“Veszélyben a Van Helyed rendszer” – posztolta Bódis Kriszta december végén. A rendszer megálmodójával, a (diszgráfiás) íróval, az anyával, a pszichológussal egy rendhagyó, közösen megalkotott interjút készítettünk. A budaörsi Kőhegyen tett kutyázós sétát egy közös alkotói munka, írás követte, melyben elmondjuk, hogy miért fontos a Van Helyed megmentése.
Hogyan kezdődött el a dokumentumfilmes pályád, és ebből hogyan nőtt ki a Hétes telepen végzett munka, majd a Van Helyed?
Vitézy László hívott az induló szociodokumentarista műsorába, a Hálóba, hogy készítsek kisfilmeket. Én azonban nem tudtam és nem is akartam soha alkalmazkodni a tévés keretekhez, mert a média egyre inkább a társadalmi sztereotípiákat erősítette, és én erre elég kényes voltam.
Feltáró, érzékenyítő dokumentumfilmeket akartam készíteni a társadalmunk perifériájára szorult csoportokról, akiket már nem csak a tankönyvekből, hanem a kamerával a kezemben az országjárásom során megismertem.
Sokszor forgattam stáb nélkül, valóságosan is egy szál kamerával, akkor is, ha ezért semmilyen fizetést nem kaptam, mert így lettek szándékom szerint igazak és mélyek a filmjeim.
Büszke vagyok rá, és nagy megerősítés volt, hogy az első filmjeimmel már olyan rendezők ismerték el a munkám, mint például Jancsó Miklós, aztán kaptam fesztivál díjakat, pozitív kritikák jelentek meg egy-egy adásról.
Így kerültem az Inforg stúdióba is, ahol Muhi András támogatta az eléggé sajátos, aktivista filmezésemet, amelynek az volt a lényege, hogy együttműködve azokkal, akikről, akikkel forgattam, cselekedtünk is, azért, hogy az élethelyzetük megváltozzon.
Előfordult, hogy letettem a kamerát, mert fontosabb volt segíteni, mondjuk egy prostitúcióra kényszerített lány menekítésében, mint felvenni, ahogy üldözik. Elkészítettem az első dokumentum filmemet Isten adóssága címmel, amit azon a Hétes telepen forgattam 1988-tól 2000-ig, hosszú időkre Ózdra költözve, ahonnan aztán a mostani Van Helyed munkája is gyökeredzik.
Melyik filmeket készítetted már mint független filmes? Ezeket követték azok a könyvek, amelyekkel szinte azonnal a legismertebb írók közé kerültél…
2000 és 2009 között hat olyan, több évig forgatott filmet készítettem, amelyekben a marginalitásról a másságról volt szó.
Eközben hoztam meg a második nagy döntést is, a magyar köztelevíziózástól is megváltam, mert felszínessé vált számomra. 2002-ben megszületett a fiam. És ekkor már öt éves volt a lányom.
Közben filmeztem országszerte, és a Hétes telepen önkéntes aktivistaként. Közben a Rabszolgavásár filmsorozatomban az emberkereskedelem és prostitúció áldozataira akartam ráirányítani figyelmet, az Amari Kris és a Bári sej az oláh cigány kultúra értékes hagyományairól szólt, a Falusi románc – meleg szerelem pedig a később megalakuló LMBTQ mozgalom alapfilmje lett.
Ebben az időszakban írtam meg regény formájában mindazt, amit a dokumentumfilmekben etikai okokból nem akartam megmutatni. (Kemény vaj 2003, Magvető; Artista 2006, Jelenkor)
Új könyved, a Kisasszonyképző, amely a Tüdős Klára életét bemutató trilógia első része tavaly jelent meg. Miért Tüdős Kláráról írsz, mi fogott meg benne, azon kívül, hogy valószínűsíthető a párhuzam a személyiségetek között?
Ez az egész, az is hogy az új regényem Tüdős Klára életéből készült alapvetően arra vezethető vissza, ahogy és ahol szocializálódtam.
A szüleim viszonylag későn, a húszas éveik végén szerettek egymásba és mindig úgy beszéltek az ő szerelem alapú szövetségükről, hogy annak az Istenhez való viszonyuk az alapja.
