Székely Márta 1989-ben komoly viszontagságok árán jött át a gyermekeivel Erdélyből Magyarországra, hogy súlyosan fogyatékos kisfiát fejleszteni tudja. Más talán összeroppant volna a rengeteg megpróbáltatás terhe alatt, Mártának azonban még másokon segíteni is van ereje. Saját alapítványában elesetteknek nyújt segítő kezet, coachként pedig hiteles emberként segít megtalálni a kiutat a nehéz élethelyzetekből. Van miből merítenie.
Mártának az volt az álma, hogy tanítónő lesz, helyette fiatalon férjhez ment és hamar jöttek a gyerekek. A kisebbik fiú, Zsolti hat hónapos volt, amikor egyértelművé vált, hogy nem úgy fejlődik, mint a többi vele egykorú baba. Nem fordult meg, amikor kellett, nem ült, nem kúszott, s hiába jártak vele orvostól orvosig, az akkori Erdélyben senki nem segített rajtuk. „Türelem, anyuka!” – hallotta Márta rengetegszer, de a türelem egyszer csak elfogyott… Jöttek volna Magyarországra, hogy kivizsgáltassák a kisfiút, de nem kaptak útlevelet, úgyhogy először Márta férje, István jött át a zöldhatáron, majd nem sokkal később az édesanya is követte – két kisgyerekkel.
Zsolti 35 évesen is „örök gyerek”
Győrbe érve besétáltunk a városházára, s hamarosan a bicskei menekülttáborban találtuk magunkat. Mi nem akartunk tovább menni nyugatra, csak az volt a fontos, hogy a kisfiam megfelelő ellátást kapjon – mesél a bizonytalanság embert próbáló hónapjairól.
Zsolti háromévesen még nem járt, nem beszélt. A diagnózist már Magyarországon mondták ki: születéskori oxigénhiány következtében fellépő kisagyi sérülés, értelmi fogyatékosság. Az orvosok azt mondták, soha nem fog tudni járni – a lábszárai nem fejlődtek ki teljesen -, olvasni, beszélni. „Nem fejleszthető”, szólt az ítélet. Márta ebbe nem nyugodott bele.
Nem azért hagytuk ott az egész életünket, a lakásunkat, az álmainkat, hogy semmit ne lehessen tenni! Sokan azt tanácsolták, adjam otthonba Zsoltit, de én feltettem az életemet arra, hogy segítsem a fiamat. Három évig minden áldott nap logopédushoz, úszásra, gyógytornára, fejlesztésre hordtam, az óvoda-kórház-uszoda háromszögben mozogtam…
Hálát adok a sorsnak, hogy Zsolti rendes óvodába járhatott, ahol odafigyeltek rá, pátyolgatták. Megpróbáltam mellette dolgozni is, de kiszámíthatatlan volt a napirendünk, Zsolti pedig hajlamosabb a betegségekre, mint egy átlagos gyerek, ezért nyolc nap volt a leghosszabb idő, amit egy munkahelyen töltöttem…
Most, sok-sok év távlatából Márta indulat nélkül, tárgyilagosan sorolja, mi mindenen mentek keresztül. Mesél a mélypontokról, amikor az utcán megbámulták és megjegyzéseket tettek rájuk, arra, hogy albérletről albérletre jártak, mert senki nem akart lakást kiadni a messziről, sérült gyerekkel jött családnak, s hogy milyen egymásrautaltságban vergődtek át férjével a nehézségeken. Felidézi a sok sírást nélkülözést és azt is, amibe nem volt könnyű belenyugodni: eljutottak arra a pontra, ahol Zsolti már tényleg nem fejleszthető tovább, legfeljebb szinten tartható. Sok munkával, odafigyeléssel, fáradhatatlanul. Igaz, ez a pont hatalmas távolságra van az orvosok egykori jóslatától.
Zsolti ma 35 éves. Szótagolva olvas, beszél, biciklizik, tanult kertészkedni és kosarat fonni. „Nagyon nehéz feldolgozni, hogy a fiam soha nem fog kirepülni a családi fészekből, nem lesz képes az önálló életre” – mondja Márta.
