Olvasónk évek óta él Olaszországban, két kicsi gyermek édesanyja. Napok óta otthonuk falai között töltik az időt. Mást nem is tehetnek, az országban részleges kijárási tilalom lépett életbe. Először megijedtek, mára azonban megtalálták a jót a rosszban. Szubjektív beszámoló az olasz vörös zónából.
A férjem és én Olaszországban élünk, Rómától délre. Két gyermekünk van, egyikük 5 és fél, a másik majdnem 2 éves. Március 5-én Olaszország vezetése országszerte elrendelte minden szintű és jellegű iskola bezárását, akkor még úgy tűnt, csak március 15-éig.
Minket ez az intézkedés nemcsak azért érintett rosszul, mert mindkettőnk családja távol él tőlünk, így nagyszülői, rokoni segítségre nem számíthattunk, hanem azért is, mert mindkettőnk munkája az iskolákhoz kötődik, így egyik napról a másikra fizetetlen kényszerszabadságon találtuk magunkat. Öröm az ürömben, legalább nem volt kérdés, mi legyen a gyerekekkel.
Döbbent eszmélés
Pár nap után nemcsak, hogy kitolták az intézkedések határidejét április 3-ra, hanem beütött a legkeményebb csapás: részleges kijárási tilalom az egész országban. Hitetlenkedve olvastuk, hallgattuk újra meg újra a részleteket. Április 3-áig csak az mehet ki az otthonából – autóval vagy gyalog, mindegy –, aki igazolni tudja, hogy munkavégzés céljából közlekedik vagy egészségügyi időpontja van. Bevásárolni családonként egyszerre egy fő mehet, lehetőleg a saját településen maradva, és ami a legfontosabb: semmi séta, semmi park, semmi kirándulás.
Isten veled, friss levegő, testmozgás, ismerős arcok, barátok egy méter távolságból.
Lefektettük a gyerekeket, és csak ültünk a kanapén. Nem mertem ránézni a naptárra. Felfoghatatlanul messzinek tűnt a megszokott életünk. Hogyan fogok két kicsi gyereket nap nap után elfoglalni úgy, hogy tilos a séta, a játszótér, a park, a barátok, a szaladgálás; ráadásul mindezt úgy, hogy ne érezzék az időről időre hullámokban ránk törő pánikot és feszültséget.
Fontos a napirend
Az már az első perctől világos volt, hogy ezt az időszakot csak úgy lehet kibírni, ha egyszerre mindig csak egy napra koncentrálunk. A napot pedig úgy, hogy részekre bontjuk egy képzeletbeli órarend mentén.
Ez egyébként lehet rögtön az első játékos családi program: megtervezni és megrajzolni a napirendet, amit aztán kitehetünk a falra emlékeztetőül.
Mint minden home office esetében, itt is kulcsfontosságú, hogy ne engedjük el magunkat.
A mi gyerekeink továbbra is reggel 7-kor ébrednek maguktól, ez mondjuk már egy kicsit túlzás. Viszont ébredés után reggeli, mosakodás, felöltözés, ágyak bevetése, szobák kiszellőztetése a program. Ezzel eltelik a nap első része, és nem érezzük magunkat annyira elveszve, ez a gyerekeknek is nagyon fontos. Persze ez nem zárja ki, hogy reggelente kicsit tovább lustálkodjunk az ágyban: a gyerekek bebújnak mellénk, együtt ébredezünk, és élvezzük, hogy nem kell szaladni sehová.
A délelőtt további része főleg a nagyobbik gyerekem köré szerveződik. Minden nap tartunk egy játékos tornaórát, amire nem csak neki, de nekünk is nagy szükségünk van, hiszen semmilyen testmozgást nem végzünk napközben. Ehhez számtalan ötletet találunk a YouTube-on, mi is onnan merítünk időnként újabb és újabb ötleteket.
Ezután tartunk játékos angolórát, verset tanulunk, jelmezt készítünk az itthon fellelhető alapanyagokból. Egy kis szabad játék, miközben elkészül az ebéd. Evés után a kisebbik szerencsére még alszik délután, eközben a nagyobbik rajzol vagy esetleg mesét néz, mi pedig le tudunk ülni dolgozni egy kicsit, megírni néhány e-mailt, vagy bezárkózni egy hangszigetelt szobába a híradóval.
