Vállalom? Vállalom! Pénzt kell keresnem! Első gyakorlatias gondolataim egyike volt ez decemberben, amikor fény derült az agyi áttétre. Nem azért, mert azonnal feladtam volna a hosszú élet lehetőségét, hanem azért, hogy teret, időt teremtsek, egy Gergőt gyógyító lehetőségnek az Ő életében.
Sokat mondtam neki, hogy ha nem találja magát, abban a kötött életben, ahol mi most élünk, akkor bátran menjen a világban bárhova, ahol új célokra és új utakra lel. Inkább éljen hetekre, vagy örökre tőlünk távol a fizikai világban, mint haljon meg mellettünk. Mindig értetlenkedve kérdezte, hogy hova is akarna Ő menni nélkülünk. Élne-e, ha ment volna?
Nem ment. A pénzkeresést felvető mondatomra pedig akkor, az Esztergomi Kórház hordágyán fekve is azt mondta, hogy a pénzkeresés az Ő dolga.
– Mi leszel ha nagy leszel?
– Anyuka!
– Csak?
– Miért, az nem elég?
Ez a beszélgetés gyermekkorom visszatérő eleme volt. Kicsi lányként evidens volt számomra, hogy az anyuka egyben feleség is. Arra azonban csak férjem halálakor jöttem rá, hogy az anyaság mindig csak második helyen volt az életemben, a feleség szerep mellett.
Mindig döbbentem hallgattuk Gergővel, hogy sokak számára nehézségek jelentkeznek a gyerekek érkezésekor a kapcsolatukban. Mi ezt sosem éltük meg. Nem gondolom, hogy ez érdem lenne, mert olyan baromi jól csináltunk mindent, sokkal inkább gondolom azt, hogy áldásokban gazdag életünk egyik kegyelmi adománya volt ez is.
Olyan kapcsolatban, szerelemben éltünk 14 évet, amit mindenkinek kívánok, aki szeretni és szeretve lenni vágyik. Veszekedéseinknél csak a kibéküléseink voltak hatalmasabbak.
Négy hónap telt el, talán napra pontosan a diagnózis és Gergő halála között. Hihetetlen. De jó, hogy ezt akkor nem tudtam! Nem bírtam volna ki a reménytelenség terhét. Akkor nem kezdtem el pénzt keresni. Vagyis nem szervezetten, és nem eleget.
Gergővel voltam, a gyerekekkel voltam, míg Gergő várókban ült. Feleség voltam. Hogy milyen, az képezhetné vita tárgyát, bennem is tud önostorozás megjelenni, hogy önzetlenebb feleség is lehettem volna, de akkor, ott a legjobb képességeimmel, és legteljesebb szeretetemmel tettem eleget édes kötelezettségemnek. Az pedig, hogy ez valóban energiát és időt kért tőlem, akkor vált bizonyossággá, mikor Gergő halálának napján elért hozzám felszabadításának üzenete. Többé nem voltam feleség.
Azóta, napról napra tisztábban látom az időt, és energiát, amit be fogok fektetni a pénzkeresésbe. Hetekkel ezelőtt ilyen hajnali órákban, ha felébredtem, Gergőt simogattam és ő boldogan simult tenyerembe. Amellett fel sem merült bennem, hogy írásba csatornázom kusza gondolataimat. Ma ez nem kérdés. Nem csak lehetőség, hanem gyógyulás is ez most nekem. Margitvirág közben cicizik, Hanka is hozzám bújt hátulról. Ebben a pillanatban anya vagyok, és író.
A kérdés már csak az, meg lehet-e élni az írásból az én helyzetemben? De ne szaladjunk ennyire előre.
Pár héttel ezelőtt a „Pénzt kell keressek!” mondatom „El kell tartanom a családomat!” mondattá alakult. Más súlyú mondat. Talán épp olyan veszedelmes és félelmetes, mint az agydaganat ténye decemberben, de a tisztánlátás hiánya megvéd most is, és nem roppanok bele. Hinnem kell, hogy minden döntéshez, amit ma kell meghozzak, elegendő információm van.
Jogos kérdés lehet, hogy miért nem keresek azonnal egy stabil állást. Felvillant ennek is a lehetősége. Talán nem is vetem el olyan gyorsan, ha nem látok, kapok azonnal olyan lehetőséget, ahol például hajnali klaviatúra simogatással tudok pénzt keresni, mint ezekben a percekben. Ráadásul az írás a szenvedélyem, és bármilyen feladatban, amiben át kell adni egy üzenetet az olvasás élménye által, inspiráló kihívás számomra. Szeretek riportot készíteni, történetet mesélni, tapasztalatot megosztani, élményeimről beszámolni.
A másik: nem akarok kiszúrni egy munkáltatóval. Neki jó katona kell, én pedig olyan típusú anyaságot élek meg, ami nem engedne olyan önátadással dolgozni, amit elvárnék egy alkalmazottól. Kérek minden alkalmazott édesanyát, aki ezen sorokat olvassa, ne vegye ezt felé célzott kritikának. Egyetlen kósza gondolatom sem ítél meg titeket! Sőt!
Ezek a sorok csakis rólam szólnak, a Szilda-féle mentalitásról. Mondhatnánk, hogy talán itt az ideje ezt megregulázni, és ebben egyet is értek. De ahogy egy kakast nem kötünk kocsi elé, úgy a csacsit sem kérjük, hogy kukorékoljon reggel. Hiszem, hogy mindegyikünknek egyedi hivatása van ezen a földön, és számára teremtett hely.
A lelkem tele van mesékkel és gondolatokkal, amiket szeretnék átadni a világnak. Tűnhetek ismét elveszett idealistának, de abban a világban, ahol @Kedvespék műhelye üzletileg is rentábilis, ott hiszem, hogy a Szilda életösztön és szenvedély is piacképes, ha megfelelően struktúrálom magam.
Mire ezeket a sorokat Ti olvassátok sok víz folyik le életem patakjában. Talán már magammal sem fogok egyetérteni, és elengedem gyermeteg vágyálmaimat, ahogy elengedtem férjem, mikor ennek jött el az ideje. Addig és mindig éberen figyelem a feladatokat, lehetőségeket, és teszem amire hív az élet.
Nem véletlen hangzik az imádság sorai közt: Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!
