Egy új világ kapujában

Új világ ez. Egy furcsa, új világ. Ahol a gyerekeit egyedül nevelő, a világ élmezőnyében szereplő sminkes-kozmetikus spalettát csiszol, kertet épít és polcokat fúr fel. És szép lassan feléli a megtakarítását – hiszen munkája egyelőre nincsen. De végre van ideje arra, amit évek óta halogatott. Egy új világ, ahol vállalkozónők ezrei hozták meg az elmúlt hetekben azt a döntést, hogy becsukják átmenetileg a boltot. Nem bírnak egyszerre gyerekeket tanítani, háztartást vezetni és egyáltalán: családot összetartani és vállalkozást építeni. Az már másik kérdés, hogy a válság kellős közepén hogyan fognak tudni újra indulni.

Egy új világ ez, ahol sokan a nehézségek ellenére boldogabbak: hiszen apuka nem rohan sehova, a gyerekekkel se kell beérni időre az iskolába, edzésre és a szakkörökre. A házaspároknak van idejük beszélgetni egymással, a gyerekekkel játszani, sőt, jobb helyeken a párok megosztják a terheket egymással. Lelassultak. Sorra olvasom a posztokat a Mompreneur vállalkozó anyukák zárt csoportjában, ahol az anyák azt kívánják, hogy ez az időszak sohase érjen véget.

Végre nem kell rohanni, nincs szanaszét a család írják. Persze jönnek válaszok bőven a másik oldalról is: munkájukat elveszített apákról, beteg szülőkről, kórházból kitett családtagokról, családfenntartóvá előlépett vagy gyermekeiket egyedül nevelő anyáktól, munka híján depresszióba esett kollégáktól. Az egyik oldalon idilli nyugalom, a másik oldalon kegyetlen küzdelem a napok túléléséért: a munkacsaládházimunkatanításbetegápolás sokszögében.

Eljött az új világ, de még senki sem tudja, hogy mit hoz igazából magával. Mekkora válságot, mekkora munkanélküliséget. Mennyi, kényszerűségből továbbra is otthon maradó férjet.

Heti egy nap szabi

A múlt héten külön-külön eldöntöttük a férjemmel, hogy hetente egy-egy napot nem fogunk dolgozni. Egyszerűen nem megy az, hogy folyamatosan esünk ki és be az online meetingekbe, kettőt pislantok és dél van, a nagyobbik nem tanul rendesen, a kicsi unatkozik. Elegem lett. Nyilván csak azt tudom észrevenni, hogy körülöttem mindenki köveket fest a gyerekekkel meg kiflit süt, virágot ültet, én meg két megbeszélés között nézem, hogy a kisebbik unatkozik és noszogatom, hogy menjen és ugráljon egyedül a trambulinban. Nem akar. Megértem. Akar viszont boltosat játszatni vagy tollasozni velem és trambulinozni, ha nézem. A szívem megszakad, mert én is akarok. De nem tudok! Vissza kell ülnöm a géphez. Újra és újra. Elfáradtam.

A MINDENKI persze baromira nem igaz, mert ahogy feljebb is írtam, amíg az egyik oldal a fellegekben jár és szuper minden, mindenki otthon, mindenre jut idő, a gyerekek csodásan tanulnak, addig a másik oldalon az otthon dolgozó anyák naponta többször belehalnak abba, hogy dolgoznak. Mert a gyerekek ellátása, a tanulás, a minden többnyire az anyák feladata. Akkor is, ha pont ugyanolyan keményen dolgoznak, mint a férfiak.

A gyerekek meg a legritkábban pöckölnek órákig egy kavicsot a sarokban. Egyfolytában kérdeznek. Meg – jogosan – beszélgetni szeretnének. És ha nem érsz rá, akkor telefont nézni, tabletezni, tévézni, mindent, ami ellen évekig küzdöttél, hogy ne csinálják. Legalábbis ne ilyen intenzitással.

Megőrülök! Olgi, megőrülök! – veszi fel feszülten a telefont a 3 éves fiát egyedül nevelő kolléganőm, amikor megcsörgetem. A fiam éppen most tépett ki egy csomónyit a hajamból! Itt ülünk a 46 négyzetméteren a panelban, már halálra un engem a gyerek, én is őt, és már nem tudok Ádámmal mit kezdni. Elég! Eltelt hat hét és én már nem bírom tovább! A teljes összeomlás szélén vagyok. Tényleg! – Menjetek le egy kicsit a parkba, vagy egy nagy mezőre, mindegy! javaslom óvatosan. – Nem lehet. Nem tudok. Az van – folytatja –, hogy kimostam a ruháimat és nincs egy száraz nadrágom sem. Akkor menj édesem pizsiben! – mondom, és már mindketten röhögünk. Az nincs, de hálóingem van, igazad van, megteszi – jön a válasz.