Innen a nap már magától halad a vége felé: nálunk többnyire este mesét nézünk, birkózunk a szőnyegen, esetleg egy nagy fürdés, közös süteménykészítés. Vacsora, esti olvasás… és az alvás.
Mikor a gyerekeink végre elaludtak, jön a mi időnk. Egy jó könyv, egy jó film, felnőtt beszélgetés, egy pohár bor.
De a legtöbbször csak kabátot húzunk, kiállunk az erkélyre és mélyeket lélegzünk a csillagos ég alatt. Nem tudjuk, mikor lesz vége pontosan ennek az időszaknak.
Minden egyes nappal kevésbé tűnik valószerűnek, hogy április 3-án véget ér az egész és visszatérhetünk a megszokott életünkhöz. Hogyan fogjuk anyagilag kihúzni addig? Mi lesz az általunk szervezett kulturális programokkal? Már a 2-3 hónap múlva esedékes rendezvények is kérdőjelessé váltak. Minden ellehetetlenült, amin az utóbbi 5 évben dolgoztunk. Az, hogy valaki a szeretteink közül elkaphatja a vírust, már csak az utolsó aggodalmunk a listán.
Csapás vagy áldás?
Mégis, ez az egész egyszerre a lábunk alatt megnyíló örvény és elképesztő csoda. Mikor először belegondoltam, rájöttem, hogy még sohasem voltunk ennyit itthon mind a négyen együtt. Nyaranta egyik nagyszülőtől a másikig vándorlunk, minden ünnep örök mozgás, utazás, szervezés. Reggel kapkodás, napközben elképesztő családi logisztika, ahol mindenki percre pontosan tudja a dolgát. Stressz, fáradtság, az a bizonyos gyilkos rutin. Munkahelyi stressz, iskolai problémák, anyagi gondok. A szociális háló fenntartása: zsúrok, vendégségek, családi látogatások. Most mindenből egyszerre kiléptünk, mint a levetett ruhából. Csak mi vagyunk. Csak most.
Mindent megtehetünk, amire sosem maradt idő. Mindent elmondhatunk, mindent átadhatunk. Nem költünk semmi felesleges dologra. Felhasználjuk az itthoni tartalékainkat. Minden olyan egyszerű, és ebben az egyszerűségben gyakorlatilag egy új dimenzió nyílt meg előttünk.
A gyerekeink? Köszönik, jól vannak. Az óvodai csoporttársakkal és az óvónőkkel telefonon tartjuk a kapcsolatot. A gyerekek mindennap készítenek egymásnak kis videó üzeneteket. Az óvónő mindennap üzen nekik egy pár perces felvételben, amit a fiam ragyogó arccal néz meg újra meg újra. A szeretteinkkel telefonon tartjuk a kapcsolatot, a szomszédnak köszönünk az ablakból.
Az egyetlen kihívás megteremteni nekünk, felnőtteknek a lehetőséget, hogy néha egyedül legyünk.
Néha az egyikünk vonul el, néha a másik. Beosztjuk, aznap ki a soros a bevásárlásnál. Néha eltűnünk a házban. Ilyenkor lehet egy kicsit csapolni a gőzt, informálódni, vagy csak úgy lenni, nem gondolni semmire.
Mi szerencsések vagyunk, mert a gyermekeinknek hála, minden napnak van eleje és vége, célja és sikere, rendszere és értelme. Sokszor gondolok azokra, akik az adott helyzetben egyedül ragadtak az otthonukban. Távol a családjuktól, a szerelmüktől, a barátoktól, be vannak zárva a saját magányukba. Nekünk hosszú ez a négy hét, de mit mondjon az, akinek a társas érintkezései a nullához konvergálnak, ha esetleg már a munkahelye is bezárt? Mi van azokkal, akik gyerekkel vagy gyerek nélkül egy egyszobás lakásban rekedtek, ahol még egy erkély sincs?
A szokásos sztereotípiákkal és rosszindulatú hírkeltéssel ellentétben Olaszország nagyon fegyelmezett, és óriási áldozatokat hoz, hogy megállítsa a koronavírus terjedését. Itt beláttuk, hogy mielőbb tesszük meg mindazt, ami megtehető, annál előbb érhet véget ez a rémálom mindannyiunk számára.
Fotó: Freepik.
