Válni nehéz, különösen, ha négy gyereke van az embernek és a koronavírus-járvány is közbeszól. Gálos Viki fotósként örökítette meg családja többszörösen nehéz időszakát. Fotói művészi érzékenységgel mesélnek a gyerekkoról, ő pedig nem kertel és őszintén mesél nekünk a váláson túl még a változókorról is.
Karantén egyedül négy gyerekkel, válással, két vállalkozással. Ennek az élethelyzetnek mindegyik eleme külön-külön is emberpróbáló lenne, de így együtt, ember legyen a talpán, aki helyt áll. Gálos Viki – aki nem csupán édesanya, hanem kiváló fotós is – azonban úgy tűnik, veszi az akadályokat. Még arra is marad alkotó energiája, hogy a fényképezésben kiteljesedjen. A karantén alatt készült családi felvételei fantasztikus lenyomatát adják e sosem látott időszaknak.
– Négy éve, amikor a harmadik gyerekemmel voltam itthon, kezdtem depressziós lenni. Úgy éreztem, hogy szinte robotként élem a napjaimat. Azt gondoltam, kell valami, ami feltölt, ami által kiteljesedek, és nem csak rutinszerűen ellátom a feladataimat – meséli Viki, hogyan jutott eszébe egykori fotóriporterként, hogy akár otthon, az anyasággal kapcsolatban is kibontakozhat a fotóművészete. Az már szinte kézenfekvő volt, hogy a karantén alatt is folytatja gyerekei fényképezését. Még akkor is, ha már nem három, hanem négy gyerekkel tölti otthon a napokat, ráadásul a válás miatt egyedül.
Tizenöt év együtt
– Tizenöt éve voltunk már együtt a gyerekeim apjával, és bár mindig adódtak hullámvölgyek, eddig valahogy kikászálódtunk belőlük. De most februárban olyan mélyre értünk, hogy be kellett látnom, már nem vagyunk jó hatással egymásra és ez a légkör a gyerekeknek sem tesz jót – mondja Viki, és elmeséli, szerencsére a karantén alatt azért számíthatott gyermeki édesapjára, ahogy az édesanyja és egy bébiszitter segítségére is. A válás azonban a karantén kellős közepén még így is dupla megpróbáltatást jelentett.
Vikiék úgy döntöttek, hogy egyelőre hagyják, hogy a gyerekek a megszokott környezetükben maradjanak. Ha az apjuk volt velük, aznap Viki a műtermében aludt. Ez persze nyilván csak átmeneti megoldás, de Viki úgy látta jónak, hogy ebben a helyzetben, amit a koronavírus csak tetézett, ez lesz a legjobb a 2 éves Borának, a 7 éves Rézinek, a 10 éves Lénának és a 12 éves Bendének.
A blog, mint mentőöv
– Azért, hogy megőrizzem a józan eszem, azt találtam ki, hogy csinálok egy blogot. Napi egy kép volt a célom. Ha ez a kép épp a körömvágásról szólt, akkor azt töltöttem fel ide. Belső igény volt, hogy minden nap készüljön egy olyan kép, ami dokumentálja a gyerekkorukat, azt, hogy ők milyenek – osztja meg az édesanya, és elárulja, a képeket először nem is publikálta. Viszont, mivel maximalista, a szigorúan csak a családnak szóló blogra is kizárólag olyan képet készített, amiben nem talált hibát.
– Fontos volt, hogy minden kép olyan legyen, amivel én magam is elégedett vagyok. Így minden este úgy feküdtem le, hogy megérte a nap – meséli Viki, aki nyilvánvalóan az a fajta művész, aki nem nagyon tudja az alkotóenergiáját sokáig elnyomva tartani.
– Amellett, hogy anya vagyok, szükségem van másra is.
Gyakran megesik, hogy miközben fotózom őket, a gyerekek azt kérik, „anya, most ne”. Már a kétéves is rám szól néha. De azért én se vagyok egy szívtelen dög. Vannak azért olyan pillanatok, hogy hiába látom, milyen jó képet készíthetnék, magamtól is inkább leteszem az asztalra azt a fényképezőgépet – avat be.
Aki először fotóz, aztán éli meg a pillanatot
– A negyvenedik születésnapomra a barátnőim szerveztek egy bulit. Itt kaptam tőlük egy meglepetésdobozt, teli cédulákkal, amelyekre felírták, hogy mit szeretnek bennem. Az egyiken az állt, hogy „azt szeretem Vikiben, hogy előbb lefotózza a pillanatot, aztán megéli” – meséli Viki, és azt mondja, úgy érzi, mégsem csak azért fotózza a gyerekeit, hogy a kreatív énje ne haljon el teljesen.
– Azért is, mert nagyon mélyen belül érzem, hogy én ezt adhatom nekik örökségül, s ha majd felnőnek, akkor értékelni fogják a fotókat – mondja, és elárulja, nem titkolt célja a képekkel az is, hogy a szakmában megmérettesse magát. S bár kollégái egyelőre lebeszélnék arról, hogy sajtófotó pályázaton induljon az anyaggal, ő bizakodó.
– Értem én, hogy a mindennapi élet nem sajtóesemény, de úgy gondolom, hogy az anyaság is van olyan fontos téma, mint bármi más –mondja.
Elárulja, hogy a karanténhónapok alatt sok édesanyától kapott visszajelzést arról, hogy van igény, arra, amit a képeivel közvetít. Erőt adnak a képei – írták neki –, mert látszik, más anyák is hasonló dolgokon mennek keresztül.
