Kapitány-Diószegi Judit ma sikeres producer, kreátor, író és két fiúgyermek édesanyja. Ezúttal nem azt kutatjuk, hogy hogy lehet mindezt jól csinálni, mert azt tudjuk, hogy mindenkinek megvannak a saját túlélési trükkjei, most inkább az ide vezető útról beszélgettünk.
– Mi kell ahhoz, hogy valakiből az ország legsikeresebb heti televíziós sorozatának producere legyen? Hogy kezdődik egy karrier, ami ide vezet?
– Azt nem tudom, hogy másoknak általában hol kezdődik, az enyém egy olyan forgatáson, ahol mint érdeklődő vettem részt, és csak annyit láttam belőle, hogy 80-100 ember, rohangál A-ból B-be, számomra minden rendszert nélkülözve. És valószínűleg ez volt az én utam, mert életem első forgatására nem jött el a scriptes, és megkértek, hogy ha már úgyis ott lógok egész nap, akkor segítsek be a stábnak. Sose fogom elfelejteni…, egy reklámfilm készült egy banknak berendezett, egyébként teljesen üres helyiségben, ahova besütött a nap. De persze nem igazi nap volt, hanem a lámpák „sütöttek be” az ablakon. Azt hiszem akkor kapott el a gépszíj, megéreztem a varázslatot.
– A varázslat azért az elmúlt közel 30 év alatt elmúlhatott volna már.
– Amikor a főiskola mellett teljesen ott ragadtam a filmgyártásban akkor kezdett igazán komolyra fordulni az egész. Amellett, hogy elképesztően fárasztó volt, mégis azt éreztem, amit korábban soha, hogy amit csinálok az számít, abban van felelősségem és fontos. El nem múló szerelemmé pedig akkor vált, amikor már első asszisztensként részben irányítója is lehettem az eseményeknek. A szervezésben megtapasztaltam, hogy mindennek, amit teszek komoly következménye van. Előtte el sem tudtam képzelni, hogy a munka ilyen is lehet. Addig azt láttam magam körül, hogy a munkavégzés egy két kivételtől eltekintve, az csak pénzkereseti lehetőség és ennyi. Az ember elment dolgozni reggel 8-kor és hazajött fél 5-kor. A munka szükséges rossz volt. Így aztán fogalmam sem volt, hogy valójában én mi is akarok lenni, ahol ez nem így lesz.
Állatorvos, régész, ügyvéd – bármelyikként el tudtam volna képzelni magam. A filmezés azt mutatta meg nekem, hogy a munkád lehet a hobbid is. Azt, hogy az, amit csinálsz az nem pusztán a túléléshez szükséges, hanem valami, amiben élvezetedet leled. Amikor egy munkával töltött óra nem időpocsékolás.
Ma már tudom, hogy gimnazistaként én ezt kerestem. De legyünk őszinték, nekem végtelen szerencsém volt, ami – ma már biztosan tudom – az élethez úgy általában is kell.
– A legendás Beugró, ami a maga műfajában az improvizáción alapuló televíziós műsorban a mai napig nem talált kihívóra. Ez is egy szerencsés döntésen alapult?
– Volt benne szerencse is, igen. Már rögtön a színészek kiválasztásában. Ez egy nagyon nehéz műfaj, mert az, aki kiváló színész, az nem feltétlenül tud tökéletesen rögtönözni. Ez ugyanis teljesen más képességeket feltételez. Ráadásul ez ismeretlen formátum volt a magyar televíziós piacon, és igazán senki sem tudta, hogy ennek ilyen hatalmas sikere lesz.
Amikor elkezdünk valamin dolgozni, akkor maximum annyit tudunk tenni, hogy hiszünk abban, hogy amit csinálunk az jó, és reméljük, hogy nagy érdeklődésre tart majd számot, alkalmasint még értékteremtő is. De azt előre senki nem tudja biztosan megmondani, hogy valójában milyen lesz a fogadtatása, mert ha tudná, akkor mindenki remekműveket alkotna.
A Bölcsek köve senkinél sincs ott. Az viszont igaz, hogy egy-egy forgatás során vannak nagy pillanatok, amikor érzed, hogy „na igen, most ebben ott a varázslat.” Akkor abban a pillanatban azt gondolod, hogy elkaptál valamit.
A Beugró volt az életünk második olyan típusú pilot-ja, ami tényleg pilotnak készült, tehát saját finanszírozásban valósítottuk meg, és itt tényleg éreztük, hogy valami nagyon eredeti születik. Mi nagyon szerettük és reméltük, hogy a nézők is így tesznek majd. Az egyik legszórakoztatóbb munka volt, amit valaha csináltam.
– De a te „felfedezetted” Csuja Imre is A mi kis falunk polgármesterének szerepére. Megérzés volt? vagy az is a sokat emlegetett szerencse?
– Segített a memóriám is. Imrével sokat forgattunk már előtte is, de nem volt kézenfekvő, hogy ő legyen. A mi kis falunk sztori számunkra úgy kezdődött, hogy megnéztük az eredeti szlovák formátumot, lefordítottuk belőle az első könyvet, majd adaptáltuk a magyar környezetre, a magyar viszonyokra. Kicsit ugyanazt éreztük, mint a Beugró esetében, hogy nagyon más, de mégis, valami azt súgta, hogy a bizonytalanságok ellenére működni fog. Az eredeti szereplőhöz hasonlót kerestünk, de senki nem volt megfelelő. Aztán eszembe jutott Imre.
Ma már egyszerűnek tűnik az egész, de sok problémát kellett megoldanunk. Az egész újkori televíziós sorozatgyártás a Válótársakkal kezdődött, ami nagyon urbánus tartalom, feljebb pozícionált, mint ahogy egy átlag magyar állampolgár él. A mi kis falunk nagyon más volt, bár bizonyos szempontból sokkal ismerősebb környezet a nézőknek. Az első adás utáni reggelig nem sokat aludtunk…
Bár imádtuk csinálni, nagyon élvezték a színészek, nagyon élveztük mi is. Hittük, hogy jó ez a formátum, de hogy a nézők szeretni fogják–e, nyitottak-e egy ilyen típusú sorozatra, erre a témára… ahogy korábban mondtam… senkinél sincs ott a titkos recept. De ha van titok Csuja mindenképpen a része.
A ContentLab&Factorynak ez volt az első igazi vezérlova, ami sok mindent eldöntött. A mienk olyan szakma, ha sikert csinálsz mindenki bólogat, hogy hát igen tök jó, de valahogy nincsenek hosszú távú következményei. Ha azonban kudarcot vallasz, akkor azt nehezen felejtik el. De aztán a sikert egy másik követte és jött a Drága Örökösök, ami hasonlóan a falusi témára volt felfűzve.
– Ennyi munka, forgatás mellett hogy jut időd a fiúkra?
– Nekem két kiskorú gyerekem van, akik nem ismernek más anyukát rajtam kívül, így aztán nekik nyilván én vagyok a létező legjobb anyuka, hiszen nincs összehasonlítási alapjuk. (nevet) De most komolyan… ők így nőnek fel, hogy apu, anyu dolgozik, forgat, akár hétvégén is és ez nekik természetes, így van jól. A gyerekeim kiválóan érzékelik és értékelik, hogy ha én jól vagyok a munkában akkor jól vagyok itthon is. Ráadásul már kijárnak a forgatásokra, Misi – aki most 16 éves – kacérkodik a gondolattal, hogy a filmes pályát választja majd, ahogyan a szülei és a féltestvére, Frici is, aki már a negyedik szezon óta vezető operatőre A mi kis falunknak.
A gyerekek kicsi koruk óta azt látják a munkánkból, hogy mi ugyanazt csináljuk, amit ők. Játszunk. Eljátsszuk, hogy katonák vagyunk, meg királylányok vagy királyfiak, csak épp szervezett kereteken belül.