Apa mesélte, hogy úgy tanult meg szigetelni, hogy utazott valahova és meglátott egy magányos házat, aminek vizesek voltak a falai.
Bekopogott. Egy szegény család lakott benne, ő pedig felajánlotta, hogy jönnek a barátaival és leszigetelik az egész házat. Mivel nem tudták, hogyan kell, először kikérdezgettek mestereket aztán nekiláttak.
Mindenkinek így segítettek, és közben tényleg mindenhez értettek.
Apa például képes volt megváltoztatni az úti célunkat, ha egy bajbajutott emberrel találkoztunk, mondjuk egy részeggel az utcán. Sose ítélkezett. A részegeket hazakísértük, a néniknek hazavittük a bevásárló szatyrát, a síró gyerekeket megvigasztaltuk.
Ez csak leírva ilyen hihetetlen, amikor benne élsz, természetes.
Vasárnaponként egy református templomba jártunk, de csak azért, mert apa és a barátai ott találtak rá egy prédikátorra, aki számukra hiteles volt. A Gyulai Pál utcában Farkas József lelkészre.
Apai nagymamám már egy ideje ide járt, és ő itt már igen jó viszonyba került egy különleges asszonnyal, akire mindenki felnézett. Ezt az asszonyt Klára néninek hívta az egész közösség. Ő volt Tüdős Klára. Az ő élete olyan példa volt már halála előtt is, amiről nekem akkor nem igazán lehetett fogalmam, és nem is igen mertek róla beszélni, mert politikailag őt csak halála után rehabilitálták, és csak posztumusz kapta meg a Világ Igaza elismerést is.
Amikor 4 éve édesanyám újra olvasta a Csizma az asztalon című visszaemlékezését, beszélt nekem róla, és már akkor sejtettem, hogy foglalkoznom kell vele.
Miközben olvastam a könyvét, úgy éreztem, hogy ez valahogy rólam szól. Felemelő és meghökkentő érzés volt. Egyúttal egy olyan élet és életmű krónikája, ami sokkal több, annál, minthogy feledésbe merüljön.
Két hónap alatt írtad a Kemény Vajat munka, gyerek mellett, miért más és miben más egy alkotó nőnek az élete ma Magyarországon?
Ha egy nő alkotásra adja a fejét, vagyis megengedi magának azt, ami most csak néhányak privilégiuma, akkor könnyedén és reménytelenül frusztrálttá válhat. Például végtelenül dühös lettem édesanyámra, aki megkérdezte, hogy muszáj-e nekem regényt írnom hétvégén, mert ő ugyan szívesen vigyáz a gyerekre, de annak mégis inkább az anyjánál volna a helye, és a nő elsődleges szerepe az anyaság.
Honnan született meg a Van Helyed? Mi a Hétes telep története?
Az egész 1998-ban kezdődött az aktivista filmezéssel. Akkor még Magyarországon nem létezett ilyesmi. A turbulens kilencvenes évek elején ismerkedtem meg Gózon Franciscóval, aki mutatott nekem egy filmet, amit Caracas gettójában forgattak, ahol betűvetésre és olvasásra, meg filmezésre tanították az iskolákból kihulló, analfabéta, fegyveres, drogos bandákba verődő gyerekeket.
Én meg kamerával jártam az országot, és majd szétvetett a tehetetlenség érzése, amikor tíz évvel a rendszerváltás után láttam a gettósodó falvakat, városrészeket, a jövő nélküli gyerekeket a rettenetes szegénységben, pláne, hogy kiderült számomra, ez a megkülönböztetés milyen mélyen érinti a romákat, milyen szinten összekapcsolódik a rasszizmussal, ami mindent átitat.
Idegen volt az az attitűd, amit otthonról hoztam, ami nekem olyan természetes, mint a levegő: egyenrangúnak tartani magam a másikkal, akkor is ha az a másik egészen kitaszított, de akkor is, ha tekintélyes vagy annak tartja magát.
