Mindenki a saját gyerekével ordítson

Kedvenc játszótéren elhangzó kérdésem a „bilibe kakiltok már?” Olyan intim, a családi élet legmélyére hatoló kérdés ez, amely rólam, mint 40-es anyáról azt feltételezi, hogy bilibe végzem a dolgomat, a gyerekről pedig azt, hogy nem képes a vécén megülni. De ha a nyelvtani szabályokat nem vesszük figyelembe és a kérdést a gyerekre vonatkoztatjuk, akkor is a kérdezőt hozza erkölcsi fölénybe azáltal, hogy az a szülő, akinek később lesz szobatiszta a gyereke, rosszul érzi magát tőle. A válaszom egyébként az szokott lenni, hogy „miért, a bili nem lábáztatásra való?” Ezután általában faképnél hagynak. De jobb is így.

A szülők közötti versengés általános színtere a játszótér. „Mászik már?” „Még nem jár?” „Három évesen még pelenkás? Majd nyáron vedd le róla!” „Miért nem adsz már neki sajtot? Kell a kalcium!” „Le kéne már cserélni a kismotort futóbiciklire!” Mind-mind a szülői kompetenciát megkérdőjelező és a segítő szándék ellenére is tolakodó kérdések és tanácsok. De ennél is tolakodóbb, ha a másik szülő a nevelési módszerünket kérdőjelezi meg. Durván rászól, esetleg rákiabál a gyerekünkre. Vagy egész egyszerűen csak hülyére veszi.

Rengeteg nevelési elv van, valaki a hatalomelvű nevelés híve, valaki a pozitív fegyelmezésben hisz, más a válaszkészre esküszik, mások a kötődőre, míg az olyanok, mint én, csak megyünk a saját fejünk után és úgy neveljük, ahogy jónak hisszük, leginkább a gyerek igényei és éppen aktuális lelki állapota szerint. Valaki hangerővel fegyelmez, más mesélve. Egyesek büntetéseket szabnak ki, mint valami rögtön ítélő bíróság, mások fenyegetnek, zsarolnak, hogy elérjék a céljukat, míg vannak, akik megpróbálják meggyőzni a gyereket, esetleg lekenyerezni, figyelmet terelni.

Az ezen elveket képviselő szülők mind találkoznak a játszótereken, és akarva-akaratlan is kritizálják egymás elveit tettekkel, szavakkal, esetleg megpróbálnak a saját nevelési eszközeikkel közeledni a másik gyereke felé.

Nincs is ezzel baj, hiszen pont ettől a sokszínűségtől válik majd a társadalom egésze olyanná, amilyen. De van egy határ, amit véleményem szerint nem léphet át senki.

Képzeljük el a következő szituációt: két, 3 év körüli gyerek kergetőzik a játszótéren, miközben a szülők nézik őket. A kisfiú elkapja a másikat, mellkasánál átöleli és egy kicsit megmarkolja a pólóját. Elkapta – gondolja magában az egyik szülő, és örül, hogy végre nem rajta lóg a gyereke. De eközben a másik anya magából kikelve, ordítva elkezd rohanni a gyerekek felé és azt kiabálja, hogy „Engedd el! Engedd el!” Mintha valami erőszaktevő lenne a kisfiú… Mindezt olyan hangerővel, hogy a hang oda-vissza jár a szomszédos két panelház között. A kisfiú rémületében azt sem tudja, mit csináljon. Elengedi, bár nem érti, minek ez a nagy felhajtás, miért termett ott hirtelen, magából kikelve egy felnőtt. A másik gyerek sírva fakad. Kevésbé az öleléstől, inkább a kiabálástól. Az ordító anyuka magához ölei síró gyermekét, közben a pólóját húzkodja és nézi a bőrét, hogy megsérült-e. Magyarázatként azt mondja, hogy a kisfiú néhány hete úgy megcsípte az ő gyerekét, hogy az meglátszott, bár egyik szülő sem emlékszik, hogy mikor lett volna erre alkalom, hol történhetett az eset. Ráadásul erről egy szót sem szólt a kisfiú szüleinek akkor, amikor észrevette a bőrpírt. A kisfiú anyukája kikéri magának a hangnemet és a gyerekéhez való viszonyulást, és azt mondja: a saját gyerekemmel csak én ordíthatok, nem te, nem a szomszéd, nem a Pistike apukája, hanem én, mert ezt csak én tehetem meg. Bár nem üvöltök, de ha valaki üvölt a gyerekkel, akkor az én legyek. A következmény: kölcsönös sértődés.

A közösségi oldalak zárt, anyukás csoportjaiban kutattunk olyan esetek után, ahol a szülők úgy érzik, valaki átlépte a kompetencia-határokat. Az eseteket a szülők beleegyezésével, névtelenül közöljük.

