Majd kiugrik a szívem a helyéről. Úgy ver, mint az első randim előtt 14 évesen. Csak most 34 évvel idősebb vagyok és nem randira, hanem állásinterjúra készülök majd negyed évszázaddal az utolsó álláskeresési próbálkozásom után. Helló, világ, visszatérek!
Már vagy egy fél órája álldogálok a ruhásszekrényünk előtt. Válogatok. Pedig amióta minimalista gardróbra váltottam, mindig azzal dicsekszem, hogy nekem már nincs gondom az öltözködéssel, mert bármilyen ruhadarabra is esik a választásom, az biztosan passzolni fog a másikhoz, mert ezt tudja egy tudatosan összeválogatott ruhatár. És nekem az van! Tudatosan összeválogatott ruhatáram. Csak ne esnék most éppen én szét! A gondosan összeállított gardróbom előtt. Pedig micsoda színpadkép lenne!
Szóval állok és válogatok. Férj néha bekukkant hozzám és kérdőn bámul rám. Én meg kétségbeesetten vissza rá. Aztán inkább kitessékelem, ne zavarjon a koncentrálásban. Végül megunja és rákérdez:
– Mire ez a nagy felhajtás? Bálba mész?
– Nem. Online állásinterjúm lesz.
– De ott csak a felső tested látszik, alul lehet rajtad mackónadrág is.
– Elment az eszed? És ha fel kell állnom? Vagy mittudomén?
– Jól van, én szóltam, de te csinálj, amit akarsz.
– Igen, pont azt csinálom.
Hogyan válasszunk ruhát online állásinterjúhoz?
Valami szolid kell, de nem túl hétköznapi, ami határozottságot sugall, de nem erőfölényt. Megvan. Sárga blúz, kék, nem a legegyszerűbb fazonú kardigán, szolidan mintás nadrág és színben passzoló balerina. Mert lehet, hogy mégiscsak fel kell majd állnom. Hülyeség, te is tudod! Igen, tudom, de pszt.
48 éves vagyok, öt gyerekem van. A legidősebb mindjárt nagykorú, a legkisebb meg nyolc éves lesz, én pedig lassan tizenkilenc éve vagyok itthon a folyamatosan gyarapodó – na jó, azért nem növekszik folyamatosan a létszám, mert egyszer azért csak megálltunk – gyereksereggel. Durva, mi?
És én ez idő alatt olyan távol kerültem a munkaerőpiactól, meg úgy általában a GDP-t növelő munkák világától, hogy ha tíz távcsövet tennék egyszerre a szemem elé, akkor se látnám.
Majd 19 éven át anya voltam. Főállásban. Szó szerint és átvitt értelemben is. A gyerekszobákban éltem. A családom, a gyerekek, a gyereknevelés, a háztartás vezetése töltötte ki a mindennapjaimat. És talán nem is változott volna ez nagyon, ha nem jön el 2020.
„Kihúzom a születési évemet” – Ági rutinos álláskeresőként már mindent kipróbált
Ki vagyok én az új életben?
De eljött és átrendezte a lapokat. A családi kártyapakli lapjait. Itt kihúzott egyet, ott meg kettőt, aztán az egészet újrakeverte és végeredményben az jött ki, hogy jobb lesz, ha felkötöm a gatyám és munkát keresek. Olyat, amiért fizetnek is. Szóval olyan igazit.
Ehhez viszont először azt kellett volna tudnom, hogy ki is vagyok én? Mert tényleg, ki vagyok én? Ha olyan könnyű lenne azt megfogalmazni…
2016. szeptember 1-je hozta el az első szembenézést, amikor a legkisebb gyerekem is óvodás lett. Hirtelen egyedül találtam magamat a lakásban. Lezárult egy 14 éve tartó folyamat: végleg kiszabadultam a gyerekszobákból és hirtelen lettek szabad vegyértékeim. Még kimondani is furcsa volt, nemhogy megélni. Egyfelől csuda klassz érzés volt, hogy lett időm (korábban nem túl sűrűn tartózkodtunk egy univerzumban, mármint az idő és én), hiszen tudom, sok-sok anyatársam vágyik arra, hogy legalább néhanapján néhány órára önmagában lehessen a hétköznapok sűrűjében, kíváncsiskodó szemek nélkül tölthessen el öt nyugodt percet a fürdőszobában, anélkül ihassa meg a kávéját és ehesse meg a reggelijét, hogy kétpercenkét fel kellene ugrálnia csemetéi hívó szavára valami halaszthatatlan dolog miatt.
Másfelől meg ijesztő volt, mert nem halogathattam tovább, hogy leüljek és számot vessek önmagammal és a helyzetemmel. És akkor jött a neheze. Negyvenhárom évesen visszakaptam a felnőtt életemet és újra kellett volna építenem önmagam.
Őszintén leszek. Nem sikerült. Egyrészről szomorúan szembesültem a ténnyel, hogy a munkakeresést és -találást jelképező párhuzamos egyenesek rácáfolva az univerzum nagy igazságára, soha nem találkoznak, még a végtelenben sem, főleg, ha ötgyerekes édesanya vagy. Másrészről pedig rájöttem, hogy teljesen beszűkültem. Hogy miközben az anyaság egyik oldalon kiteljesíti a nőiességet – hiszen ki más tudna gyereket szülni, mint a nők? –, ugyanakkor teljesen el lehet benne veszni, mint nő.
Fura ellentmondás.
Hiszek magamban, lesz állásom
És volt még valami. Hogy a világ az első gyerekem megszületésének pillanatában engem elkönyvelt anyaként. Csak anyaként. És nem is hagyott fel ezzel a látásmóddal, hanem szépen belém sulykolta, hogy ha már anya lettem, akkor ne akarjak más lenni. Örüljek! Mert mások bezzeg mit meg nem adnának, hogy anyák lehessenek. Én meg megkaptam, aztán tessék! Mást is akarok, mint anya lenni. Szóval, tessék csak szépen anyának lenni és nem ugrálni.
Egy anya az anya! Másként nem létezhet. Csak a családja relációjában.
Meghátráltam. Bár nem teljesen szorultam vissza a gyerekszobákba, mert egy kis rést hagytam magamnak egy hobbi által, de a munkaerőpiacra való betörést meghagytam másoknak. Meg a kitörést.
Eltelt újabb négy év. És az én elmaradt kitörésem helyett jött 2020 és a világjárvány. Rengett a föld és az ég a családunk háza táján. A szűk, a szűkebb és a legszűkebb környezetemben is. Nem lehetett tovább halogatni, hogy felvállaljam magam és kimondjam végre: ez vagyok én!
Ebben sokat segített, hogy a négy év alatt egyre inkább háttérbe szorult a tevékeny anyaságom, egyre több időm lett, amelyet önmagamra tudtam fordítani. Újra megismerkedtem önmagammal. Foglalkozni kezdtem magammal. Felfedeztem a családomon túlnyúló képességeimet, rendbe tettem a ruhatáramat, felfedeztem a színeimet, a személyiségemet erősítő fazonokat, mozogni kezdtem.
Az anyai pozícióm mellett újra nő lettem. Aki akar és tud is munkát keresni. És ami a fő: találni. Olyat, amilyen neki való. Mert hisz magában.
És most elindulok meghódítani a világot. 48 évesen, öt gyerekkel. Mert van stabil alap, amin megvethetem a lábamat. Már nem félek a kudarctól, a visszautasítástól. Ismerem az értékeimet. Tudom, ki vagyok. És ezt most már meg tudom mutatni a munkaadóknak is. Tudok profi önéletrajzot írni, el tudom adni magam, nem tudnak zavarba hozni semmilyen kérdéssel.
Helló, világ, visszatértem!
Fotó: JOUCA portraits/Csató Zsuzsanna.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