Például a Válótársakban egy édes, bár elég nagy törpemalaccal forgattunk, vagy említhetnénk Birant, a birkát is, aki egy pilotunk meghatározó szereplője volt és éppen úgy viselkedett a gazdájával, mint egy kutya. Ezek mindenki számára felejthetetlen élmények. Vagy ott van például egy-egy sorozat díszlete! Mindig azt szoktam mondani a férjemnek, hogy én előző életemben valószínűleg az IKV-nál dolgozhattam, mert imádok terepszemlézni, lakásokat nézni, új helyeket felfedezni.
Az is lenyűgöző volt, amikor felépítettük a Drága örökösök díszletét. Amikor ott állsz a létrehozott faluban és tudod, hogy te csináltad… abban van valamilyen áldott pillanat. Benne van a teremtés.
Nagyon szeretek kimenni hajnalban a forgatások kezdetére, amikor még nincs ott senki, pakol a büfé, szállingóznak az emberek, megisszák az első kávéjukat hajnali ötkor…. szeretem azt az érzést, hogy ehhez közöm van. Azt érzem, hogy valamit csináltam, hiszen ez a forgatás létrejött és sok-sok ember ugyanazért a produkcióért dolgozik. Nyilván nem ugyanaz, mint életeket menteni vagy a világbékéért küzdeni, de számomra szent pillanat, ami az idővel sem múlik el.
– Borzasztó baleset történt nemrég az USÁ-ban egy filmforgatás során éles fegyver használata közben. Ti is forgattok éles fegyverekkel?
– Azóta sem igazán értem, hogy ez hogyan történhetett meg. Forgattam reklámfilmeket amerikaiakkal ott elképesztően szigorú szabályok voltak, hogy ki mit csinál és csinálhat egy stábon belül. Nálunk is sokszor előfordult, hogy töltetlen éles fegyverrel dolgoztunk vagy vak tölténnyel lőttünk, többek között A mi kis falunkban is. De annak nagyon komoly rendje volt, hogy mikor ki nyúlhatott a fegyverhez. A fegyvermesteren kívül senki. Csak ő adhatta színésznek a fegyvert és vehette el tőle. Az általad emlegetett esetben csak valamilyen emberi mulasztásról lehetett szó.
– Ha valaki most akár az interjú elolvasása után úgy érzi, hogy producer lenne vagy belenézne a filmes szakmába, akkor mit javasolnál neki, hol kezdje?
– A képzéseken kívül szerintem nem árt, ha az ember ezt az alapoktól kezdi. Nem olyan régen forgattunk egy TV filmet, amiben lebetegedett az első asszisztens és nekem kellett beugranom helyette. Imádtam minden percét! Valószínűleg már nem tudnám éjjel nappal csinálni ezt a nagy pörgést, de akkor és ott nagy hasznát vettem annak, hogy a szamárlétra legalján kezdtem a mesterséget. Ráadásul, ha pontosan tudod, hogy ki mit csinál egy produkcióban, akkor nem támasztasz irreális elvárásokat a kollégáid felé.
Annak, aki azt forgatja a fejében, hogy filmes lesz azt javaslom, hogy vegyen részt egy forgatáson, nézzen bele, menjen oda hajnalban, ne csak, mint egy látogató, aki ott van 20 percet, hanem legyen ott végig egész nap. Nézze meg, hogy milyen mínusz 16 fokban 16 órát kint állni, és utána döntse el, hogy tényleg ezt akarja–e.
Ez csodálatos munka, de lemondással is jár. Sok próbálkozóval találkoztam hosszú-hosszú pályafutásom során, akik nagyon lelkesen érkeztek, majd az első 24 óra után azt mondták, hogy köszi, de ezt mégsem. Így amikor valaki hozzánk jelentkezik, inkább a legrosszabb képet festem, hogy nincs karácsony, nincs születésnap, nincs házassági évforduló, nincs kutyasétáltatás, mert ha munka van, akkor munka van. Ráadásul a forgatás meglehetősen hektikus dolog, mert sokáig van, hogy nincs forgatás, aztán pedig ha van, akkor az arra az időszakra teljes embert kíván.
Fotók Kapitány-Diószegi Judit saját képei
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
