Meg lehet menekülni a bántalmazó kapcsolatból? Igen. Könnyű utána sodródni az árral és újra bízni? Nagyon nem. Mégsem lehetetlen. Szakértőnk arról mesél, milyen út vezethet mégis a boldogsághoz.
„Nekem sikerült, én már túlélő vagyok és nem áldozat – mondja Ági –, de valahogy a mai napig nem tudok bízni a férfiakban, nehezen nyílok meg, pedig a férjem már évekkel ezelőtt otthagyott egy sokkal fiatalabb nőért. Úgy lettem túlélő, hogy ő hagyott el. Akkor fájt, nem értettem, miért történik velem mindez, de ma már biztosan tudom, hogy nemcsak a várandósságom alatt kapott pofon miatt nevezhető bántalmazónak, hanem az összes többiért is, amit együttélésünk alatt velem művelt.”
A rendelkezésre álló statisztika szerint hazánkban minden ötödik nő párkapcsolati erőszakban él, vagy élt élete során legalább egyszer. Sok esetben a bántalmazott nem is ismeri fel bántalmazását. A szocializáció, a tanult tehetetlenség, a társadalmi közöny és a szándékos vakság még mindig nem engedi a bántalmazás meglátását, felismerését – és nem utolsósorban nevén nevezését, megelőzését.
Miért nem?
Ha egyéni, csoportos és társadalmi szinten felismernénk és megneveznénk azt, hogy mi számít bántalmazásnak, az olyan súlyos állásfoglalásra kényszerítene, ami soha többé nem engedne úgy nézni a világra, ahogy eddig tettük. Csorbulna az igazságos világba vetett hitünk, elpárologna a „jó emberekkel csak jó dolgok történnek” mítosza. Meglátnánk, hogy bárkivel viselkedhetnek bántalmazó módon, hiszen az nem az áldozaton, hanem a bántalmazó döntésén múlik. Fontos azonban, hogy ne csak az erőszak természetét ismerjük meg, hanem annak személyre szóló hatásait is.
A zsigeri emlékezet és a bántás mechanizmusa
Amikor egy nőt elhagynak egy fiatalabb miatt, akkor érthető módon az önértékelése és önbecsülése mellett sérül az életkorához való egészséges viszonya is. Ha édesanyaként teszik ugyanezt, akkor megsértik az anyaságát is. Egyáltalán nem meglepő, hogy Ági nem tud nyitni a férfiak felé, hiszen ahol már egyszer megégettük magunkat, oda nem nyúlunk szívesen.
De nemcsak a tudatos szintre felengedett magyarázatok indokolják ezt a reakciót, hanem a zsigeri emlékezet is, ami ösztönösen taszítja el az újratraumatizálódás lehetőségét. A zsigeri emlékezet az a részünk, ami a háttérben bekapcsol kérdéseket, például, hogy mi van, ha ő is ugyanolyan? Ha az elején ő is tökéletesnek tűnik, de később ugyanúgy bántani fog? Ezek, és az ehhez hasonló kérdések felidézik bennünk a traumaemléket, és elképesztően nagy tudatosság, józanság és éberség kell ahhoz, hogy ezeket el tudjuk választani a múlt és a jelen viszonylatában úgy, hogy közben a minket ért bántalom ellenére mi tartunk folyamatos önvizsgálatot.
Pontosan mi sérült meg?
Ha már meg tudjuk magunknak fogalmazni, hogy azért záródtam be, mert nem akarok még egyszer sérülni, az már nagyon fontos előrelépés. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a cselekedeteink és reakcióink nagy százalékát a tudatalattink irányítja. Az a tudatalatti, ami bár összegzi és a tudatos részbe engedi a végkövetkeztetést, de sokszor magába zárja a részleteket: pontosan mi sérült meg?
Ha Ági esetét alapul véve ki merjük jelenteni, hogy a nőiséghez, anyasághoz és életkorhoz való viszonyt sértették meg, és hogy figyelmen kívül hagyták a gyereket, mint közös vállalást, akkor már kimondhatóvá válik ennek az igazságtalansága. A kimondás pedig nagyon fontos ahhoz, hogy a felismerést szétszálazzuk és gyógyítani tudjuk.
A mondás szerint a lélek akkor kezd gyógyulni, amikor végre egyszer meghallgatnak minket. De nemcsak a külső fülek figyelmére van ilyenkor szükség, hanem arra is, hogy mi is meghalljuk magunkat. A tudatalatti mindig akkor enged fel emlékbetöréseket (PTSD), amikor a lelkünk már elég erős ahhoz, hogy azt elviselje – ezzel pedig foglalkozni kell.
Sokszor előfordul, hogy egy traumatikus kapcsolat után nem tudjuk megfogalmazni pontosan, hogy mi bánt. Vannak érzéseink, érzeteink, félelmeink, képeink és megfogalmazhatatlannak tűnő gondolataink, emlékeink, de az egész úgy összekeveredik bennünk, hogy inkább nem is foglalkozunk vele. Pedig érdemes a sérülések mélyére ásni.
Ne bagatellizáljuk el
Nincs egységes recept és határidő történetünk feldolgozására. A trauma mindenkinél egyéni, mindenkinél más és máshogy okoz sérülést. Amin az egyik könnyen felülkerekedik, abba a másik akár bele is halhat. Ne bagatellizáljuk el se a fájdalmat, se a traumát. Merjük kimondani, ha valami fáj, ha valami nehéz, és ne féljünk segítséget kérni.
Ha nem engedjük meg magunknak, hogy néha gyengék legyünk, féljünk, vagy aggódjunk magunkért, akkor azzal önmagunkat is megtagadjuk. Nem kell mindig erősnek lenni, és ilyenkor áldásos a támogató közeg. Sose felejtsük el, hogy az nem önsajnálat, ha kifejezzük az érzéseinket és gondolatainkat. Az önmagunkkal való együttérzés ugyanolyan fontos, mint az embertársaink felé tanúsított.
Az áldozat terhe
Könnyű mondani, hogy új esélyt kell adni másnak, és sodródjunk, engedjük bele magunkat az újba. A bántottak erre jó ideig zsigerileg képtelenek lehetnek, még akkor is, ha a szándékuk megvan rá. A testünk ugyanis nem felejt.
A bántások traumafeldolgozása az áldozat feladata, amit nem könnyít meg az alaptörténet méltatlansága sem. Az áldozatok többszörösen is szembesülnek az őket ért igazságtalanságokkal, amit nagyon nehéz úgy feldolgozni, hogy közben végignézik mondjuk exük boldognak tűnő életét.
|
Ebben a cikksorozatban nem kisebb dologra vállalkozunk, mint tisztázni a bántalmazás természetét, eloszlatni a bántalmazással kapcsolatos tévhiteket, megmutatni, hogy bárkiből lehet áldozat, hiszen az erőszak csak egy emberen múlik: az erőszaktevőn. Ezért az erőszak természetének ismerete és helyes beazonosítása életmentő. De mutatunk kiutat is, és végső soron megmutatjuk, hogy az áldozatból lett túlélő hogyan válhat igazán élővé azáltal, hogy visszaszerzi uralmát a saját élete felett. Meséld el te is a történetedet, hogy Takács Hajnal segíthessen! Kattints a linkre vagy küldj levelet a noivalto@gmail.com címre, hogy minél több valódi történet megértésében és feldolgozásában segíthessen a szakértő. |
Ági reakciója jogos, és bár gyógyító felismerés, hogy túlélőnek tartja magát, az árat mégis ő fizeti meg exe döntéséért.
Az áldozatok ezt dolgozzák fel a legnehezebben: nem ők az elkövetők, de nekik kell erősnek lenni és helytállni. Nekik kell feldolgozni a veszteségüket, a bántalmazást, önbecsülésük sérülését, a bizonytalan helyzet félelmét, a rájuk hagyott élethelyzetet. Nekik, akiknek leginkább lenne szüksége önmagukra, segítségre, lábadozási időre és a veszteség feldolgozására. És nekik kell beszélni arról, ami sokszor fájdalmasan kibeszélhetetlennek tűnik – nekik, akikre igazságtalanul és jogtalanul nagy terhet rakott a bántalmazójuk. Nekik kell ezt a súlyt elhordozniuk a bántalmazó helyett – és ez az egyik legnehezebb teher.
Túlélőből újra élő – veszteségből nyereség
Az áldozatszerepből való kilépés komoly feladat, és hosszú út vezet addig, míg valaki túlélő lesz.
A legtöbb áldozat ilyenkor indul el az önismeret rögös útján, és sokszor az önmaga lényegével való találkozás hozza el a gyógyulást azáltal, hogy felismeri: ő igenis szerethető, nem ő tehet az őt ért sérelmekről, nem ő sebezte meg magát, és a vele történtek ellenére jár neki a boldog élet. Felszabadító felismerés, hogy az ember története nem önmaga – az csak a múltja, és bármikor kezdhet új fejezetet. Hiszen az, aki bántalmazó környezetben életben tudott maradni, annak a legjobb esélye megvan arra, hogy egy méltó életben boldogan éljen.
A túlélők legerősebb bizonyságtétele, hogy minden nehézség és sértés ellenére igazán élőkké válnak. Olyan élőkké, akik megrablásuk ellenére újra fel tudják építeni életüket. Erősek és büszkék.
Ők azok, akikre sokszor azt mondják, hogy „túl sok”, vagy „elég bonyolult”. Valójában pedig igazi harcedzett nők, akik többnyire nőtársaik között erősödnek meg, sisterhoodot emlegetnek, és soha többé nem tűrik a bántást. Ők azok, akik okkal és joggal féltik megnyitni magukat; mert már pontosan tudják, hogy kit tiszteljenek meg ezzel.
Ági így zárja levelét: „Tudom, hogy jogos a bizalmatlanságom. És azt is tudom már, hogy én döntöm el, kinek nyílok meg. Engem ne feszegessen senki. És soha többet nem engedem senkinek sem, hogy bántson. Senki nem érdemel bántást. Én sem.”
