A hétköznapi idegösszeroppanások legjobb ellenszere a capoeirával vívott szabadságharc – legalábbis Rácz Zsuzsi szerint, aki a pandémia legsötétebb óráiban szerzett tapasztalatait elevenítette fel. A Terézanyu-pályázat alapítója íróként, újságíróként (másodállásban házisziszifuszként) tevékenykedett, aki a járvány alatt otthonában volt kénytelen végrehajtani a brazil tánc- és harcművészet gyakorlatait. Közben viszont nem riadt vissza attól, hogy a méteres porszívócsővel egyensúlyozzon az ebédlőasztalon… Innen indulunk, mozgásra felkészülni!
Idegalapon
Álltam az ebédlőasztalon, kezemben a porszívó csövével, és mint egy kocsis, úgy káromkodva szívtam, csak szívtam a nappalink ablakát keresztbe-kasul szövő pókhálók – a beáradó napfényben amúgy megejtő szépségű, meg-megcsillanó –szövetét.
Hogy a jó édes #!y%?!# a napnak is, meg a pókoknak is! Mér’ pont ide eszi őket a jófene!? Az égvilágon mást se csinálok, csak takarítok meg pakolok, és akkor még a nap is pont ide tűz, hát hol volt eddig, kérdem én, az elmúlt jó pár sötét hónapban?!
A gyerekek riadtan néznek, amint a fegyvernek látszó kétméteres porszívócsővel hadonászok, mint egy sárkányölő Szt. Györgyi. Miért nem tudok én csendben, alázatosan házimunkát végezni, miért kell nekem lázadni?! De annyira elegem van! Ez a rohadt vírus börtönné változtatta a saját otthonunkat, és én foglyul estem. Még egy árva kávézóba se mehetek el itthonról dolgozni, a home office és a családanyaság, úgy érzem, 2×24 órás szolgálatot követel tőlem/nap.
A pakolás lett a sportom, a porszívó meg a mosogatógép a legjobb barátom. De teljesen hiábavalóan pakolászom. A lakás fut, a hülye tárgyak élik a maguk szabad és gondtalan életét. Úgy változtatják a helyüket, kényük-kedvük szerint, ahogyan én erről már rég csak álmodozom: röghöz kötött lettem. Lételemem a szabadság, ami úgy kell, mint a levegő, ami elfogyott körülöttünk. Kényszeresen igyekszem rendet tartani, egy házisziszifusz lettem – ha otthon rend van, akkor tán meg tudom menteni a széthullóban lévő világunkat.
Akad-e, akinek ismerősek a fentiek?
Nyugi, ez csak egy hétköznapi idegösszeropi, amit a Covid miatti társaság, szabadidős, felnőtt, feltöltő tevékenységek tartós hiánya okoz. Nekem mindig a sport volt a mentsváram, a szenvedélyem, ezen belül is a capoeira. Most is csak az segít.
30 voltam, amikor jó 10 év tivornyázás, láncdohányzás helyett újra nekiálltam érdemben sportolni. Elmerészkedtem egy gimnázium tetőtéri tornatermébe:
„Az asszonytorna a földszinti teremben van, biztos azt tetszik keresni, itt capoeira edzés lesz” – ezekkel a szavakkal üdvözölt egy kamaszlány a gimi folyosóján.
– Anyád! – lehetnék, gondoltam, de nem hátráltam meg. – Én is capoeirázni jöttem! Az első edzésből örök szerelem lett. Nekem ez a dinamikus sport koncentrációt és erőt követelő, sok akrobatikával tarkított, látszólag könnyedén kivitelezett mozdulataival nem kevesebbet jelent, mint a mozgást, az élet szabadságát, az örök ifjúság ígéretét. Tudom, ciki: olyan kínos, amikor valaki nem képes szépen, illedelmesen öregedni… de bevallom, azt képzelem, amíg tudok kézen járni, addig fiatal maradok.
A nagylányom születése után kihagytam pár évet. De csupán egyéves volt a kisebbik, mikor helyben, a falunkban szerveztem egy capoeira-sejtet, és belerángattam a legjobb barátnőimet, hogy csináljuk együtt. Aztán mentünk egy helyi óvoda hideg és szűk tornatermébe, éveken át, hétfőn és szerdán, rendületlenül. „Ez a mi szabadságharcunk” – mondta mindig Gabi barátnőm, hiszen mindannyiunknak picik voltak még a gyerekei, így elszakadni otthonról – akár csak 2 órára is –, önmagában művészet volt…
|
A szabadság harcművészete A capoeirát eleve a szabadság elnyomhatatlan vágya hozta létre. Az egykori portugál gyarmatra, Brazíliába behurcolt afrikai rabszolgák alakították ki titokban a mozdulatait, rituáléit. A gyapotültetvényeken robotolva, megfélemlítve, megalázva ez volt az egyetlen módja, hogy némi örömhöz, szabadsághoz jussanak. Kénytelenek voltak táncnak álcázni a harcot, innen a kényszer szülte koreográfia, a mozdulatok eleganciája. Mára a legnagyobb dél-amerikai országban nyomorgó milliók, a favellákban felnövő fiatalok sportja lett. |
Szobacapoeira
A saját kis capoeira sejtünk azóta átalakult, a Csajokkal azonban máig ez az élmény jelenti barátságunk aranyalapját. Ma már túrázni járunk együtt. Én azonban nem hagytam abba, de idén novemberben az offline edzések is megszűntek. Ám jött helyette a szobacapoeira!
Edzőnk, Oláh Krisztián, alias Prof. Cabeludo elképesztő eltökéltséggel tartotta zoomon az órákat – minden áldott nap –, és bennünk a lelket. Szívet melengető látni, hogy akkora helyeken, ahol egy pók is nyögve fordul meg, nappalikban, kis és nagyobb szobákban micsoda eltökéltséggel rúgnak, forognak, lendülnek a sport szerelmesei. Pedig, ha valami nem szobasport, akkor az éppen a capoeira.
Én már a lakásunk minden helyiségében próbálkoztam vele. Ennek eredményeképpen – lássatok csodát! – mindenhonnan eltűntek az évek óta zavartalanul hízó pókhálók. Rájöttem ugyanis, hogy például a gyakori plankolás közben tudom a leghatékonyabban felderíteni őket. A múltkori edzésen nem tudtam megállni: egy ivásra szánt szünetben előkaptam a porszívót, nekiálltam leszippantani a plafonon frissen felfedezett foszlányokat. És – természetesen – elfelejtettem kikapcsolni a kamerámat… Így az egész csapat élőben csodálhatta meg, amint háziasszonyi minőségemben egy porszívócsővel akrobatikázom a kanapé, az íróasztal, a komód tetején.
– Anya, hát te?! Mióta capoeirázol porszívóval?! – döbbent meg a kisebbik lányom, mikor benyitott.
– Ó, csak azóta – feleltem könnyedén –, mióta világjárvány van!
A capoeirához nem kell semmi – még porszívócső sem! – csak szabad tér, szabad levegő, jó idő. Úgy kell most már, mint egy falat kenyér, és mivel ebben a hosszú ideje tartó kínzó bezártságban, monotóniában a jó falatok jelentik a jutalmat, annál inkább kell a sport, hogy mentálisan és fizikailag is egyben maradjak. Alig várom, hogy újra élőben játszhassak csapattársaimmal, hogy elfelejtsem a pókhálókat, hogy lihegve és röhögve váltsunk félmondatokat, hogy örüljünk: élünk és tavasz van!
Ha felkeltette az érdeklődésedet, gyere velünk capoeirázni!
Fotó: Sárosi Zoltán (Stylist, ötlet: Matis Edit)
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