40 felett érettségizett
Márta lelkiereje csodálatra méltó: mindig mosolyog, sosem panaszkodik, s mindenkihez van egy bátorító szava. „Egy pszichológus adta útravalóul: soha ne sírj, mindig mosolyogj! Ez akkor nagyon betalált, kinyíltam az emberek felé, és észrevettem, hogy így jobban elfogadnak. Segített, hogy soha nem titkolóztam, mindenkinek elmondom, hogy egy sérült gyermeket nevelünk.”
Ennek az életfilozófiának köszönheti, hogy a rengeteg nehézség és megpróbáltatás ellenére Márta nemcsak magán, hanem másokon is segít. Amikor a kisfia speciális iskolába ment, és meghallotta, hogy egy családokat segítő szervezet önkénteseket keres, rögtön tudta, hogy ott a helye.
„Akkor már éreztem, hogy ki kell törnöm abból az életből, amit élek. Hogy emberek közé kell mennem, s egy kicsit magamra is gondolnom kell” – mondja. A három évnyi önkénteskedés hívta életre egy saját alapítvány gondolatát, s hamarosan megszületett a Méhecske Alapítvány. Ergométeres evezősversenyt szervezett sérülteknek, pótvizsgára felkészítést leszakadó diákoknak, rászoruló családokat segített, napi nyolc órában, önkéntesként.
A munkával megszületett benne a tanulás vágya is. Erdélyben mindössze tíz osztályt végzett, elkezdett hát menetelni előre. 42 évesen készült fel az érettségire, s utána nem volt megállás: a pályázatírói tanfolyamot követte a középfokú informatika-, a jelnyelvi tolmács-, a pedagógiai asszisztens- és a sportszervező menedzsment kurzus. Eközben a rászorulóknak időgazdálkodási, konfliktuskezelési, szülő-gyerek kommunikációs tréningeket szervezett meghívott szakemberekkel, s amikor többen javasolták, végezze el ő maga a coach-képzést, először azt hitte, sportedzőnek szánják… Mégis coach lett belőle, számos képesítésével foglalkozhat sportolókkal, csoportokkal is. Ez is egy boldogságforrás számára, ahogy a jótékonysági munka is – így kerek az élete.
„A Jóisten kétszer annyit ad”
S hogy honnan jön ez az adni akarás, mások felé fordulás? A szegényes vályogházban élt dédnagymamától, aki mindenkin segített, aki bekopogtatott hozzá. „Miért adsz mindenkinek, így nekünk nem marad!” – kértem számon. Ő azt válaszolta: adj oda mindent, s meglátod, ha szükséged lesz valamire, a Jóisten kétszer annyit ad! Azóta is eszerint élek.
Megvan mindenem, de nem ragaszkodom semmihez. Az utolsó cipőmet is odaadnám, mert tudom, hogy a sors elrendezi az életemet. Van hitem, van bennem hála, vannak rövid-, közép- és hosszú távú céljaim, és megragadok minden lehetőséget, hogy mindig egy kicsit előbbre jussak” – mondja Márta.
Azt azért bevallja, hogy feltöltődnie, kikapcsolódnia nagyon nehéz. Nehéz, hogy Zsoltival együtt kell őt elfogadniuk az embereknek, hiszen a testben már felnőtt, de lélekben örök gyerek fiát nem lehet egyedül otthon hagyni. Ha vendégségbe hívják őket a férjével, Zsolti is megy velük, vacsora vagy színház kettesben pedig szóba sem jöhet…
Szerencsére bevonzom az életembe a megfelelő személyeket, jó emberek vesznek körül. Ebből töltekezem, a beszélgetésekből, a közös dolgainkból. Például húsz év után megjelent a fiam egykori óvónője, hogy segítsen az alapítványban önkéntesként, a pszichológussal pedig, akihez Zsoltit hordtam, ma közös irodában dolgozunk… Csak a jelen és a jövő számít, nem kesergek a múlton. Szerintem így érdemes élni!
Fotó: Pomaranski Luca
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