Szóval van az a pont, ahol már a hálóing is megfelel.

És amikor olvasom az áradozó posztokat, nekem mindig a panelben ülő és a gyerekek mellett kőkeményen küzdő kollégáim, barátaim jutnak az eszembe, és azok a remek újságírók, riporterek, akik most munka nélkül maradtak. Persze írhatnék ide pincéreket, szakácsokat, gyári munkásokat is.

Túl vagyunk ezer óra bezártságon egy lakásban vagy egy házban. Egyedül vagy sokan. Összezárva.

Szedd össze magad!

Nem hiszem el, hogy nem tudjátok megoldani! Valami nagyon nincs rendben veletek, hogy ennyit küzdesz és ezt még le is írod – hallgatom az intelmeket.  Leírom, mert másnak is erőt adhat. Leírom, mert gyerekkorom óta őszintén elmondhattam, ha valami nem volt kerek. És nekem most nem kerek ez az élet.

Hálás vagyok azoknak az őszinte – ezek szerint szintén rendben nem lévő barátaimnak, kollégáimnak, akiket felhívhatok, ha rossz passzban vagyok, akár bőgve, mert elfáradtam, mert aggódom a vállalkozásomért, az embereimért. Ők nem ítélkeznek, csak meghallgatnak. És igen, ők is felhívnak bőgve. Mert ér kiborulni, összezuhanni, szarul lenni. De minden mélypontban az a jó, hogy jön a felívelő szakasz. Nálam ez szerdán jött el, egy kis csomag képében.

Karantén care csomag

Ez állt a kis csomag cetlijén, amit a szomszédasszony adott be a gyerekeknek a kerítésen át – mellesleg három gyermeket terel otthon –, és a piros szalaggal átkötött dobozban ott illatozott a még langyos, finom, omlós sütemény és mellette egy arcmaszk. Egy maszk, csak nekem! Elhiszitek? Annyira jól esett, hogy még a könnyem is kicsordult, pedig utoljára esküszöm terhesen voltam ennyire érzékeny, hogy egy fűszálon is el tudtam bőgni magam. Judit, köszönöm!

Aztán szerdán a Duna-parton találkoztunk a kisebbik fiam egyik ovis társával – akkora volt a gyerekek részéről az öröm, hogy hisztérikus mámorba csapott át. Nini, egy másik gyerek! És lehet vele játszani! Boldog voltam, mert Áki repesett.

Mary Poppins megérkezett

A vírus a diákok, egyetemisták életét is gyökeresen megváltoztatta. Van, aki most készül az írásbeli érettségire, pedig szóban sokkal erősebb – az esélyek nem lesznek egyenlők. Unokahúgom Hollandiából jött haza, közel két hónap igazi egyetemi élet jutott neki Erasmus ösztöndíjasként, aztán hetekig csücsültek egy szobában. Inkább hazajöttek. Bő két hét karantén után hozzánk is megérkezett: Orsi ugyanis a tanítóképzőn végzős.

Kicsit úgy éreztem, mintha maga Mary Poppins toppant volna be: a srácokat szelíden terelgető, gyönyörű unokahúgomnak katonásan engedelmeskedtek: volt játék, szó nélkül megírt nyelvtan és matek házi (!), mindenki kisimult, és mi úgy tudtunk órákon át dolgozni, hogy végre senki sem szólt bele a telefonhívásba vagy a Zoom-meetingbe. Ez az! Végre felcsillant egy kis fény az alagút végén.

Kérni kell!

Nem csak én érzem azt, hogy az erőm, energiáim végére értem. A kisgyerekek mellől dolgozó kollégáim mind a kipurcanás szélén vannak. Tudom, hogy a héten már lazítanak a korlátozásokon, hiszen recseg-ropog a gazdaság és végre van elég hely a kórházakban (de milyen áron), szóval jöhet a vírus, de aki továbbra sem szeretne beteg lenni, az nyilván a hátsóján marad. Viszont mindkét szülőnek dolgozni, teljesíteni, gyerekeket intézni, tanulni, tanítani, kisebekkel játszani egyszerűen NEM LEHET!

Kérjetek segítséget! Nézzetek körül, hogy van-e olyan ismerősötök, aki szintén otthon van hetek óta és vannak szabad kapacitásai. Nem szabad beleroppannunk a járványba!

És ezt magamnak is mondom.

Kiemelt fotó: Bulla Bea

Vélemény, hozzászólás?