Barion Pixel Skip to content

Megkaptuk a koronavírust, és teljesen magunkra maradtunk

Dóra és a lánya tünetei három hete kezdődtek, de hiába kérték, hogy teszteljék őket. Végül egy magánlaboratórium igazolta azt, amit mindketten sejtettek: megkapták a koronavírust. Csak Dóra lélekjelenlétén és gyanakvásán múlt, hogy nem fertőztek meg tömegeket, meséli az anya. 

A fővárosban élő gimnazista Bea március második hetében még házibulit tartott az osztálytársainak. Harmadnap kezdett köhögni. Közeledett a tavasz, így az első gondolatuk mindkettőjüknek az volt, hogy ezek a megszokott első allergia-tünetek.

Édesanyja, Dóra a biztonság kedvéért mindenesetre szájmaszkot vett fel, és úgy ment le a közeli patikába, hogy a nagylány szokásos allergia elleni gyógyszerét megvegye. Akkor még Dórát megmosolyogták a patikában a maszk miatt, és az utcán is kapott egy gúnyos megjegyzést, hogy ugyan ezt meg minek húzta fel, amikor nem jó az semmire.

Az első tünetek

Az anya két nappal később kezdett köhögni. Mindketten fáradtnak érezték magukat, hőemelkedésük is volt, és bár ebből rájöttek, hogy mégsem az allergia okozta Bea tüneteit, hanem valószínűleg benyeltek valamit, a koronavírus nem fordult meg komolyan a fejükben.

– Valahogy nem tűnt olyan tragikusnak az egész. Nem voltunk jól, de maximum egy rondább influenzának éreztük még akkor. Ahogy telt az idő, úgy kezdett eldurvulni a helyzet. Pár nap után már ki sem tudtunk kelni az ágyból. Rettenetesen fáradtak és erőtlenek voltunk, és folyamatosan köhögtünk – mondja Dóra.

Ám a gyanúja, hogy ez mégiscsak koronavírus lesz, akkor vált egyértelművé, amikor egyik percről a másikra elment a szaglása és ízérzékelése:

– Semmit nem éreztem. Mindegy volt, hogy vizet, teát, vagy uborkalét iszom, ihattam volna pálinkát is, mindennek egyforma íze volt. Kanállal ettem a tormát, és egyszerűen nem volt se íze, se illata. Egyre jobban fájt a mellkasom és a hátam is. Magas lázunk ugyanakkor továbbra sem volt.

Falakba ütközve

Ekkor hívta fel a kormányzati zöld számot, ahol elméletileg kérhetjük, hogy teszteljenek. Elméletileg. – Nagyon fiatal lány vette fel a telefont. Elmondtam a tüneteimet, azt is bevetettem, hogy jártam Ausztriában február végén, hátha ez erősebb érvnek fog számítani, még ha biztos is voltam abban, hogy nem ott kaptam el. A hölgy kissé kioktató hangnemben azt válaszolta, hogy ne tessék izgulni, ez nem koronavírus, tessék sokat pihenni.

Természetesen nem küldtek tovább tesztelésre. Mert hát nem volt semmi bajom a telefonos diszpécser szerint, hiszen nem voltam lázas.

Én tudtam, hogy sosem vagyok lázas, ellenben életemben ilyen betegnek még nem éreztem magam. De ez kevés volt ahhoz, hogy teszteljenek.

Dórát sem a háziorvosa, sem az üzemorvos nem áltatta. Mindketten azt mondták, hogy a 65 éven felülieket tesztelik csak központilag, egyetlen esélye, ha talál egy magánlaboratóriumot. A nő ekkor három magánlabornak írt, ám egyiktől sem kapott visszajelzést. – Egyre dühösebb lettem. Azt éreztem, hogy magunkra vagyunk hagyva, ráadásul egy olyan helyzetben, amikor egyáltalán nem mindegy, hogy én csak feltételezem, hogy koronavírusosak vagyunk, vagy diagnosztizált betegként minden létezőt megteszek, hogy még a gyógyulásunk után is kerüljem az embereket, nehogy valaki tőlem kapja el – folytatja.

Nehéz magánúton tesztet készíttetni. Fotó: rawpixel.com.

A diagnózis: koronavírus

Bár Dóra végül elért egy budapesti klinikát, de ők is három hétre tudtak volna csak időpontot adni. Aztán az édesanyja szólt neki, hogy egy vidéki nagyvárosban is van labor. Itt másnapra be is hívták őket.

– Mivel a nehezén már túl voltunk, bevállaltam az autóutat, bár így is nagyon kimerített az út, hazafelé már végtelenül gyenge voltam. De megérte. Még ott helyben megmondták az eredményt: valóban a koronavírus okozta a tüneteinket, ugyanakkor a vérünkből az ellenanyag már kimutatható, tehát védettek vagyunk.

Azt még mindig nem tudjuk, meddig fertőzhetünk másokat. Egyébként az odafelé úton, a rádióban az országos tisztifőorvos épp azt mondta, hogy a magánlaborok eredményei nem akkreditáltak, azt ők nem fogadják el, így az ily módon diagnosztizáltak be sem kerülnek a statisztikákba.

„Mi lesz azokkal, akiket sosem fognak letesztelni?”

– És mi még szerencsés emberek vagyunk. Mert viszonylag enyhe tünetekkel megúsztuk, nem kerültünk kórházba, utána tudtunk járni a lehetőségeinknek, és ki tudtuk fizetni a magánlabor nem csekély díját. De mi van azokkal, akik minimálbérből élnek, nincs autójuk, hogy vidékre utazzanak egy drága teszt miatt, vagy épp csak nem merik az érdekeiket érvényesíteni? Mi van azokkal, akik a tüneteik ellenére dolgozni kell, hogy járjanak, mert nem tesztelik őket? Miért nem látjuk be, hogy ez nem egy buta számháború, hanem egy olyan járvány, aminek hosszú távú népegészségügyi következményei lesznek, és hogy nemzeti érdek lenne annyi embert letesztelni, amennyit csak lehetséges – kérdi.

– Hogy például lássuk, hogy melyik populáció hogy reagál a vírusra, kik kapják el és kik nem, kik ússzák meg enyhe tünetekkel (és fertőznek tovább), és hosszú távon is nyomon lehessen követni, hogy ez a vírus milyen szövődményeket hoz az ember későbbi élete során. És akkor még mindig azt mondják a tévében, hogy csak az viseljen maszkot, aki tudja, hogy beteg.

De nem tudok nem gondolni arra, hogy csak én hány embernek adtam volna át a koronavírust, ha az első tüneteim megjelenése előtt, amikor még csak a lányom köhögött, nem veszem fel a maszkot? Szomorú vagyok és dühös. Mert felfoghatatlanul felelőtlen ez a hozzáállás – teszi hozzá. 

Jelenleg anya és lánya is otthon lábadozik, valószínűleg egy bakteriális felülfertőződés miatt továbbra is vannak arc- és melléküregi panaszaik, Bea pedig még mindig nagyon erősen köhög esténként. A fiatal lány osztálytársai és szülei közül többen szenvedtek hasonló tünetek miatt az elmúlt hetekben, de egyiküknek sem sikerült elérnie, hogy teszteljék őket.

Nyitó Fotó: illusztráció, pexels.com. 

 

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely