Szeresd magad! Anyád…

Ez az a mondat, amellyel a legtöbb embert ki lehet kergetni a világból, mert mindenki tudja, hogy az önbecsülés lenne a boldog és elégedett élet alapja, de hát tényleg anyád… Davida megint nem kertel.

Körülbelül így reagált az egyik barátom is, amikor elpanaszolta nekem az életét, én pedig felhívtam a figyelmét – nagy okosan – az önszeretet fontosságára. És tök igaza van. Mert szeretni magunkat nagyon jó lehet, csak az emberek 80-90 százalékának fogalma sincs arról, hogy azt hogyan kell. Mielőtt azt gondolnád, hogy tanácsokat fogok adni, elárulom, én sem tudom ehhez a receptet, de keresem ezerrel.

Az biztos, hogy az utóbbi időben valami elindult nálam, és már nem sírok, könyörgök, csúszok-mászok azért, hogy valaki foglalkozzon velem. Sőt! Nagyon ciki ezt bevallani, de az eddigi 45 életévemet bizony ezt tette ki. Úgy képzeld el, hogy simán képes voltam azért bőgni, szomorkodni, szorongani és mindenféléket gondolni,

  • mert egy kiszemelt illető nem válaszolt elég gyorsan az üzenetemre;
  • mert nem láttam aznap az ablak alatt elmenni adott életszakaszom titkos szerelmét,
  • és mindent megtettem, hogy egy kialakult beszélgetést vagy csetet fenntartsak akkor is, ha a másik fél soha nem kérdezett, csak magáról áradozott.

Egyszerűen nem láttam a fától az erdőt, ahogy magamat sem mindig. Azt gyakran éreztem, hogy valami nem kóser a viselkedésemben, a hozzáállásomban, a párkereséseimben, ahogy a kapcsolataimban sem: valahogy nem vártam el, hogy én is fontos legyek. Pedig legbelül mégis, csak ez nem tudatosult. A fontosságomat azzal tettem egyenlővé, hogy a másik még mellettem van, habár az csapodár, hazug vagy éppen érzelmi zsaroló, zaklató. De mondok még rosszabbat.

A férfi az Isten, vagy a nő a hülye?

A kapcsolataimat (mindegyiket) úgy építettem fel, hogy nekem ne kelljen igazából látszódnom – minden extrovertáltságom ellenére sem: a lényeg az volt, hogy a férfi életét sikerre vigyem, hogy én legyek a biztos a háttér, az a bizonyos Nő, a Múzsa a nagy FÉRFI mögött. De még ezt is tudom fokozni…

Mivel mindig is úgy gondoltam, hogy legfeljebb az arcom lehet vonzó, a testemet takartam, szégyelltem, és emiatt azt is elhittem, hogy nekem „jó pasi” nem juthat. Viszont – és itt jött a 22-es csapdája – én csak a jó pasikra „buktam”, és ahhoz, hogy a valami csoda folytán mellettem kikötötteket meg tudjam tartani, megadtam nekik minden tőlem telhetőt.

A fő gondolafonalam ez volt: „Úristen, el sem hiszem, hogy egy ilyen srác pont velem akarna lenni!”. Emiatt pedig azt éreztem, nekem kutya kötelességem őt támogatni, körülrajongani, biztatni és istenként imádni. Természetesen ez sem volt soha tudatos, a gondolat viszont, miszerint én „egy jaj-de-semmilyen-és-amúgy-sem-jó-alakú” lány vagyok, nagyon is velem nőtt fel. Pedig az én időmben még csak az Ifjúsági Magazinban láthattam szép csajokat, tévét nem sűrűn néztem (a koleszban pláne nem), a Sky Channelbe pedig csak nyaranta kukkanthattam bele az unokatesóméknál. Nem volt tehát magazinmodelles ideaképem, mégis a test lett az a központi mérce, amely alapján eldöntöttem, mikor mennyire vagyok gáz. (Na jó, a mérlegem sem sokat segített…)

Ne te döntsd el, hogy tetszel-e másoknak!

Minderre ma a pszichológusom ébresztett rá. Pontosabban nem erre, hanem arra, hogy hamarabb ásom el magam mások előtt, mint ahogyan azt ők tennék. Hamarabb kiáltom ki magam gáznak, csúnyának, kövérnek, mintsem hagynám, hogy ezt a másik „döntse el”. Esélyt sem adok arra, hogy tetsszem valakinek, vagy akár épp bókoljon nekem.

Nehezen írom le, de ha már itt járunk, egye fene: engem meztelenül sem láthattak a kapcsolataim, ahogy fürdőruhában sem…. Úgy gondoltam, hogy az a férfi, aki vékony, „zsírtalan”, azaz kifejezetten vonzó volt a számomra, biztosan szörnyethalna a látványomtól. Csak a kicsit csúnyácskább vagy erősebb testalkatú fiúk mellett mertem valamivel szabadabb lenni. De még úgy sem igazán. Minden párkapcsolatom kezdeti alapja az az önkép volt, amelyet kialakítottam magamban, és amelyet nem tartottam külsőre szerethetőnek.

Most viszont nagyon tetszik az a gondolat, hogy adjak esélyt másnak is a döntéshozatalra, azaz arra, hogy bejövök-e neki vagy sem. Azt is elhatároztam, hogy nem fogom rögtön felhívni a figyelmet a töltött galamb testemre (nem mintha nem látszana), mert mi van, ha ez a másiknak tényleg nem gond… Hogy ezt hogy fogom meglépni, még nem tudom, de barátkozom ezzel a kihívással is. Végtére is ideje lenne esélyt adnom arra, hogy életemben először kapjak őszinte dicsérő szavakat (nem akarod tudni…), és ne abból induljak ki, hogy úgyis gáz lehetek csak mindenki szemében.

Végtére én is kifejezetten szexinek találom az enyhe Ó-lábakat, a sebhelyeket; menekülök a túlizmos és nagyon kockahasú férfiaktól, és imádom, ha van valami nem tökéletes a másikban. Talán vannak olyan férfiak, akik hasonlóan a nem perfektre buknak.

Vélemény, hozzászólás?