vagy néha kiszaladnak pisilni. Érteni értem, hogy a bennük rekedt mozgásigényt veszekedésbe transzformálják, de magamat is értem, hogy ezt nehezen viselem. Úgyhogy fölállítottunk egy trambulint a kertben, ami szuper lenne, a bökkenő, hogy társasházban lakunk, tehát az udvar sokakkal közös.

Az elmúlt három napban sokat könnyített, hogy a kicsik kimozgatásához nem kellett az unalomig ismert környező utcákat róni és a „Ha jön valaki, meneküljünk a túloldalra!” játékot játszani.

Mikor először levittem őket az udvarra, csak gyönyörködtem bennük, ahogy boldogan ugráltak. Ültem a napfényben a fenekemen és akadt három olyan perc is, mikor a szemem is csukva volt! Szinte már ellazultam, döbbenet.

És akkor, pár perc után mi ez a görcs a gyomromban? És miért jönnek ki olyan mondatok a számon, hogy: „Légyszi, ne nevess olyan hangosan!”, „Légyszi, halkabban sikongass!”?!

Elkezdtem azon szorongani, hogy vajon mit szólnak majd a szomszédok, hogy a gyerekeim túl hangosan nevetnek. Szerencsére elég hamar észrevettem, hogy lehet, hogy nem a gyerekeknek kellene csöndesebben örülniük, hanem nekem megnézegetni kicsit magamban, hogy ez miről is szól.

Tekintettel lenni a másikra, az rendben van. De ennyire?! Hogy ne lehessen hangosan örülni? Vajon miért nem az jut eszembe, hogy a sok, napról napra szürkésebb árnyalattal mosolygó házlakó esetleg örülhet is annak, hogy valódi, szívből és gyomorból jövő kacagást hall délután ötkor húsz percen keresztül?!

A görcs egy része biztosan ősöktől hozott: megfelelés, hogy mit szólnak a szomszédok. Udvariasan és kulturáltan kell szórakozni! Vagy ide kapcsolódik az a jótanács is, hogy „Készülj a legrosszabbra!” – miért nem azt kapjuk a tarisznyánkba, hogy „Készülj a legjobbra!”?!

De nemcsak öröklött vagy tanult síkokat találok, hanem velem született összetevőket is. Olyan alkat vagyok, hogy nehezen szarom le, ha zavarok valakit, nem miatta, saját magam miatt, egyszerűen rossz érzés.

De nem ezt szeretném már, legalábbis nem ennyire. Szeretnék tudni kimozdulni akár tulajdonságaimból is. Nem akarok egy öntelt, egoista bunkó lenni, de azért szeretnék elmozdulni onnan, hogy az az egyik normám, hogy „Ne nevess már olyan hangosan, mit fognak szólni a szomszédok?!”. Szeretnék én is hangosan nevetni, képesnek lenni arra, hogy láthatóvá tegyem nemcsak bánatot, hanem örömöt is. Merthogy egy nagyon izgalmasat fedezek föl még: ha hangosan sírnának a gyerekeim, akkor nem szoronganék, mert azt gondolom, sírni mindenkinek és mindig van joga. Ha leszólna egy szomszéd, hogy ne sírjon már a gyerek, az anyatigris énem elharapná a torkát. Viszont ha azért szólna, hogy ne bulizzanak már ilyen hangosan, akkor esélyesen behúznám a farkamat.

És szeretném nem ezt a mintát adni. Szeretném, ha a gyerekem nem kérdőjelezné meg magát, mikor önfeledten kacag, szeretném, ha bátran merne szívből énekelni, leszarva, hogy hamis-e, szeretném, ha szex közben nem azon gondolkodna majd, hogy mit fognak szólni a szomszédok.

Ülök a trambulin mellett napi kétszer, és közben néha figyelgetem magam, ízlelgetem a helyzetet és közben kibírom, kibírom, kibírom: nem szólok rájuk! Nehéz. Feszít, de tűröm.

Edzem magam, hogy amikor a járvány után belenézek a tükörbe, egy olyan valakit lássak, aki az elmúlt heteket arra használta, hogy eddze a „mások előtt is tudok önfeledten boldog lenni” izmát.

Rólam például ezt mutatja a járványtükör. És ha te belenézel, mit látsz?

Herner Dorka, pszichológus és coach Lélekápolás koronavírus idején nevű blogja itt olvasható:  https://www.hernerdorka.hu/tuekoerterapia-blog

Vélemény, hozzászólás?