A Covid-időszakról írt könyvet személyes tapasztalatai alapján Jakupcsek Gabriella. A helyenként pikírt, humoros, máshol drámai hangvételű történetek mögé néztünk. Arról, hogy hogyan élte meg a talkshow-k házigazdája az utóbbi másfél évet, milyen volt maszkban kamerák előtt beszélgetni, mennyire szigorú az orvosokkal, milyen a viszonya az öregedéssel és a vállalkozó léttel.
Nemrég jelent meg a könyved, az „Alul semmi?”, ami a járvány időszakáról szól…
Igen, de nem ennek indult.
Minek indult?
Ez egy hasonló könyv lett volna, mint az előzőek. Én mindig úgy dolgozom, hogy folyamatosan írom a történeteket, összegyűjtöm az érdekes, számomra valamiért tanulságos helyzeteket, azokat, amelyekről úgy érzem, hogy sokat elárulnak arról az időszakról, amiben éppen élünk. Most is így volt, de bejött a koronavírus tavaly márciusban. Akkor mondtam a kiadónak, hogy mire a könyvet megírnám, addigra annyira másról fog szólni az életünk, hogy kérek szépen még egy évet, hogy legalább rálássak erre az időszakra. Hogy érezzem, hogyan fog megváltozni minden, az emberi viszonyaink és hogy fogok én megváltozni. Amikor lezártam a könyvet, jött a negyedik hullám. Tehát lesz folytatás, mert amit most átélünk, már nem ugyanaz, mint a legelején.
A helyzet ellenére bele tudtad vinni azt a pikírt Jakupcsek-humort, ami rád jellemző?
Kicsit pikírt, kicsit humoros, de ugyanakkor vannak benne megrázó történetek is. Leírom, hogy állok hozzá ehhez a helyzethez, mi az, amit nem úgy csinálok, mint korábban.
Mi a leginkább szembetűnő, amit nem úgy csinálsz?
Nem vagyok olyan nyitott, mint voltam. Pedig én nem tartozom a félősek közé, nem rettegtem, nem fertőtlenítettem mindent, de betartom a szabályokat. Tehát oltatok, maszkot hordok, nem megyek nagy buliba. De nem én voltam az, aki bezárta az ajtót. Próbálom megtartani az ép eszemet, de azt nem lehet nem észrevenni, hogy a közös élmények hiánya miatt az emberi kapcsolataink teljesen elsivárosodnak. Ezt a saját munkámon is látom, talkshow-t vezetek, és egész egyszerűen kiürült tartalmilag. Kiürültek az emberek. Hiába jön be a vendég, ha nem tragédiája van, akkor nincs semmije. Csak múltbéli történeteink vannak, és abból nem lehet élni, töltekezni. És erre rárakódik most a negyedik hullám… Tehát folytatni kell a könyvet.
Amikor elkezdődött a járvány, 2020 tavaszán, még napi szinten volt műsorod az ATV-n. A felvételek pedig közönség előtt zajlottak. Hogy élted meg azt, amikor hirtelen, egyik napról a másikra már nem volt közönség, mert a járványügyi intézkedések miatt nem lehetett?
Most is nagyon szenvedek. Nincs reakció. Gondolj bele, hiányzik a talkshow egyik fő eleme. De a közönség hiányánál volt még rosszabb is, amikor a maszkot föl kellett venni adásban. Az olyan volt, hogy nyugodtan otthon maradhattunk volna. Föltettem a kérdést, jött rá egy válasz. Semmi metakommunikáció. Nem tudtam levenni, hogy a másik mikor akar megszólalni. Ültünk egymással szemben, de nem kommunikáltunk. Kérdés-felelet, kérdés-felelet. Ennyi volt.
Vannak dolgok, amiket nem érdemes akkor csinálni, ha nem lehet úgy, ahogy az eredetileg ki lett találva. Szerintem a maszkos adások nyugodtan a kukában végződhettek volna. Nézők nélkül nem lehet talkshowt csinálni, mert ez egy közösségi műfaj, nem pedig egy intim műsor. Bejön a vendég és elmondja országnak-világnak a történetét. Nem nekem, nem tőlem várja a reakciót, hanem a közönségtől. Ha nincs reakció, akkor nyugodtan rádiózhatnánk is.
Éljük a negyedik hullámot és sokan úgy érzik, ennek sosem lesz vége. Ez rengeteg érzést elindít az emberekben. Te most min változtatnál, ha tehetnéd?
Mindenkinek azt mondom, ha elfogadod, hogy ez így lesz még egy darabig, akkor egy más ritmusú életre kell átállni, akkor tudomásul kell venni például, hogy egy műsornak ki kell állni, mert nagyon nehézkes behívni a vendégeket. És tudomásul kell venni, hogy lehet, hogy egy évben csak egyszer utazhatsz, amikor éppen alább hagy a vírus, de akkor meg utazz el, mert különben nem történik veled semmi. Amikor kicsit enyhül a járvány, akkor kell élményekkel töltődni, mert nem lehet teljesen lemondani a közösségi életről, az élményekről, különben nem bírjuk ki azokat a hónapokat, amikor bezárva kell élnünk. Nincs annyi jogging a földön, amiben jól éreznéd magad. Mert az nagyon jó érzés, amikor hazaérkezel és fölveszed, de amikor már második hónapja abban ülsz, az már nem olyan vicces.
Van két nagy fiad, meg a lányod, aki most gimnazista, ők hogy viselték, viselik ezt?
A lányom viseli nagyon rosszul, mert ő kamasz. A tavaszi időszakot még jól bírta, tehát a március, április, májust. Utána telenyomtuk a nyarat neki programmal, főleg közösségi programmal. De most, amikor jött a negyedik hullám, akkor teljes beborulás volt.
Tehát akkor azt éreztem, hogy most, ha nem tudunk elmenni síelni egy pár napra – és ez a második évad lesz, egy olyan gyereknél, aki síversenyekre készül egész évben -, akkor már nem tudom mivel motiválni. A karácsonyi vágy-listáján az egyik kívánság azt volt, hogy élmény. Élményt kért. Őmiatta aggódom a legjobban.
A fiaid?
A fiaim már nagyok. Szerintem a kisebbiknek ajándék volt ez az időszak, nem mondom, hogy maga a vírus, de az időszak. Kisbabája született, és az egy csodálatos dolog volt, hogy a terhesség végén és az első hat hónapban együtt lehettek. Ilyen csak nagyon kevés férfi életében adatik meg, és ez egy óriási ajándék volt nekik. Az más kérdés, hogy közben meg semmi nem történik velük. Tehát, ha belegondolok, hogy két éve nem volt moziban, nem volt baráti társaságban, vagy nem volt egy focimeccsen és utazni se utazott… Úgy gondolom, hogy ebből egyszer csak lesz egy nagy vágyrobbanás az emberekben és ez nem jó. A nagyobbik fiam pedig olyan munkát végez, mint én, sok ember között mozog. Sportmenedzserként sokat utazik. Nála inkább a stressz óriási, hogy ki lesz covidos, ki utazik, ki nem… Ő nagy adrenalinban éli ezt meg. De vele legalább történnek dolgok.
Mennyit tudtatok találkozni?
A kisebbik fiamék itt laknak tőlünk nem messze, tehát velük többet találkozom. A nagyobbikkal kevesebbet, de most mosolyogna a férjem, ha ezt hallaná, mert minden nap háromszor beszélünk vagy sms-ezünk. Szóval elég élő kapcsolatom van velük. Viszont amikor a nagy bezárás volt, és a férjemmel dolgoztunk, akkor mi tiltólistán voltunk, velünk nem találkoztak. Veszélyes üzemnek gondoltak minket és igazuk is volt, mert azok is voltunk.
Az édesanyáddal hogyan tudtad tartani a kapcsolatot?
Édesanyám 88 éves. Én bizony már fölmegyek hozzá. Már nem tudom, melyik ujjamba harapjak, hogy abba hal bele, hogy egyedül van, vagy abba, hogy elkapja a koronavírust. Csak reménykedem, hogy nem én leszek az, aki megfertőzi. Próbálok egy héten egyszer menni, keveset ott lenni. Nyilván most megint maszkban vagyok nála. De nincs idő… Most kell menni. Erről is írok a könyvben.
Szívbe markoló belegondolni, hogy úgy telik el az idősek életének utolsó néhány éve, vagy lehet, évtizede, hogy gyakorlatilag el vannak zárva a külvilágtól.
Anyukám néhány hete jött ki a kórházból, szerencsére nem kapta el a koronavírust. És akkor fölmerült, hogy be kellene adatni neki a harmadik oltást. Utánajártam, sehogy se tudom beoltatni a 88 éves anyukámat. Mert elmenni nem tud, ki nem jönnek oltani, körzeti orvos nem olt. Ha nincs gyereke, regisztrálni sem tud, de hát hova is regisztrálna, hisz nem tud elmenni. Elengedték a harmadik oltást az öregeknél, a mozgásképteleneknél. De még ha be is jut egy oltóközpontba, ott rengetegen vannak. Tehát, ha nincs a közelében valaki, aki húzza-vonja, irányítja, segít neki, akkor nem tudja felvenni az oltást anélkül, hogy veszélynek ne tenné ki magát. És látod, az orvosoknál is kijött az, hogy ki milyen ember és mit vállal, kinél hol van a félelemküszöb. Egy ilyen helyzetben frontvonal van, itt nincs mese. Itt nem lehet elmenni betegszabadságra, amikor oltani kell.
Orvos ismerőseid hogy élik meg ezeket az időket?
Volt, aki a parkban rendelt, mert nem volt védőfelszerelése, és volt olyan is, akit nem lehetett elérni telefonon se, és ez igaz a gyerekorvostól a védőnőig, mert betegállományba ment, visszavonult, félt, elbújt – és ugyanez igaz a tanári karra is.
Tehát azért kell erről beszélni, mert látni lehet, ki hogyan használja fel ezt a helyzetet, és főleg mire használja fel ezt a helyzetet. Ez nagyon komolyan emberség kérdése és erkölcsi kérdés is. Hangsúlyozom, sok mindenkit megértek, de én biztos, hogy nem fizetnék bért és fizetést valakinek, aki nem látja el a munkáját a saját félelmei miatt. Akkor neki kell egy döntést hozni.
Nekem is be kellett menni a stúdióba, mert különben nincs adás. Nem vagyok Messiás, félreértés ne essék. De a szórakoztatóiparban könnyebb pótolni egy embert, mint egy orvost.
