Munkahelyi konfliktusok, kiégés, megcsalás, párkapcsolati problémák – lehet, hogy ezek csupán tünetek, és valójában az életközépi válság áll a háttérben. James Hollis: Az élet második fele című könyve negyven és hatvan év közé teszi azt az időszakot, amikor az ember egy ponton elkezdheti kényelmetlenül érezni magát, és ezt ráfoghatja a munkájára, a főnökére, a házastársára, holott „csak” elérkezett az ideje, hogy a legfontosabb kérdéseket feltegye önmagának. Deák Zsolt pszichológus, jungiánus pszichoanalitikust kértem, hogy beszélgessünk, milyennek látja szakemberként ezt a könyvet, és mit gondol arról, hogy James Hollis szerint az „élet közepét” nem válságként kell felfognunk, hanem lehetőségként.
– Ezzel kapcsolatban az jut eszembe, amit másutt olvastam, hogy az emberek az élettől búcsúzva, többnyire az elmulasztott lehetőségeket fájlalják.
– Így van, ez a meg nem élt élet, ahol érzi az ember, hogy valami mást kellene csinálnia, vagy még ezt is ki kéne próbálnia, de nem meri megtenni, mert fél a kudarctól, fél a hibázástól, a változástól, vagy hogy elveszíti, amit addig elért és ezért megreked valahol a fejlődésben. Az életközépi átmenet tulajdonképpen ezt a célt szolgálja, hogy megálljunk egy pillanatra a dombtetőn, hátra nézzünk, előre nézzünk, és próbáljuk megválaszolni azokat a létfilozófiai kérdéseket, hogy honnan is jövünk, kik vagyunk, hová megyünk… És nem azért, mert hogy ez mekkora nagy boldogsággal tölt el bennünket, hanem egyszerűen nem tudjuk nem megválaszolni ezeket a kérdéseket. Így vagyunk összerakva – sajnos vagy hála istennek -, hogy folyamatosan jelentést, jelentőséget szeretnénk tulajdonítani a dolgainknak, az életünknek, és hogyha ezeket a jelentéseket megtaláljuk, akkor tudunk egy teljesebb életet élni – mondja Deák Zsolt, akivel a teljes beszélgetés a podcastban hallható.
Ráhangolódásként álljon itt két rövid idézet a könyvből:
„Kinek az életét éltem eddig? Sokszor az történik, hogy szüleink meg nem élt életét éljük meg helyettük. Ahol ők leblokkoltak, leblokkolunk mi is, vagy attól a hajtóerőtől szenvedünk, mely felül akar kerekedni az ő korlátaikon, de az is lehet, hogy eltávolítjuk magunktól az adott dilemmát az utazásunk során. Amikor a család tudattalan életét hordozzuk magunkban, legtöbbször arról szól a programunk, hogy ismételjük meg a mintát, vagy kezdjük el valahogy ellensúlyozni, esetleg találjunk rá valamilyen „kezelési tervet”, például meneküljünk valamilyen függőségbe, túlórázásba, vagy egyszerűen térjünk ki az olyan feladatok elől, amelyeket a lelkünk hoz elénk. Parancsolóan fontos lesz az élet második felében, hogy saját kezünkbe vegyük az életünket a sok-sok, bennünk munkálkodó erő ellenében – ez pedig a felelősséggel kezdődik. Ha nem tetszik az életünk, akkor meg kell változtatnunk, de nem szabad másokat hibáztatnunk érte, mert hiába sértettek meg, akkor is mi hoztuk meg a felnőttkori döntéseinket…”
„Amikor megvizsgáljuk a szerelem kialakulásának problematikus kérdését, számos következmény körvonalazódik. Először is, amit nem tudunk magunkról vagy amit nem akarunk megtudni magunkról, az hajlamos rávetülni a szerelmünkre. Másodszor: hajlamosak vagyunk gyerekkori hiányainkat, gyermeki vágyainkat és a személyes növekedés felelősségét rávetíteni a másik emberre. Harmadszor: mivel a másik végül nem tudja hordozni az életünkért vállalt felelősséget, és nem is dolga, hogy ezt tegye, a projekciók elkerülhetetlenül veszítenek erejükből, a kapcsolat pedig hajlamos hatalmi harccá átalakulni. Amikor a másik nem felel meg a kapcsolati mintáknak, akkor gyakran igyekszünk dorgálással, visszahúzódással, passzív-agresszív szabotázzsal és olykor nyíltan kontrolláló viselkedéssel az irányításunk alá vonni őt. Konfrontáció esetén ártatlannak valljuk magunkat, mert általában hiszünk saját racionalizációinknak, de az állítólagosan szeretett másikat valójában áldozatunkká tesszük…”
A teljes beszélgetés meghallgatható itt a podcastban:
Fotó: Nádasi Kriszti
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