Sorsfordító karantén
– Nekem ez a kilenc hét karantén nemcsak anyaként volt sorsfordító, de szakmailag is. Én már évek óta családfotósként dolgozom, és emellett egy barátnőmmel közösen van egy multifunkcionális, rohangáló életvitelt folytató nőknek alkotott ruhákat forgalmazó cégem, a ME+Minime – mondja Viki. – A cégtársam öt gyermeket nevel, így kicsit magunknak is alkotunk, de közben elképesztően sokan hálásak a sportosan nőies fazonokért, amik eddig születtek – teszi hozzá. – A karanténfotóimmal az anyaság hétköznapi örömeit és terheit éltem meg, a ruháink kapcsán pedig azt, hogy még ha a hétköznapjaink nagyobbik részét itthon is töltjük – ahol mondhatnánk, nem számít, miben vagyunk –, tréningruha vagy pizsi helyett mégis jól esik olyan göncben végigcsinálni a napot, amiben nőnek érezhetjük magunkat.
– A karantén első két hete szörnyű volt, a fotós munkáimat lemondták, itt álltam egy válás közepén négy gyerekkel és az online tanulás borzalmaival. Aztán úgy döntöttem, hogy mégis az a legfontosabb, hogy a körülményekhez képest jól érezzük magunkat, nem pedig az, hogy hogy teljesít a gyerek – mondja. – Számomra világos, hogy bár négy gyerekem van, még mindig küzdök az anyasággal. Én egyke vagyok és azzal a mai napig ki tudnak borítani, ha egymást nyúzzák. Ez nekem fáj, mert ilyenkor azt érzem, hogy nem vagyok elég jó anya – meséli Viki, aki végzett pszichológusként érzékenyebb a lelki folyamatokra is.
Viki sajtófotósként dolgozott, mielőtt gyerekei megszülettek volna, de ahogy az lenni szokott, mellettük már nem tudott sajtóeseményekre rohangálni. Rájött, váltania kell. Rengeteg pénzt és időt áldozott arra, hogy elmélyedjen a családfotózás rejtelmeiben is. A mai napig látogatja neves, világhírű fotósok workshopjait, ám itthon mindeddig nem mutatkozott igény erre a műfajra. – Mivel a dokumentarista családfotózás eddig senkinek sem kellett, béreltem egy stúdiót és rááltam a „trendi” stúdiófotózásra, de most úgy érzem, hogy valószínűleg irányt váltok és végre elkezdem azt csinálni, amit tényleg szeretnék! Szeretnék a jövőben többet kültéren fotózni és családok otthonába eljutni a stúdió helyett, ahol pózolás és mesterséges fények nélkül fényképezem őket, bízva abban, hogy lesznek olyanok, akik önmagukat szeretnék viszontlátni a képeken – mondja Viki, aki a jövőben életszerű, meghitt, érzelmekkel teli pillanatképeket szeretne készíteni.
Inkább a szülés, mint a klimax
S bár karantén alatt tényleg nehéz válni, Viki a legnagyobb megpróbáltatásnak mégsem ezt, hanem a változókort tartja. – Töredéke vagyok egykori önmagamnak, sokkal kevesebb az energiám. Négy természetes szülés után mondhatom, hogy inkább szülnék még egyet, mint ez – kezdi. – Folyamatos hőhullámok, fáradtság, hányinger, szédülés, hangulatingadozás, olyan alvászavar, hogy néha úgy érzem, nem is aludtam semmit – részletezi.
– Tavaly májusban kezdődött, akkor két hónapig szinte zombi voltam, az összes munkámat lemondtam, csak túléltem a napokat. Kipróbáltam jó pár alternatív megoldást a tünetek enyhítésére: barátcserje, shatavari, extra D-vitamin, illóolajok. Van, ami ideig-óráig bevált, de hosszú távon semmi sem működött. Már csak negyed annyit bírok, mint azelőtt, legyen szó munkáról vagy az itthoni teendőkről. Néha úgy érzem, hogy ez nagyon nem korrekt az élettől – avat be.
– Miután tini korodban elkezdesz mensturálni, kihordasz négy gyereket, megszülöd, szoptatod őket, éjszakázol velük, s azt hinnéd, hogy na jó, most akkor nem menstruálsz többet, ami önmagában engem nem viselne meg, jön ez a hormonális hullámvasút, és azt se tudod, meddig tart!
Az bánt a legjobban ebben a folyamatban, hogy sokszor annyira fáradt vagyok, hogy úgy érzem, nem tudok magamból annyit adni, amennyit szeretnék a gyerekeimnek és önmagamnak sem.
Ráadásul ingerlékeny vagyok a fizikai szenvedés miatt, mert ilyenkor leginkább egyedüllétre és elvonulásra vágyom, amit viszont nem igen kapok, vagy tehetek meg – folytatja Viki kendőzetlen őszinteséggel, és elmeséli, azért a sportról ő sem tud lemondani. Már jó ideje fut rendszeresen, és a karantén alatt nagyon hálás volt azért, hogy a futásba is kapaszkodhatott. Nagyon élvezi a kilométereket, amelyek csaknem annyira feltöltik, mint a fényképezés. Néhány éve vett egy romos házat a Balaton-felvidéken, most tavasztól őszig töltik ott a hétvégéket és a szüneteket a gyerekekkel, természetesen ott is megörökítve a fontos pillanatokat.
Borítókép: „Mikor beütött a karantén, Beninek az volt az első héten az egyik házi feladata, hogy írja le, mi a kedvenc helye a világon. Azt mondta, a kertünk és a trambulin. Azt hiszem, az első 2-3 hétben tényleg ez volt a kedvenc helyük. „Életmentő” volt!” Fotó: Gálos Viki.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
