Barion Pixel Skip to content

Túrázni gyerekekkel? A legjobb!

Merát Anikó 4 gyerekkel és párjával indul időről-időre útnak Budapestről a természetbe, hogy kikapcsoljanak, meghallják a maguk, és a gyerekeik gondolatait, egy kicsit lenyugodjanak. Igen, az örökmozgó srácok is.

A nyár utolsó hétvégéje. Esővel ijesztget az időjárásjelentés. De nem baj, viszünk magunkkal dzsekit is. Fogjuk a Vértes turistatérképünket, és itt hagyjuk legalább rövid időre a zajos várost.

Amikor a legkisebb 5 éves lett, teszteltük a gyerekekkel, hogy mennyit tudnak gyalogolni. Először egy rövidebb túrával indítottunk, de simán vették az akadályt. Úgyhogy legközelebb nekimentünk egy 10 km-esnek. Hagytunk rá időt, hogy lehessen pihenni útközben, de nem is volt rá szükség, a legkisebb menetelt elöl: túrabotot kerestek, bogarakat vizsgáltak, vadászlesre másztak. Szuper volt! Végre lehet velük túrázni!

A városi gyerekprogramok zajosak, tömeg van, és csak még jobban felizgatják a mai gyerekek amúgy is felpörgött idegrendszerét, meg az enyémet… Képtelen vagyok elvonszolni magam oda… Nyugalmas, lassú, csendes kikapcsolódásra vágyunk.

Nehezen marad abba a város. Pedig alig várjuk, hogy kijussunk belőle. Már csak szenvedünk itt napok óta. Még mindig tart a betonrengeteg, a hangzavar, dugó még szombaton is az útfelbontás miatt. Nehezen ereszt a város, szinte fojtogat. Menjünk már ki innen! Megkönnyebbülünk, amikor egyre több a zöld, és lassan kezd emberléptékűvé válni a táj. Az összes gondunkat is hátrahagytuk, bennragadtak a dugóban, már nem zsibong az elménkben, nem lüktet a fejünkben, már egyre halkul, már egyre messzebb kerül, talán nem is létezik.

Mai úticélunk Gánt, és mellette a bauxitbánya. Így leírva elég prózainak és száraznak hangzik, mint valami földrajzóra. Mi a csuda az a bauxitbánya? „Magyarországon karsztbauxit fordul elő mészkőhegységeinkben, döntően a Dunántúli-középhegységben.” Hol a fenében van Gánt?

Autóval megyünk, s még így is több mint egy óra az út, tömegközlekedéssel 3 óra lenne, csak átszállással van távolsági busz, Székesfehérvárról. Pedig igazán érdemes. A kissé elhanyagolt, szürke Vértesboglár és Csákvár után az eldugott Gánt mégis virágzik. Szép, rendezett falu a fenyőfás hegy oldalában. Már a faluban tett séta is kellemes a szemnek. Sajnos épp falunap van, hangos vurstlizene és parádé, mi éppen ez elől menekültünk a városból, úgyhogy megszaporázzuk lépteinket, amíg a zaj hátramarad.

A sárga kereszten indulunk, mely bevezet a cserjés erdőbe, sokszor keskeny ösvényeken bandukolunk. Érzem, ahogy enyhül az elme, nyugszik az idegrendszer. Az idő hirtelen belassul… Csend. Zöld. Illatok. Szél. Napsütés. Neszezés.

Vágyódás. Fellélegzés. Az út keresztbe-kasul van fonva láthatatlan pókhálóval – kevesen járnak errefelé. Mellettünk a fák között már több helyen vöröslenek a régi bauxitbánya vörös foltjai. A gyerekek ösztönösen vonzódnak oda, és önfeledten szaladgálnak fel-le a buckákon. Az ösvény becsatlakozik a kék háromszög jelzésbe, ezen jutunk ki a bányamúzeumhoz. A múzeum az autóút mellett van, parkolóval, itt is meg lehet állni. Van belépő, de nem vészes, nekünk ennyi gyerekkel kedvezményes. Bányavonat, eszközök kint és földalatti vájatban bemutatva, illetve tanösvény a külszíni fejtésen sok információval.

Egy nagy területet lehet bebarangolni különleges vörös-lila sziklákon, dombokon. Az ember nem is gondolná, hogy ez ilyen szórakoztató!

Minden dombot meg kell hódítani, felmászni, és lerohanni ezen a Mars-szerű tájon. Köveket vizsgálunk, és sokminden kiderül a bányászat történetéről és az itt lakó emberek életéről. Nem kell ide körhinta meg játszóház…

A bányától a sárga jelzésen megyünk tovább. Kicsit csalunk, mert a térkép szerint az út a bányát megkerüli, így nem körbe megyünk, hanem hátul kikommandózunk a bozótban. Sűrű, áthághatatlan erdő állja utunkat. Némi kalandozás után elindulunk az egyetlen járható erdészeti úton, ami végül elvezet a keresett útra. Erdő és rét váltja egymást, egy árnyas helyen megpihenünk.

A szél már az ősz illatait hordozza, a levelek itt-ott már rozsdásodnak a fákon, és közben arra gondolok, hogy jó lenne itt maradni. Kezdődik az iskola, a rohanós hétköznapok, koránkelés, reggeli szendvicsgyártás, sietés az iskolába, munkába, délután ugyanúgy hajsza visszafelé. Másnap újra elölről, s félő, hogy közben megfeledkezünk arról, hogy mi az, ami igazán lényeges.

A nyugalom utolsó percei. Nézem őket, ahogy boldogan csivitelnek, rágcsálnak, megvizsgálnak mindent maguk körül. Nem hiányzik a tévé vagy bármilyen műanyag játék. Mennyire más minden! Ez A pillanat, amire emlékezni fogok, amikor túl nagy a nyomás, a fáradtság, a félelem. Gondolatban ide repülök vissza. A tökéletes pillanatba.

Indulunk tovább. Már elhagytuk a táv felét. Lelkünk egyre jobban ujjong a törődéstől, testünk hálás a friss levegőért és a mozgásért.

A turistajelzések jól láthatóak, könnyű követni az útvonalat. Útközben senkivel nem találkoztunk, a bányamúzeumot leszámítva, és vannak részek, ahol láthatóan nagyon rég nem járt rajtunk kívül senki, annyira sok a kidőlt fa, és semennyire sincs letaposva a fű a réten. Ha valaki csendre és magányra vágyik, ahogy mi, ideális helyszín. Az útvonal végig könnyű terepen halad. Nincs nagy szintkülönbség vagy nehezen járható szakasz.

Végül a sárga jelzés belefut a kékbe, innen mi is azt követjük. Szépen kialakított pihenőhelyhez érünk, mellette a Gánti-barlang. Kicsit fel kell menni a domboldalon, de megtaláljuk és bemászunk. Már nincs messze a falu, és a túra vége. A szél idehordja a zenét újra. A faluba érve ismét ámulunk a szép házakon, és találunk egy kutat is, ahol felfrissülhetünk. Fáradt büszkeséggel tesszük meg az utolsó kilométert, hogy igen, ilyen jó és erős lábunk van, az izmokban boldogan pezseg a vér, hogy most végre jól meg lettek mozgatva, megpróbálva, és a boldog rácsodálkozással, hogy mennyi gyönyörűséget láttunk. Haza se akarunk menni, de egy boldog-szomorú fagyi után elindulunk.

Idézet: Bora-Nemerkényi: Magyarország földrajza. A fotó forrása: Wikimédia/VargaA

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely