Barion Pixel Skip to content

Maximalizmus – A karanténfáradtság apukája

Kifogyott az adrenalin, fulladozik a motor, kiégtek a gyertyák, kereket is kellene cserélni,  kiültük az üléseket. Sokan el- és belefáradtunk. Egyelőre a tengerpart hasonló távolságra van és hasonlóan vágyott, mint az, hogy bemehessünk a munkahelyünkre kipihenni az otthonlétet.

A zsilipelő technikáimról gondoltam írni – hogy hogyan határolom el a családot, a munkát és a pihenést, hogy ezek bermuda háromszögében ne vesszek oda –, de ennél talán még hasznosabb, ha azt osztom meg, hogy amíg nem használtam ezeket a technikákat, az miért is volt. A maximalizmusom aljas és láthatatlan módon dolgozott ellenem.

Magas a belső mércém, amivel bizonyos szempontból semmi gond nincs, merthogy származik belőle például, hogy nagy teherbírású, figyelmes és megbízható vagyok. A probléma az, hogy ez a maximalizmus kapuőrként tart távol például az igazi pihenéstől.

Jobban kellene tartanom a határaimat, határozottabban kellene priorizálnom, többet kellene pihennem – maximalizmus, mikor azzal fekszem és kelek, hogy mit kell majd és mit kellett volna. Magas léceket rakok és csattogtatom az ostort a lábamnál: „Ugorj már, ugorj nagyobbat!”.

A lelkünk mélye mindent elutasít, amit kellene, mert ő azt szeretné csinálni, ami jólesik neki. Nem vágyik másra, mint hogy békén hagyják kintről és bentről, hogy például ne csesztessék, hogy még mindig bénán evickél a munka–család–pihenés háromszögében, vagy hogy még mindig egyedül van és nem regisztrált a Tinderre.

Megértésre és elfogadásra vágyik. Ha „kell”-el közelítek hozzá, akkor bezár, elutasít és csak kényszeredetten működik.

Maximalizmus lehet a halogatásaim mögött. Föl kellene már hívni a barátnőmet, de nem teszem, mert olyan igazán nyugodt tíz percet szeretnék rászánni. Tologatom, mert ritkán sikeredik olyan igazán tökéletes tíz perc. És ha adódik, akkor azon agyalok, hogy vajon egyezik az ő tökéletes tíz percével? Halogatom a vasalást, mert akkor kellene elkezdeni, mikor mind a 43 ingre lesz időm – ah, ebbe ma kilátástalan belegondolni, talán majd holnap.

Maximalizmusból eredhet az is, ha mindig találok valami kifogásolhatót a külsőmben, ha nem tudok munkát nem elvállalni, ha sokat rágódom dolgokon, ha a szabadidőmből dolgozom, ha tudom, hogy lépnem kellene és évekig maradok egyhelyben, ha nem tudom átengedni (a mosogatást, a vezetést, a szót), ha senkire nem merem igazán bízni (a gyerekemet, a munkát, magamat), ha irritál, hogy a másik nem rak bele eleget (a családba, a munkába, a barátságba), ha rendszeresen amiatt hagyok abba valamit, mert nincs már erőm többet belerakni, és nem amiatt, hogy befejeztem, ha annyit cipelek, amennyit pont elbírok még, vagy ha nem tudok befejezni egy fölsorolást, mert még annyi mindent tudnék ideírni…

A maximalizmust a félelem küldi, hogy pajzsként óvjon engem. Félek, hogy nem tudok tökéletesen megfelelni az elvárásoknak, leggyakrabban a saját elvárásaimnak. Félek a megítélésektől, tehát félek a sebezhetőségtől.

A karanténfáradtság egyenlő a stresszes élet fáradtságával, ami nem a vírushelyzettel jött az életünkbe, tehát sajnos nem is azzal fog távozni. Ömlött ránk már korábban is, hogy a folyamatos hajtás mennyire káros és megoldásként így meg úgy kellene pihenni, aktívan és passzívan, hosszan és röviden, relaxációval vagy meditációval, online vagy épp kütyüket kizárva. Sokunkban ennek az eredménye, hogy még azon is stresszeljük magunkat, hogy hogyan kellene hatékonyabban pihennünk.

Azóta tudok sokkal jobban kikapcsol(ód)ni, még többször igazán jelen lenni a gyerekeimmel és föloldódni a munkámban is, mióta nem gondolom, hogy egyiket is kellene. De nem az volt az utam ehhez, hogy meggyőztem magam, hogy „Ez egy jó gondolat, csináljam így!”, hanem megkerestem a maximalizmusom gyökerét és megdolgoztam vele. Így lettek mára lazábbak a saját elvárásaim szorításai. Például már nem próbálok a munka előtt az utolsó percig játszani/fölolvasni/megfőzni/elpakolni, hanem elfogadtam, hogy nekem kell húsz perc átállás egyikből a másikba és ezt meg is adom magamnak. Vagy például már el tudok küldeni úgy egy mailt, hogy nem olvasom el négyszer újra, hogy biztosan tökéletesen fejeztem-e ki magam, mindent beleírtam-e és tuti nincs-e benne helyesírási hiba. Nem lettem hanyag, de már tudok nem a 120 százalékra törekedni.

A karanténfáradtságom mögött azt találtam, hogy a nehezített jelenben újra fölerősödtek a magammal szemben támasztott elvárásaim, visszatettem egy-két lécet és újra kezembe vettem az ostort. Úgyhogy újra volt dolgom a maximalizmusommal, hogy újra el tudjak onnan mozdulni, hogy például csak akkor küldök el egy cikket, ha tökéletesnek érzem. Szóval most nem olvasom át még hatszor, nem tökéletesítem még órákig, helyette befejezem, elmentem és elküldöm, vállalva a sebezhetőség kockázatát.

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely