Ki mondja meg, hogyan kell élni? Ki mondja meg, mi a helyes? Ki mondja meg, mi a normális? Mankókat kapunk az élethez, hogy ne dőljünk el, hogy szép lassan haladjunk előre a kijelölt úton. Mankók, elvárások, sztereotípiák. Belénk nevelt, kapott és tanult fogalmak, amelyek keretben tartják ezt a bonyolult, érthetetlen, veszélyes, gyönyörű világot. Én is kaptam a hónom alá mankókat, és rálöktek egy útra, amiről szinte semmit nem tudtam. Iskolák, házasság, családalapítás, munkahely, nyugdíj, unokák. Ennyi lenne?
Már fiatalkoromban éreztem, hogy ez valahogy nem stimmel. De nem láttam tisztán, nem értettem, és szépen belecsúsztam a nagy, közös színjátékba. Azért csendesen lázadtam, mert nem voltam hajlandó minden kijelölt keretet elfogadni, ezért vega lettem, otthon szültem, nevet változtattam, és az egyetem csak úri passzió volt, mert végül nem is használtam.
A mankók korlátok közé szorítottak
De hiába mindez, mert a mankók végül engem is korlátok közé szorítottak. És társultam, gyerekeket szültem a magunk és a nagyszülők örömére, meg némi társadalmi nyomásra.
A mankók útba igazítottak, hogyan viselkedik egy anya, mi a feladata egy nőnek, és hogyan él egy család.
Családi ház, konyhakert, családi autó, családi nyaralás. Család. Mert a család nagy boldogság, megtart, a legnagyobb mankó.
Család. Szívás. Magány. Pokol. Még több szívás. Még nagyobb magány. Még nagyobb pokol. Menekülés.
Akkor körbenéztem, és azt láttam, hogy a családról alkotott szent (kényszer)képzetünk alig létezik, hogy a családról mutatott képünk a legtöbb helyen hazugság. Máshogy vagy éppen így. Haragudni fogtok rám, mert a család szentség és tabu, amit foggal-körömmel, ordítva védünk. De engem nem védett meg, sem most, sem gyerekként. És akkor eldöntöttem, hogy eldobom ezt a mankót. Nekem nem kell.
Nem akarok így élni
Egy ideje már tudtam, hogy nem akarok így élni. Ott álltam három, majd négy kisgyerekkel iszonyú leterhelten, iszonyú fáradtan, magamra hagyva az embertelen, megoldhatatlan feladattal, számon kérve, becsmérelve, kritizálva, örök félelemben és kiszolgáltatottságban.
A mankó kemény volt és kényelmetlen, aztán bokán vert és elgáncsolt.
Szilánkokra törtem. De fel tudtam állni, mankó nélkül és elindultam.
Sokan, akik ismernek, úgy gondolják, hogy nagyon bátor voltam, amikor ebből a helyzetből ki mertem lépni, pedig akkor nem is tudhattam, hogy mi vár még rám, nem tudtam előre, hogy ennyire nehéz és borzalmas lesz, nem tudtam, hogy létezik egyáltalán ennyi szenny és mocsok, amit majd rám zúdítanak.
Csak mentem előre elszántan, kitartóan, mindig csak a következő lépésre koncentrálva, hogy kibírjam, és hogy ne vétsem el a lépést. Nem bátor voltam ekkor, hiszen nem is volt más választásom. Erős voltam, mert kibírtam, ami mindezzel járt: hazugságok terjesztése, meghurcolás, feljelentés, tárgyalás, rágalmazás, rágalmazás, feljelentés, tárgyalás, tárgyalás, rágalmazás, feljelentés, feljelentés. De csak mentem előre, mert tudtam, hogy már jó úton vagyok.
A bátorság pillanata
A bátorság pillanata sokkal előbb jött el: amikor szembenéztem azzal, hogy az életem hazugság.
Hogy tíz év minden befektetett munkája és energiája hiábavaló volt, hogy egy olyan illúzióra próbálok egyre kétségbeesetten várat építeni, ami soha nem is létezett, és hogy az életem visszavonhatatlanul és végérvényesen el lett cseszve.
Fájt. Először vákuumba zuhantam. Ijesztő volt. De a szilánkokból szép lassan elkezdtem összerakni a valódi önmagam. Megvizsgáltam az összes apró szilánkot, mindent megkérdőjeleztem, amit eddig tanultam és hittem, és már csak azokat vettem fel, amelyek valóban az enyémek. Minden mást otthagytam, az illúziókat, a sztereotípiákat, az elvárásokat. A többi mankót.
A szabadság valódi íze
A fogalmakat új, saját tartalommal töltöttem meg. Újraalkottam őket a tapasztalataim alapján.
Nekem a család mást jelent, a kapcsolatok mást jelentenek, az elvárt szerepek nem érdekelnek.
És ekkor megéreztem a szabadság valódi ízét. De a szabadsághoz is bátorság kellett, mert a szabadság nem felhőtlen úszás a boldog végtelenben, hanem folyamatos munka és éberség, s mindeközben új, ismeretlen, izgalmas helyzetek elé állít. Egyesek megítélnek, megszólnak, nem értenek, akik biztos mankókra támaszkodva tekintenek rám, mert a szabadság szokatlan.
Nagy utazás volt, és a munka még most is folyik, de a szabadságot már senkiért és semmiért nem adom.
Fotó: Canva
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
