Azt mindig tudtam, hogy zseni. Hogy ír, fordít, fest, zenét szerez, muzsikál – és ezt mind a legmagasabb szinteken –, hogy olyanformán jár az agya, ahogy keveseké, minden szófacsarása evidens, és nem is értem, nekem hogy nem jutott eszembe. „Akár egy zsúfolt kék buszon, mind fenn vagyunk a Facebookon. Itt mindenki másképp egyforma, nem mondanám, hogy agytorna.” Gondoltam, dumálunk egy jót, tök lazán, mi az nekünk. Hááát… Remélem, a lényeget át tudom adni.
– Közepébe csapnék. Mit jelent a beceneved, a Dráni?
– Kb. a ’70-es évek közepén Laár András rám nézett, és azt mondta, hogy az én világhoz való hozzáállásom komolyságát legkifejezőbben a Dranath szó adja vissza. (Hindu név, jelentése elemző – a szerk.) És akkor egy ideig Dránáth voltam. Aztán a Dránáth becenévnek lett egy beceneve, az a Dráni. Anyukám hívott Tibinek utoljára.
– Kedves Dráni, akkor Küllőrojt, Almárium, Kentaur, Baba Yaga, Ultramarin, Komoly Férfiak…
– Szinte mindent tudsz. Az elejéről kimaradt egy pár, de megbocsátom.
– A Küllőrojt már a ’70-es években volt. Te korábban is zenéltél?
– Hetedik általánosban volt az első zenekarom, osztálytársakból. Iskolai klubdélutánon fel is léptünk. De a nevünk nem tűrt és azóta sem tűr nyomdafestéket.
– Nekem megsúgod?
– „Hatméteres a f@xunk, de még nőhet” együttes volt. Túloztunk, mert csak négytagú volt a zenekar. Utána jött a Falat Kenyér együttes. Majd a Bogyó együttesben – mintegy 20 évvel megelőzve a korunkat – feltaláltuk az unpluggedot. És utána jött a Küllőrojt, aminek a dalai szintén nem vették figyelembe azokat a kritériumokat, amikkel egy slágernek rendelkeznie kellett. Például, hogy egy sláger, az legyen négy negyedben, és ne változtasson menet közben ütemmutatót. Tehát ne kerüljön bele hét nyolcad, harminckét negyvenhatod és más szörnyűségek. Valamint jó, ha egy hangnemben van végig. Ha megjegyezhető a dallama.
Na, ezek mind nem voltak a Küllőrojtban. Ellenben volt egy saját agymenés. Egy, a világról alkotott annyira egyedi elképzelés, hogy sehova nem illettünk bele. Legkevésbé a slágerek közé. A dzsesszzenészek – és közöttük olyan komoly nevek, mint Gonda János vagy Babos Gyula – azt mondták ránk, hogy mi dzsesszt játszunk. De mi tudtuk, hogy nem dzsesszt játszunk. Kortárs komolyzenét se játszottunk, hanem egy saját őrületet. Hogyha ez a zenekar élve maradt volna mind a mai napig, akkor szerintem már világhírűek lennénk, mert ennyire hülye nem volt senki azóta se, mint amilyenek mi voltunk. Szövegeinkkel kamaszkori világvége-hangulatunkat borítottuk a közönségre. Két évig tartott, és aztán kezdődött a KFT.
– Az hogy állt össze?
– Simán. Ugyanis Laár Andrással akkor mi már 7 éve próbálkoztunk ebben a zenei iparágban. Amit akkor még nem gondoltunk iparágnak, és nem is neveztünk annak. Senki nem hívta úgy. Mi lelki életnek képzeltük. És hát a Küllőrojtot, sőt már a Bogyó végét együtt csináltuk. És az Almáriumot meg a Kentaurt is. Eltelt 7 év úgy, hogy semmi sikerünk nem volt sehol. És akkor egyszer csak úgy döntöttünk, hogy na, még egyszer megpróbáljuk, és ez lesz a KFT. Márton András már dobolt a Kentaurban. Ez már három. A Lengyelfi meg éppen nagybőgőzött a Honvéd Táncegyüttes népi zenekarában. Evidens, hogy ő lett a basszusgitáros.
– A KFT azért iszonyat sikereket futott be. Hogy tudtátok ezt kezelni?
– Mindjárt az elején nagyot szóltunk A bábu vagy c. dallal. Nagyon nagy lehetőség volt a Táncdalfesztivál. Azt mindenki nézte az országban. És egyik pillanatról a másikra ismert zenekar lettünk. Konkrétan emlékszem, ahogy a gyomrom süllyedt. Mert a lift annyira gyorsan rohant velünk fölfele.
– De előtte. Most nem tudom hirtelen kiszámolni, hogy hány évet te azért azzal töltöttél, hogy egyszer majd összejön. Hogy nem adtad fel?
– Hát ezt nem lehet.
Mindig irigyeltem azokat a pici gyerekeket, akik már 5 éves korukban tudják, hogy mik akarnak lenni, és utána azok is lesznek. Úgy éreztem, hogy istenem, milyen könnyű dolguk van ezeknek. Most, ahogy így visszanézek, rá kell jönnöm, hogy én is ilyen voltam.
