Nem az a legnagyobb trauma egy autistát nevelő szülő életében, hogy kézhez kapja a gyereke diagnózisát. Hanem a mindennapos küzdelmek, arcul csapások, aggódások és félelmek. Hogyan lehet ezt elviselni? Talán csak hittel és bizalommal. Auti a fiam, 7. rész
Elöljáróban csak annyit, hogy szeretem a vicces mémeket. Az örök kedvencem továbbra is ez:
Na, az van, hogy ez vicces is lehet, meg nem is. Én már tudom másként látni Nathanialt, aki lehet, hogy auti, de lehet, hogy éppen ADHD-s…. de mindenképpen okos. A négyéves ugyanis tökéletes hasonlatot adott arra a napra, amikor senki sem heccelte, nem érezte magát félelemben, nem érezte az ellenségeskedés energiáját, semmi nem akasztotta ki a belső feszültség mérőjét, nem szorongott… Ergo: nem ütött és harapott meg senkit.
Az én aspim magára tudja venni az egész világot. Hogy ez mit is jelent?
- Tutira ott találod, ahol éppen történik valami.
- Ha valami izgalmasat hall, azonnal felkapja a fejét és tudni akarja ő is, miről beszélnek. „Gátlástalanul” odamegy, bekérdez, hozzányúl…
- Ha a nagyobb fiúk valami menő dolgot csinálnak, ő is ott van és részese akar lenni.
- Ha egy telefonbeszélgetésből elcsíp egy izgalmas szót, máris belebeszél.
Mindenhol ott van. Ez persze mások számára idegesítő tud lenni, tudom. De, ami ennél is fontosabb, te állandóan azon kattogsz, hogy mibe keveredik éppen a gyerek. Úgyhogy nem, nem az a legnagyobb trauma egy autistát nevelő szülő életében, hogy kézhez kapja a gyereke diagnózisát. Hanem a mindennapos küzdelmek, arcul csapások, aggódások és félelmek. Az a trauma.
A mi gordiuszi csomónk eleve onnan ered, hogy „nem is látszik rajta, hogy autista!” És mivel nem látszik rajta, ezért neurotipikusnak hiszik (normális idegrendszeri működésűnek). De nem az.
Ráadásul átlag feletti az IQ-ja, ezért az értelmére hatva milliószor elmondtam már, hogyan csinálja…
De akkor se úgy csinálja. Megrögzötten megy a feje után. ( Ja, mert aspergeres.) Nem maszkol, tehát nem próbálja eljátszani, hogy normális. Ahogy én csináltam végig a gyerekkoromat. Csakazértsem. Így hát egy csomó szituációban ő húzza a rövidebbet. Mert kiáll magáért, mert megvédi magát, mert szembeszáll. Nem alkuszik. És az enyém ráadásul beszélő (sokat beszélő) auti, ellenben a nembeszélőkkel. Akiket pedig azért érhet bántalmazás, mert másképp mások. Őket lehet heccelni. Belőlük lehet hülyét csinálni. És ez a trauma.
Trauma nem maga az esemény, hanem a hatására benned lezajló folyamat. Nem egyszerűen egy seb, hanem működésmód.
Tehát: a fiam autista. Tudom, hogy ez mit jelent. Azt is tudom, hogy mivel jár, hogyan működik. Elfogadtam. Feldmár azt mondja, hogy „Trauma bármilyen élmény, aminek a végét várom.” Autista gyerek szülőjének lenni egy hosszú, folyamatos trauma. Mert nincs vége.
Rájöttem, hogy mi az én legnagyobb bajom. Ez nem olyan, hogy felhívod a gyerekorvost… vagy a sürgősségire rohansz. Nem, belül őrlődsz. És akárhányszor történik egy szituáció, amikor azt érzem, hogy őt bántják, nem fogadják el, kizárják… akkor bekapcsol az érzelmi nyomógombom.
Mondok néhány friss példát:
Egy nagyobb gyerek mondja az enyémnek: „Neked beteg az agyad!” (ez először egyébként az óvodában hangzott el egy négyéves szájából)
Másik gyerek mondja az enyémnek mikor újra iskolába megy betegség után: „Azt hittem legalább péntekig nem jössz.”
Mindegyiket hallottam. Mindegyiknek tanúja voltam. Most, hogy ezeket írom, sírógörcs tör rám. Szuperérzékeny vagyok, a napnál is nyilvánvalóbb. Nem bírom a bántalmazást látni, hallani… Nagyon sok következtetésem és nézőpontom van arról, hogy ezen a bolygón milyennek kellene lennie a tökéletes emberi kapcsolatoknak. Na, hát nem olyanok.
Nem lehet örökös félelemben élni…
Most mégis ki a tökömet hívjak fel ezzel? Senki nincs, aki ebben a helyzetben teljes megértéssel tudna bármilyen gyógyírt adni a lelkemre. Jung szerint „What you resist, persists.” – Aminek ellenállsz, fenntartod!
De hogy csináljam, hogy ne álljak ellen a bántalmazásnak?
Minden egyes reggel a hitet választom. Ahogy minden egyes elalvásnál hittel a szívemben fekszek le. Hiszem azt, hogy holnap egy kicsit más lesz, jobb lesz, javul a helyzet. Bízom, hogy támogatva van a gyerekem és szeretetben.
Az autóban mantrát mondunk:
„Kedves vagyok.
Szeretve vagyok.
Támogatva vagyok.”
És örökösen dolgozom magamon, ha úgy vesszük, nap mint nap tanulok magamról. Mi van akkor, ha a trauma a legnagyobb ajándék is lehet? Sérüléseinkből erősséget hozhatunk létre. Gyógyulhatunk.
Valahol minden auti traumatizált. És minden szülő is. Mert kénytelenek vagyunk magunkra venni az egész elcseszett világot…
Fotó: Insta: @autiafiam
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