„A lányom egyik nap, amikor jött haza az óvodából, azt mondta nekem, hogy a helyettesítő óvó néni a sarokba térdepeltette őt, amiért az udvari játék végén, amikor az óvónő szólt, hogy jöjjön le, nem lemászott a létrán a mászóka tetejéről, hanem lecsúszott a csúszdán a másik irányba. Hogy mi? Nem is értettem, de a gyerek tiszta lelki beteg volt. Másnap mondtam az óvónőnek, hogy nem értjük, mi volt a gond, hiszen a gyerek lejött a mászókáról az első felszólításra. Erre a nénike azt válaszolta: az lehet, hogy lejött, de ő úgy gondolta, hogy le kell mászni, mert a csúszdázás az további játékot jelent. Őskövületnek neveztem a gondolkodását, nagyon kiakadtam, mert a gyerek nem gondolatolvasó, hülyére lett véve, ráadásul meg is büntették azért, mert szót fogadott.”

„Játszótéren fegyelmezés többször volt, és én örültem neki. Nálunk a játszótéren a megszokott pár fix ember rászól egymás gyerekére és hallgatnak is ránk. Nem mindenki gyerekére, de megvan a fix »csapat«, akikkel ez működik. Olyanra gondolok, hogy ne dobáld a homokot, ne vedd el, add vissza, ülj le a hintán.

Veszélyes helyzetben – például mozgó hinta mellett elszaladás – simán átordítok a játszótéren, hogy menjen onnan. Ez más helyzet, mint a többi, de azt, hogy valaki megüsse a fiamat, nem tűrném, de valamilyen szintű kollektív nevelésben, és hogy hallgat az ismerős felnőttekre, abban hiszek.”

„Az én lányomat fizikailag bántalmazta egy apuka a játszóterünkön. Homokozott két másik, vele nagyjából egyidős kisfiúval, akik várat építettek. Az én lányom sütiket formázott. Az egyik kisfiú odament hozzá és se szó, se beszéd, elvette a lapátját. A lányom jött hozzám, hogy most mi a franc van, ráadásul nem is játszótéri játék volt, hanem a sajátja. Mondtam neki, hogy nyugodtan kérje vissza. Oda is ment a fiúkhoz és szépen, illedelmesen elkérte a lapátot. De nem adták, azt mondták, hogy ők most várat építenek és kell nekik ez is. Erre a lányomnál bekapcsolt a hüllőagy funkció és egy óvatlan pillanatban visszavette. Na, ekkor lépett közbe egy másfél mázsás apuka, aki rászorított a lányom kezére és kicsavarta belőle a lapátot. Értitek! Egy hülye lapátot! Közben azt üvöltötte, hogy »nem érted, hogy ez most kell nekik, milyen buta vagy!« Odamentem és közbeléptem. Ordibálás következett, a lányom bőgött, apuka csak szorította a lapátot és nem adta vissza. A nagy kiabálás közepette összetaposta a fiúk homokvárát, a fiúk is kiabáltak. Egy idő után öten óbégattunk abban a csöpp homokozóban, ami így utólag komikus, de akkor nagyon rémisztő volt. Majd megelégelve a parttalan vitát, megfogtam a lányomat és eljöttünk. Visszanézve láttam, hogy az apuka a saját fiát is a kezénél fogva rángatja ki a homokozóból, amiért az megmondta neki, hogy miatta ment tönkre a homokvár.”

„Szerintem a jóhiszemű kérdéssel semmi baj nincs. De a noszogatással, beleszólással már igen. Amikor hatni akar rád a másik anya, vagy kérkedik azzal, hogy az ő gyereke hol tart pl. beszédben, mozgásban, értelmi fejlődésben. Milyen jogon érezteti velem, hogy nem csinálok jól valamit? Vagy egész egyszerűen nem úgy csinálom, ahogy szerinte helyes?”

A szülők nem pszichológusok, sokszor az adott helyzetre a saját lelki állapotuk szerint reagálnak. Hol nyugodtan, hol agresszívan, hol türelemmel, de ezzel nincs is baj, hiszen ők is emberből vannak, érzésekkel, érzelmekkel, fáradtsággal, túlhajszoltsággal, kialvatlansággal vegyítve. A fórumokon abban egyetértés volt a szülők között, hogy az életveszélyes helyzeteket leszámítva (kilengő hinta, egymás lökdösése a mászóka tetején) a másik gyerekével való kiabálás és tettlegesség semmilyen esetben sem elnézhető viselkedés. És minden bajunk ellenére a közösségi nevelésnek nem lehet része a másik gyerekének fenyítése, rángatása, a kiabálás, vagy bármilyen olyan cselekedet, amely visszaél a felnőtt fizikai vagy verbális erejével.

Fotó: Freepik.

Vélemény, hozzászólás?