Én erről a hatalmas szakadékról, ami a társadalomban nyílni kezdett ember és ember között és mára drámaira nőtt, akkor beszélni akartam rögtön, kiabálni, megmutatni, szemeket megnyitni, én ezt meg akartam változtatni, ehhez társakat keresni, találni.
Ezzel a szándékkal készültek a tévének a kisfilmjeim, aztán minden alkotás vágyat ennek rendeltem alá, de végtelenül kevésnek éreztem, hiába dolgoztam rengeteget.
Az országban több száz a Hétes Telephez hasonló gettóról tudtam, szóval azért cövekeltem le végül Borsodban, Ózdon a Hétes telepen, mert szimbolikusnak találtam.
Ha itt meg tudom mutatni milyen az élet, akkor megmutattam az összes problémát, azzal kapcsolatban, hogy milyen, ha valakiket ilyen telepeken hagyunk bennrekedni, hogy mit szül a nyomor, a kirekesztettség, és akkor elemelem az egészet a konkrét Hétes telepi helyszíntől.
Tehát nem azért maradtam itt, ahogy az sajnos később a médiában átfordult (ez is jellemző, hogy miért) vagyis nem azért mert a Hétes a legrosszabb. Nem azért, mert ez itt egy szenzáció, a legrosszabbak legrosszabbja.
Dehogy. MIND ilyen rossz. És erről a rosszról nem azok tehetnek, akik itt élnek, hanem az életük ennek a következménye!
Erről a rosszról akartam megértéssel beszélni, nem a Hétesről. Ha te élnél itt, te sem lennél olyan, amilyen most vagy. És ekkor amikor csak lehetett ott voltam, együtt éltem az emberekkel, együtt ettem, együtt ittam, együtt gondolkodtam.
Ha oda születek, én biztos belehalok. Vagy elvitt volna valami betegség, vagy a reménytelenség, a depresszió, a stressz, az alkohol, a hideg, az éhség, vagy az, hogy a gyerekem szenved. Minél többet voltam velük, annál inkább megértettem, és át is éltem, hogy az alkalmazkodás a nincstelenséghez nem motiváló. Abban nincs távlat.
Ha nem tudok enni és enni adni, akkor nem tudok távlatokban gondolkodni, hogy hogyan csináljak rendet a portámon, takarítsam és otthonosítsam a rámaszakadó lyukat, amiben élek, mert ennivalót kell szereznem. Hőségben, fagyban ki kell gyalogolnom a kúthoz egy kanna vízért, mert nincs vezetékes víz, tehát se konyha, se fürdőszoba, se vécé a lakásomban. Ha sok mindened nincs, akkor szétesel.
Nem leszel elég tiszta, hogy a tisztaság lehetőségéhez hozzáférők, a fürdőszobások, automatamosógépesek elfogadjanak. A hiányos étkezés, a penészes, huzatos, vizes rossz lakások miatt,– amik nem is a tulajdonodban vannak, mert önkormányzati bérlakás és fizetsz érte – , könnyen megromlik az egészséged.
A többségi társadalom, amelyik nem ilyen körülmények között él, ezt a világot és ezeket az embereket hívja évszázadok óta cigánynak, és emiatt bélyegzi meg őket, és ez a megbélyegzés olyan mint a pellengér, páriává, üldözötté teszi ezt a társadalmi csoportot, miközben romának lenni nem egyenlő ezekkel a körülményekkel.
Nem egyenlő a szegénységgel.
Olyan ez mint egy örvény, egy ördögi kör, amit sehol nem tudsz megszakítani. Nem tudod magadat belőle a hajadnál fogva kihúzni.
Muszáj megérteni, hogy van a szegénységnek az a bugyra, ami még lejjebb húz. És itt jön be a társadalom, itt jövünk be mi, akiknek egy kicsivel is több jutott ennél.
Kezdetben én ezt el akartam magyarázni, érzékeltetni, megmutatni.
Sikertelenül. Szerintem most sem sikerült, pedig igyekeztem. Hallom a hangokat: de ha akarnák, mert, ha van pénzük elverik..
És akkor eljött a pont, hogy én nem szórom a kincseimet, ezeket a tudásokat és felismeréseket, hát hogy is mondjam, egy olyan többségi társadalmi vályúba, ahol moslékká válik.
Elkezdtem egyénileg cselekedni. Segíteni egy családot például. Nem volt nagyon miből, de már ismert voltam, és be tudtam vonni azokat az embereket, akiknek volt miből. Az elején egész jól ment ezzel a családdal, ki tudtak költözni a telepről, szép házat tudtak venni, nagy kerttel, sok tekintetben egyenesbe kerültek, de az anyagi gyarapodás nem volt megoldás egy csomó más problémára.
A társadalmi problémákra, amikkel én továbbra is foglalkozni akartam. A család szeretett volna kisajátítani, mint “fehér tőkét”, és ez természetes. Amikor ők mindenáron a gyarapodásukat tartották szem előtt, a többiekkel (telepiekkel) szemben is, de még úgy tűnt, talán élére állnak valami helyi aktivitásnak. De mivel illegális megoldásoktól sem tartóztatták meg magukat, hiába volt barátság, komaság, megromlott a viszonyunk, és én kerek-perec megszakítottam velük a kapcsolatot.
Mindenesetre megerősödött bennem, hogy nem egyéni utakon, hanem közösségi szinten, valamilyen rendszerben kell cselekedni. Meg akartam érteni, mire van szükség.
1998-ban, amikor a telepi munkát kezdtem, senki nem ment be egy roma telepre. Nekem még forgatni is nehéz volt bevonszolni egy-egy stábot.
Mi a Héteseben a forgatás mellett 1998-tól fogva a családommal, a barátaimmal és a telepiekkel, közös karácsonyokat, főzéseket meg mikulásokat szerveztünk, próbáltunk a temérdek hiányra megoldást találni, de ez nagyjából abban merült ki, hogy én szereztem adományt, a lakásunkon gyűjtöttük, azokból annyi zsákot csináltunk a gyerekeimmel, ahány hétesi gyerek, meg család van, a férjemmel odavittük, vagy szétosztottuk az adományt,a krízisben levőknek élelmiszert hoztunk, ügyeket intéztem, én tulajdonképpen önkéntes emberjogi és szociális munkát végeztem.
Erre az időszakra jól emlékszem, szinte mindeneteket arra költöttétek, hogy lejárjatok Ózdra.
Többnyire hülyének is néztek, mert nekünk sem volt semmink, és míg mások szépen gyarapodtak, mi így maradtunk. Ezt sem bánom. Ha sikerült, bevontunk másokat, és így például közgyógyellátást segítettünk intézni a rászorulóknak, vagy addig mentem, amíg sikerült megakadályozni a kilakoltatásokat a Héteseben, és azt, hogy ledózerolják a lakásokat, utcára rakják az embereket.
Megmozgattam ombudsmantól a miniszterekig mindenkit, akit lehetett, pénzt szereztem a hátralékok rendezésére, és közbenjártam, hogy visszavezessék a közvilágítást.
Ebből aztán 2007-re kialakult egy komplexebb dolog.
Aztán 2007 nyarán a Hétesiek aktivitására alapozva egy tíz napos tábort szerveztem a Hétes közepére, konkrétan nejlonokat terítettünk le és egy romos kis helyet tisztítottunk meg a helyiekkel.
Önkénteseket toboroztam magam mellé hogy egy alkotó tábort, filmezést, fotózást, játékot, festést, színházat vigyünk a telepre, a gyerekeken keresztül a felnőtteket is megszólítva.
Na, ebből az összesen 15 év alatt rendszer lett, és nem csak nyáron, hanem év közben is újabb és újabb dolgok születtek, egészen addig, amíg kiskertek, egy focipálya, és egy fürdő és mosóházat nem építettünk, volt vasárnapi iskolánk és sorolhatnám.
Az alkotásközpontú módszerem lényege, hogy alkotói pozícióba helyezi azokat, akiknek az alkotáshoz sem volt hozzáférése. Én például átadtam a kamerát. Na és ekkor megalakult a Van Helyed Alapítvány, mert már tudtuk, mit akarunk, mit lehet csinálni.
Hogyan lett vége ennek a felívelő korszaknak?
Akár csodálatosan is folytatódhatott volna. Az eredményeink nyilvánvalóak voltak. Ezért személyesen is részt vettem az országos, állami telep programok kialakításában, de a megvalósítás során már nem tartottak rám és az alapítványra igényt, röviden csak ennyit. Sajnos milliárdok lettek haszontalanul elköltve országosan, alig hasonlítanak a teleprogramok ahhoz, amit mi megvalósítottunk minimális pénzből.
A Hétesre nem költöttek megfelelően és nem folytatták a munkánkat. Ott is minden visszapusztult. És ez nem a helyieken múlt. Ők, ha van lehetőség, most is aktívak, és semmit nem felejtettek el azokból az időkből, amikor közösen hittük, hogy tudunk tenni valamit, hogy jobb legyen.
És amikor a legkilátástalanabbnak éreztem a helyzetet, akkor megjelent egy dán alapítvány, hogy nagyra értékelik a munkánkat és szeretnék, ha folytatnánk. Nagyobb, szélesebb körben. Ekkor kezdtem el kidolgozni azt az oktatás fókuszú rendszert, amit az elmúlt tíz évben fel is építettünk Van Helyed Rendszer néven.
A munkánk társadalmi célja a nyomor újratermelődésének megszakítása annak érdekében, hogy minél több aktív, minőségi tudással rendelkező ember kerüljön a gazdaság és a társadalom vérkeringésébe.
A hátrányos helyzetű régiókban újratermelődik a nyomor. Az előrejelzések szerint a következő évtizedekben megsokszorozódik a gazdaságilag inaktív emberek száma. 2050-re 100 aktív korúra legalább 60 eltartandó időskorú jut.
Eközben az országban 1200 szegregátum van, olyan telep, mint a Hétes. Ahol az emberek hetven százaléka végzi el az általános iskolát, a többiek még azt sem fejezik be. A 70% -ból 2% tanul tovább szakképzésben, de a szakképzőkből is jóval több, mint a fele kihullik, erről pedig a szegregált általános iskolákban zajló hátrányt növelő oktatás tehet,
ami nem a pedagógusok hibája, hanem éppen a tanárhiány, meg az egész oktatási rendszer, amely érzéketlen az esélyegyenlőtlenségekre. Ebből az következik, hogy képzettség, tudás hiányában egy nagy tömeg képződik, akik megismétlik azokat a mintákat, amit a szüleik.
Ezért a Van Helyed Rendszert azzal a céllal hoztuk létre, hogy a hátrányos helyzetű, többségében roma gyerekek a tanulás útján sikeres életpályára álljanak. Ezt a célt már sokan kitűzték, az eredmények azonban nem meggyőzőek. Mi arra kerestünk és adunk választ, hogyan lehet ezt hatékonyan elérni.
A rendszert lépcsőzetesen építettük ki a dán alapítvány folyamatos támogatásával, akik arra adtak pénzt, amire kellett, nem ők találták ki az íróasztal mellett, hogy hogyan kéne ezt csinálni, hanem a szakértelmemre bízták, arra, hogy ki tudok alakítani egy csapatot, szervezetet és a 15 éves tereptapasztalatra alapozva kimunkálni a megoldást.
2013-ban korszerű bázisépület építettünk fel Ózdon, a szegregátumok metszéspontjában és az infrastruktúra mellé elkezdtem a szakemberek felvételét a módszertan kidolgozását és a kivitelezését a vízióhoz igazítva.
2014-ben 33 gyerekkel kezdtük a munkát, széleskörben gyűjtöttünk ajánlásokat, a kritérium a halmozott hátrányos helyzet volt és az, hogy a család és a gyerekek is motiváltak legyenek a velünk való közös, teljesen újszerű munkára amiben elköteleződünk a továbbtanulás mellett. 4-8. osztályos gyerekekkel kezdtünk dolgozni.
Rozi és az egyre több Budapesten továbbtanulni vágyó gyerekünk miatt 2015-ben második lépcsőben létrehoztuk a Van Helyed Rendszer időrendben második intézményét a Van Helyed Stúdió Pluszt és ekkor már olyan sokan voltak a várólistánkon, hogy százra emeltük a patronáltak létszámát. Folyamatosan zajlott ugyanis a rendszer részeként ma is működő alapozó settlement szolgáltatás.
Az alacsonyküszöbű szolgáltatások mintájára, amit korábban a Hétesben csináltunk komplex közösség építésként, most ezer főt érünk el. Amikor az állam bezárta a fürdőházat és mosodát, mi újra kinyitottuk a Hétesben.
Mivel annál hatékonyabb a munkánk a gyerekekkel és családokkal, minél hamarabb elkezdjük, 2019-ben megnyitottuk a Familia stúdiónkat is, ma már ez a rendszer belépési pontja.
A kismamával kezdjük a munkát, és a rendszer felsorolt stúdióiban nőnek, nevelődnek, fejlődnek a gyerekek egészen addig míg szakmával munkába állnak, vagy elvégzik az egyetemet.
Most 120 patronált van a rendszerben az ózdi bázison és a budapesti stúdió pluszban, de úgy van kitalálva az egész ózdi-pesti prototípus, hogy bővíthető, és ezek a rendszerszintű működést adó bázisok bárhol felépíthetőek lennének.
Az egész rendszerépítési folyamat az irányításommal zajlott, de sok szakember bevonásával. Például a franchise jellegű adaptáció egy profitorinetált cégekkel dolgozó miskolci szervezetfejlesztő HR coach-tól, Sásváry Mónikától származik
.
Na, most ez az egész organikus, holisztikus, jól működő konstruktum került azáltal veszélybe, hogy a garantált eredményesség érdekében ezt az egész Van Helyed Rendszert kellene fenntartani, egy olyan országban, ahol csak töredékes, rövidtávú finanszírozású pályázatokhoz és normatívákhoz lehet hozzáférni, ha és egyáltalán.
Lehetnénk persze buksi-simogatók, és mondhatnánk, hogy az eredményességet gyerek mosolyban mérjük, amiket a szomorú szemekkel együtt kiposztolunk a Facebook oldalunkon, de ha tudunk többet, akkor nem szabad látszat vagy nem költséghatékony projekteket fennartani.
Káosz van az EU-s források elakadása miatt is és azért is, mert az egész ellátó rendszert, oktatás, egészségügyet az állam egyházi szervezeteknek adta oda, oldják meg, ha tudják.
A cégek pedig úgy látom, nem tudnak eligazodni a civil tevékenységekkel kapcsolatban. Milliárdokat szórnak ki állami és vállalati szinten is, fölöslegesen, mert nincsenek számottevő érdemi, csak esetleg “projekteredmények”. A cégek ezért vagy túl óvatossá váltak, vagy hasraütésre adnak pénzt, a nekik “szimpatikus” civileknek, vagy projekteknek.
Pedig most csak ők segíthetnek nekünk, azok a nagyvállalatok, vagy családi vállalkozások, akik értik, és fontosnak tartják a küldetésünket, értik, hogy csak így, rendszerbe szervezetten lehet eredményes a szegénység felszámolása, de a roma integráció, és emancipáció is.
A dán alapítvány egy tíz éves periódust zár nagyon elégedetten velünk, a tizenkét legjobb Kelet-Európai projektjükben vagyunk benne. Elkezdtünk egy következő együttműködésről tárgyalni, de ez nem oldja meg a pillanatnyi a helyzetet, mert amíg mi egy rendszert építettünk, addig körülöttünk a támogatói szisztéma országos szinten összeomlott.
Keressük azt a hosszú távon elkötelezett támogatói kört, azt a 120 millió forintot, ami a Van Helyed Rendszer első bázisának, a prototípus egyben tartásához és a benne nevelkedő 120 növendék költségeinek fedezéséhez kell (1 patronált/1 M /év).
Ha szeretnéd támogatni a Van Helyed Alapítványt:
http://vanhelyed.org/igy-tamogathat/
http://vanhelyed.org/rendszer/
https://www.facebook.com/vanhelyedstudio
Fotók: Bódis Kriszta
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
