Halottak napja van, az első, mióta felütötte a fejét az új típusú koronavírus. Itthon már több mint másfél ezren haltak meg, a számok pedig napról napra magasabbak. Félünk és idegesek vagyunk. Nem minden ok nélkül: a természet beelőzött minket, és kemény leckével rombolta le sebezhetetlenségünk illúzióját.
Több mint egymillió halott világszerte, 1750 elhunyt Magyarországon – ennyien estek eddig áldozatul az új típusú koronavírusnak. Ismerek olyanokat, akik szerint ez a szám arányaiban nem magas – több, mint 45 millió aktív fertőzöttről tudunk világszerte –, és olyanokat is, akik döbbenten, testközelből nézték végig az első hullám pusztítását, és azt mondják, sosem fogják elfelejteni, amit láttak. Ma halottak napja van, az első, mióta felütötte a fejét az új típusú koronavírus. Az első, amikor legalább lélekben együtt búcsúzhatunk az áldozatoktól. Mert a számok valódi embereket takarnak. Olyanokat, akik most nagyon hiányoznak valahonnan.
Itthon nagyjából nyolc hónapja tart a készültség. Belegondolni is sok, hát még megélni. Amikor év elején megérkeztek az első vuhani hírek, a legmerészebb álmainkban sem hittük volna, hogy tényleg az egész világot térde kényszerítheti egy vírus. A természet olyan leckét adott, amilyet már nagyon régen nem.
Hogy hosszú távon képesek leszünk-e tanulni belőle, hogy tartós marad-e az új norma, és magunk mögött hagyjuk-e a régit, nem tudom. Úgy gondolom, átmeneti időszakot élünk, és pillanatnyilag csak az tűnik biztosnak, hogy versenyt futunk az idővel, és egyelőre nem mi állunk nyerésre. Hogy mikor lesz valóban hatásos vakcina, senki sem tudja biztosan, ahogy azt sem, hogy addig hányan halnak még meg, vagy mennek tönkre a vírus következtében.
Amikor gyerek voltam, a halottak napja utazást jelentett, családot, együtt töltött napokat. Egyetemistaként és később már barátokkal töltött időt is. Évről évre összegyűltünk ilyenkor és vacsoráztunk egy jót. Meghitt, bensőséges alkalmak voltak ezek, amik, azt hiszem, egyre jobban hiányoznak. Nem kimondottan az ünnep apropóján ültünk asztalhoz, ezek a vacsorák mégis másmilyenek voltak, mint a többi. A felszín alatt mindig is úgy éreztem, az élet ünnepléséről szólnak, az összetartozásról, a háláról, amit azért érzünk, hogy vagyunk, hogy itt vagyunk egymásnak.
Ez az érzés most minden eddiginél erősebb. Nem rettegek aktívan a koronavírustól, de nem vagyok vírustagadó sem. Nem tudom, mi vár ránk, mégis megpróbálom észérvek mentén, egyensúlyt teremtve élni az életet ezekben a zűrzavaros időkben is. Segít, hogy tudom, nem vagyok egyedül, segít a hála, amit azért érzek, mert még nem veszítettem el senkit a koronavírus miatt. De tudom, ez a halottak napja más lesz, mint a többi. Idén nem csak a saját halottjaimért gyújtok gyertyát, és reménykedem benne, jövőre nem kell újra ezeket a sorokat írnom.
