Barion Pixel Skip to content

Nem főz! Nem vasal! Kit érdekel?!

Nem főz? Nem mos? Nem vasal? Nem pusztul bele a mindennapokba? Hát nő, mi több, anya az ilyen? Szerintünk simán! Ha érezted már rosszul magad azért, mert nem felelsz meg az elvárásoknak, akkor azért szól neked ez a cikk. Ha pedig érezted már magad rosszul, mert megfelelsz és ebben még jól is érzed magad, akkor azért. Leszámolunk az ítélkezéssel, és kampányt indítunk egymásért, mert így vagyunk jók, ahogy vagyunk.

Bombera Kriszta nem főz. Ezt az ő saját Facebook-oldaláról tudom, ahol tegnap nyilvános posztban reagált egyik követője aggodalmára, miután „furcsa” szokásáról az ATV reggeli műsorában, a START-ban vallott. Gyermekei ezek szerint rendelt ételt esznek a karantén ideje alatt? Vagy bármikor máskor? Döbbenet. Egyébként nem. De őszintén, miért is volna baj, ha így lenne?

Én megemelem a kalapom. Örülök, hogy élnek még a világon olyan nők, akik nemcsak nem tudnak, de esetleg nem is akarnak a jelen és a múlt elvárásainak egyszerre megfelelni. Ráadásul mindezt szenvtelenül fel is vállalják!

Én például nem vasalok. És az összes ablakot sem pucoltam meg az ünnepek előtt.

Elkezdtem, de sehogy sem értem a végére, így jó szívvel hagytam félbe. A padló és a szőnyegek állapotának gyors felmérése után pedig még a porszívót is visszatuszkoltam a szekrény mélyére. Volt-e egy álmatlan éjszakám is emiatt? Nem. Már rég tudom, a házimunka nem szalad el.

Játszottam viszont helyette állatorvososat, és – el sem hiszem, hogy ezt írom – sütöttem kenyeret meg kalácsot. Ehetőt!!! Na nem kovásszal, mert azt már négyszer kinyírtam, de sütöttem. És bár az aljuk szénné égett, a tetejük isteni lett, ráadásul kiváltotta a napi gyurmázást is: az ötévesem imádta a dagasztást, és nem mondom, én is le tudtam vezetni egy halom fölös energiát. Ami most, hogy alig van időm futni, kifejezetten jól jött.

Mert hát ebben a home office gyerekkel létben ugye minden van, csak épp a magunkra fordított idő hiányzik – de az fájón.

A régi szép időkben előfordult például, hogy ahelyett, hogy vacsora után rendet raktam volna a konyhában, még olvastam kicsit. Így aztán senki se mosogatott el este. Néha reggel sem.

Ez most is így van, csak az olvasás marad ki a képletből, mert, ha találok valahol egy csendes félórát, azt biztos arra fordítom, hogy írjak.

Nyugi, nem kell hívni a gyámhivatalt, ez mind nem azt jelenti, hogy elhanyagolom a gyerekemet. Sokkal inkább azt, hogy attól még, hogy anya vagyok, ember is szeretnék maradni. Nem élünk koszban, nem nélkülözünk, és annál is lelkiismeretesebb vagyok, hogy ne elégítsek ki minden normálisnak mondható gyermeki igényt, de ennyi „léhaságot” azért kibír egy család. Bevallom, az is előfordul, hogy nem vagyok türelmes. Ez az átlagos hétköznapokra is igaz, most pedig különösen nagy feszültségbombák ketyegnek bennem is. Menedzselem, amíg bírom, de bizony néha így is berobban a gyutacs. Nem vagyok rá büszke, de már nem is szégyellem.

Hosszú idő és komoly önismereti munka kellett ahhoz, hogy mindezt le merjem írni. Nem hordott a hátán még nálam erősebb megfelelési és teljesítménykényszerrel megáldott embert a Föld.

Ezért sokáig én is próbáltam úgy tenni, mintha szuperanyu lennék. Akkor jöttem rá, hogy ez nem fog menni, amikor szemmel láthatólag én voltam az egyetlen, aki elfelejtette, hogy kézműves nap van az oviban. Szomorú voltam és szégyelltem magam, de akkor és ott be kellett látnom, hogy képtelen vagyok minden fronton megállni a helyem. Úgyhogy már nem is akarom.

Tudjátok, mit szokott mondani a lányom, ha valamit elszúrok és bocsánatot kérek tőle? Azt, hogy ő így is engem szeret a legjobban a világon. Hogy miért? Azt hiszem, azért, mert ez kell a gyerekeknek. Vasalhatok én bármilyen ügyesen, sikálhatom napestig a zokniját és készíthetek vacsorakölteményeket, ha ez számomra teher, ha ez tőle veszi el az értékes időt, akkor mit sem ér az egész. A boldog gyerek egyik legfontosabb hozzávalója tényleg a boldog anya, úgyhogy hagyd a francba a mosást, ha utálod. Ne főzz, ha nincs kedved hozzá! Ne vasalj! Hagyd a koszos edényeket!

Engedd meg magadnak azt a luxust, hogy nem pusztulsz bele az életbe. Nyugi, így is elég cipelni való teher marad még rajtad, így se lesz időd szinte semmire.

És még valami. Ha mindezt szereted, ha téged ez tesz boldoggá, akkor se hallgass róla. Tudjátok, mi a vicc? Úgy küldtem el a barátaimnak a fotót a kenyeremről, hogy tartottam tőle, hogy kicikiznek. Mert az „ezer pék országában” most egy pillanat alatt lehetsz gáz, ha rákaptál a dagasztás ízére. Nem tették egyébként, irtó jó fejek voltak, de ez a félelem nagyon tanulságos érzés volt. Hiszen most komolyan, mi baj lenne ezzel? Valamiben mindenki jó.

Egész hónapra meg tudod tervezni az ebédmenüt és tartod is magad hozzá? Le a kalappal! Én általában reggel ébredek rá, hogy már megint nem vettem ki semmit a fagyasztóból. Még jó, hogy a pizza gyorsan megvan. Szóval, meséld el, milyen ügyes vagy. Csillog a lakás, kész a vacsora, aztán horgolsz, hímzel vagy csipkét versz? Nem mondom, hogy nem irigykedem kicsit, de azért mégiscsak mutasd meg! Egy ítélkezés nélküli világban ezzel nem lehet semmi baj. Ja, hogy nem ilyenben élünk? Ki tehet róla? Na ugye.

Nem vagyunk egyformák, a különbözőségeinket én például gyerekkorom óta ámulattal figyelem. Lehetne így is. Építhetnénk a véleményünket alapból az elfogadásra és a másik iránt táplált pozitív kíváncsiságra. Nemcsak azért, mert így könnyebb élni, de azért is, mert egy hajóban evezünk. Anyák vagyunk, nők, és nincs köztünk olyan, aki ne küzdene valamivel. Legalább mi ne nehezítsük meg egymás dolgát. Így talán eljutunk odáig, hogy a lányaink vállát kevésbé nyomja majd a láthatatlan munka terhe.

Mondd el nekünk, hogy te mit NEM csinálsz, és meséld el azt is, miben vagy mellette JÓ! Írd meg nekünk vagy készíts kis videót, hogy mások is elhiggyék végre, nem kell tökéletesnek lenni. Fogjunk össze egymásért! Címünk noivalto@gmail.com, jelige: #ígyvagyjóahogyvagy.

Fotó: Borbola Lilla. 

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely