Barion Pixel Skip to content
szabadság

A szabadság félelmetes árnya

A szabadság lesz a legjobb az egészben, gondoltam naivan, mielőtt szabadúszóvá váltam volna. Nagyképűen azt hittem, mindenki tudja, hogyan kell szabadnak lenni. Tévedtem. Én például csak képzeltem, hogy tudom. Ez itt a Hello Home Office Blog második része, csak a Női váltón. 

Gyerekként persze – legalábbis egy ideig – mindenki szabad, aztán észre sem vesszük és elmúlik. Van, aki kényelmesen bele tud simulni a környezetébe – például én -, és olyan is, akit zavarnak a rácsok, így ha fene fenét eszik is kiszabadul belőlük. 

Előbbinek megvan az a veszélye, hogy sosem vesszük észre, miről maradunk le. És ez még akkor is igaz lehet, ha a kis dolgokban egyébként ragaszkodunk valamiféle szabadsághoz.

Ma már tudom: az igazi, nagybetűs szabadság máshol kezdődik. Nem a komfortzóna óvatos tágítgatásánál, hanem a teljes megsemmisítésénél.

Ott, ahol az ismert világból alig marad valami. Ott, ahol már csak az számít, hogy képesek vagyunk-e újra és újra felállni, akár egyedül is.

Nem fogok hazudni. Két dologról biztosan tudtam, hogy a karrierváltás után nagyobb lesz az életemben: a felelősség és a szabadság.

Anya vagyok, az elsővel tehát röhögve megbirkózom. 0-24-ben más sem vagyok, csak felelős – a gyerek testi-, és lelki épségéért, a kiegyensúlyozott étrendért, az évszakváltások miatti nagy ruházkodási challenge lezavarásáért, a megfelelő mennyiségű pusziért és nevetésért, és még sorolhatnám. Akinek van gyereke, tudja. Ha őt képes vagyok életben tartani, egy vállalkozással is elbánok.

 

A szabadság viszont nagyobb falatnak bizonyult. Először magam sem tudtam, miért. Idő kellett, hogy felfejtsem a szálakat. 

Nem tudom, hogy ez generációs vagy személyiségbeli probléma-e, de kifejezetten nem tudtam mit kezdeni a gondolattal, hogy mostantól a magam ura vagyok, hogy mostantól nem parancsol nekem senki és nincs klasszikus értelemben vett főnököm. Egyáltalán nem volt magától értetődő az öröm, hosszú úton jutottam el odáig, hogy fel tudjak oldódni ebben az újonnan jött, ismeretlen szabadságban. 

Bár a döntésemet illetően nem inogtam meg, folyamatosan a ‘Járt utat a járatlanért, el ne hagyj!’ – mondást visszhangozta a fejem. Megőrjített. Őszintén büszke voltam magamra a bátorságomért, mégis szorította a torkomat a jövőtől való félelem. Nappal mély lélegzetvételekkel próbáltam minél messzebbre űzni magamtól a pánikot, éjjel pedig azt álmodtam, hogy boldogan húzgálok ki vérszívó kullancsokat a lábamból. 

Nem tudtam, hogyan kell szabadnak lenni, és azt sem, hogy hogyan higgyem el magamról azt, amit mások látnak bennem.

Gyerekként azt tanultam, hogy a biztonságnál akkor sincs fontosabb, ha nem érezzük jól magunkat. Meg azt is, hogy legyek nagyon óvatos, és lehetőleg az utolsókkal együtt hagyjam el a süllyedő hajót. Én mégsem ezt tettem, és ennek előbb-utóbb fizikai jelei is lettek (de erről majd később!:)).

És, hogy mi történt végül? Tulajdonképpen semmi különös.

Belefáradtam a jövőtől való rettegésbe, és átadtam magam a feladatoknak. Mint jégkocka a forró teában, úgy olvadtam ki szinte azonnal. 

Ki tudja, ha a váltásra kényszerítettek volna, és nem magam jutok el a döntésig, talán még ma is félnék. De azt hiszem, a szabadságom és én már akkor udvarolni kezdtünk egymásnak, amikor még hullott a hajam a napi robottól. Azóta – bár nem volt könnyű dolga – meggyőzött róla, hogy kell nekem. Túl vagyunk a kapcsolatunk kezdeti, kritikus szakaszán, és őszintén mondhatom, van bennünk fantázia! 

Fotók: Borbola Lilla.

Kövess bennünket a Facebookon, illetve az Instagramon. Minden fórumon igyekszünk neked — nem csak a vállalkozó válásban — segíteni.

Ha tetszett a cikk, oszd meg a barátaiddal. További hasznos tartalmakat a témában pedig ITT olvashatsz. 

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely