Irodalomtörténész, oktató, kutató, televíziós műsorvezető, print és online magazin szerkesztője, újságíró. Mindezt néha egyszerre, néha egymás után. Tavaly ősszel jelent meg első regénye, a Zárvetermők kertje. Cser Kovács Ágnessel beszélgettünk.
Ha megkérdezik, kinek tartod most éppen magadat, mit válaszolsz?
Író, és remélem, ez most nem hangzik nagyképűen.
Író, vagy írónő?
Engem nem zavar egyik megszólítás sem. Fiatalon színésznő akartam lenni, később tanárnő voltam, miért ne nevezhetném magamat írónőnek? Egyáltalán nem degradáló a kifejezés, bár sok női írótársam van, aki nem szereti, ha írónőnek aposztrofálják.
Szinte a semmiből bukkantál fel a szépiradalom világában, és mindjárt egy nagyon színvonalas, az olvasók és a szakma által elismert regénnyel.
Azért nem a semmiből, hiszen mindig is írtam, tanulmányokat, cikkeket, interjúkat, jegyzeteket, blogokat, de klasszikus értelemben vett szépirodalmat valóban nem. Novellák, elbeszélések, folyóirat megjelenések nem voltak, szóval tényleg nem a szokott utat jártam be, amíg eljutottam a Zárvatermők kertjéig. Ráadásul nem is kapkodtam el a dolgot. Kiadóm vezetője, Mészáros Sándor, az Írók Boltjában tartott könyvbemutatón, kedvesen és finoman kései indulásnak nevezte debütálásomat.
Miért Zárvatermők kertje a regény címe?
Eredetileg az volt a munkacíme, hogy Mindenki így él, de ez nem igazán nyerte el sem a szerkesztőm, Tóth-Czifra Júlia, sem a kiadóm tetszését. Nyolcvan százalékos címnek minősítették, ami lehet nem is lenne rossz címe egy majdani regénynek. A zárvatermők szó a regényben szimbolikus szerepet betöltő platánfa termésére utal,
de utal a szedercsírára is, hiszen a regény egyik elbeszélője gyereket szeretne mindenáron, ha kell mesterséges megtermékenyítéssel, és utal a rákos sejtburjánzásra is, amellyel ugyanezen elbeszélő édesapja küzd.
Elárulom mindkét esetben sikertelenül. A magzat nem jön világra, az édesapa pedig meghal. A kert pedig a teljességet szeretné szimbolizálni, az élet teljességét. Egy hamarosan megjelenő, regényről szóló tanulmányban viszont a szerző a kertben a temetőkertet véli felfedezni, és végül is igaza van, pedig eredetileg nem gondoltam rá, hiszen egyrészt a regény vége az édesapa temetése, másrészt az élet teljességébe sajnos a halál is beletartozik.
Több történet szövődik a regényedben össze a végére egységes egésszé. Drámai, tragikus történetek, meghökkentő fordulatokkal, női és férfisorsok szédítő mélységeit felvillantó történetek. Talán önmagukban is elbírnának egy regényt.
Én eredetileg nem ezt a regényt akartam megírni, s a készülő következő regényem sem az lesz, amit eredetileg írni akartam. Talán egyszer majd arra is sor kerül.
Történeteket mesélek látszólag, de engem nem a történetek érdekeltek igazán, hanem a szavak, a mondatok, a szöveg, a hang, amelyen szereplőim megszólalnak.
Mondjuk egy édesanyja által gyerekként árvaházba adott, a regény elbeszélő idejében már idős és demenciával küszködő nő hangját megtalálni, számomra ez volt az igazi kihívás, és feladat. De sorolhatnám a többi történetszál szereplőjének megszólaltatását is.
Női sorsok, traumák …
Nem, nem! A Zárvatermők kertje nem a manapság divatos traumaregény. Ezt mindig elmondom, és úgy látom, hál’ isten az olvasók és a kritika sem tekintik annak. Ha mindenáron címkézni akarunk, nevezzük inkább a veszteségek, vagy a hiábavalóságok könyvének, de talán az a legjobb, ha nem akarjuk mindenáron beskatulyázni.
Hiszen igyekeztem például finoman a történelmet is beleszőni, de világért sem nevezném emiatt történelmi regénynek, hiszen csak utalásokban, félmondatokban sejlik fel az a történelem, amelynek terében és idejében az 1920-es évektől nagyjából 2010-ig ez a család átél.
Ezek szerint családregény?
Leginkább még annak nevezhető, de ez igazából csak a regény utolsó oldalain derül ki. Hogy ez egy család, s ha így nézzük, akkor ez egy családregény.
Könnyű volt az út a megjelenésig?
Nem, nem volt könnyű. Az első verziót könnyen írtam, aztán a szerkesztőmmel rengeteget dolgoztunk rajta. Töröltünk, változtattunk, átírtunk, kidobtunk egy teljes fejezetet, változtattunk a sorrenden és így tovább. Ez a folyamat, beleértve a kiadókeresést is éveken át tartott.
De még ennél is nehezebb a regény megjelenése óta eltelt idő. Belemerülve a terjesztés, a marketing világába, elérni azt a kényes egyensúlyt, hogy a szakma és az olvasók is értékeljék, ha úgy tetszik, szeressék, amit írtam, ez nehezebb feladat, mint eljutni a megjelenésig. Egy évben ma Magyarországon tizenkétezer úgynevezett cím, vagyis önálló nyomtatott mű jelenik meg nagyon kis példányszámban.
Ebben a tömegben inkább csak el- és nem feltűnni lehet. Szerepelni kell olyan fórumokon, például a közösségi médiában, ahol ne szépítsünk rajta, olvasókat toborzunk. El kell menni irodalmi fesztiválokra, könyvtárakba, művelődési házakba, mindenhová. Persze a már ismert írók esetében ez egyszerűbb, ott maga a név szavatol, de egy elsőkötetes szerzőnél ez még nincsen így.
Ha ez így van, minél előbb többkötetes szerzővé kell válni. Vagy nem?
Ez sem ilyen egyszerű, és egyértelmű. A világirodalom sok olyan szerzőt ismer, akik valójában egykötetesek. De a kérdésre válaszolva, már készül a következő regényem, tavasszal a szerkesztőhöz kerül, amely leginkább a méltóság és a megértés könyve szeretne lenni, és egy osztrák, bécsi, idős arisztokrata hölgy, és egy fiatal magyar lány sajátos kapcsolatát írja le, amelyben a példaadás és a példakövetés nehézségeiről és bonyolultságáról szólnék, sok-sok német, pontosabban bécsi, wienerisch idiómával. Igazán címe még nincsen, vagyis, ha úgy tetszik, van egy nulla százalékos címe.
Fotók: Zergi Borbála
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