Csak nem láttam magam kívülről. Tehát, hogy én talán még nem voltam 5 éves, amikor az apukám azt kérte, hogy ne azt a szólamot énekeljem, amit ő otthon házi muzsikálás közben, hanem egy másik szólamot. Nagyon nagy feladat volt. Be kellett fogjam a fülem, hogy ne halljam, amit ő énekel. Hogy el tudjam énekelni, amit nekem kell. Amikor elkezdtem zongorázni, nem volt zongorám. Apukám rajzolt nekem egyet kartonpapírra, és amíg gyakoroltam, mellettem ült, és nézte a kottából, hogy jót játszom-e.
– Édesapád mi volt?
– Apukám zseni volt. Azt hiszem, ez a legegyszerűbb meghatározás. Élete utolsó éveiben a csepeli szőrmegyárban dolgozott, mint gyártmánytervező. Ami magyarul azt jelentette, hogy ő rajzolta le a bundákat. Ma talán úgy hívják, hogy divattervező. Nagyon szépen rajzolt. És az ő tervei alapján gyártották a csepeli szőrmegyárban a bundákat.
– De mi köze ennek a zenéhez?
– Ennek semmi, de már fiatal korában mandolinozott. Valahogy megtalálta a mandolint, és elkezdte pengetni, és ez a jó szokása meg is maradt. Mesélte, hogy a második világháborúban jó hasznát vette annak, hogy tud egy hordozható hangszeren játszani, amit ki tudott vinni magával a frontra. Orosz front, érted… a Brjanszki erdő… Aztán egyszer az lett nálunk a szokás – picik voltunk még a húgommal –, hogy szombat esténként nálunk házi muzsikálás lett. Apukámnak volt egy barátja, Horn Ottónak hívták. Remélem, még él! Ő gitáron játszott. Hozta a gitárját, és apukám meg Horn Ottó este 10-ig, tehát a csendrendeletig zenéltek. Én meg ott ültem, és egy ideig csak énekeltem, aztán megörököltem a régi gitárt, és beszálltam gitáron. Ugyan nem tudtam gitározni, de lefogtam egy hangot, és amikor úgy gondoltam, hogy az éppen stimmel abba a folyamatba, amit hallok, akkor azt belepengettem. Többnyire jókor. A húgom is beszállt énekkel. Valahogy apukámból áradt a zene. Igazából azt szerette volna, ha hegedülök. Én a zongorát választottam. Szó nélkül eladta a hegedűt, amit évekkel korábban vett nekem, és bepréseltek a kétszobás társbérleti lakásba egy pianínót. Mind a mai napig itt ülök mellette. Az az én zongorám.
– Azt hittem, hogy tudok veled egy jó interjút írni, de ha folyamatosan a torkomat szorongatod, akkor nem lesz ebből jó beszélgetés, mert mindjárt elmegyek bőgni és lerakom a telefont.
– És azért még fájdítanám a szíved egy történettel. A Baba Yaga együttes fele orosz népi énekesekből állt. És egy stúdiómunka során, beszélgetés közben Anja elmondta, hogy az ő apja a világháborúban a Brjanszki erdőben harcolt. Lelkesen rávágtam, hogy hát hiszen az enyém is! És a következő pillanatban rájöttünk, hogy ezek egymást lőtték. Mi meg egy zenekarban játszunk! Összeölelkezés meg sírás lett a dologból.
– Neked gyakorlatilag világhírűnek kéne lenni… Ennyire rejtőzködő művészt nem ismerek rajtad kívül.
– Hogyha szabad ilyen líraian válaszolnom: Rejtőzködik a (sípfütty). Én csak nem tolakszom. Talán az már rejtőzködés. Ha valamire megkérnek, megcsinálom. Szokott is vele kisebb-nagyobb sikerem lenni. Legutóbb a leghangosabb sikerem egy Brazilok c. filmnek a zenéje volt. Aminek a vége főcímdalát az interneten több mint 200 ezren nézték meg. Jordán Adél énekli, és azt hiszem, hogy jól sikerült a dal. Van nekem szép dalom Palya Bea éneklésével is, Karinthy Vera éneklésével is.
– Hopp, Karinthy Veránál álljunk meg, jó? Mert van egy félelmetesen jó dalotok. Azoknak, akik már nincsenek velünk.
– Igen, a Nélküled-Veled. Arra gondolsz. Megkerestek a veronai buszbaleset áldozatainak szülei, hogy írjak a 2. évfordulóra egy dalt, amivel lehet emlékezni erre a szörnyűségre. Azt mondtam, nem írok, mert nem lehet ilyen borzalomról frázisok, közhelyek nélkül szép dalt írni. De erre egy jót válaszoltak: hogy ezért kerestek meg engem. Ezzel levettek a lábamról. Éreztem, hogy baj van, nekem ezt meg kell írni.
– Na. Akkor most mondok egy címet, amit én nagyon szeretek. Bál az Operaházban.
– A szocializmus közepén üldögéltünk. És én azon gondolkodtam, hogy ezek, akik ezt az országot most irányítják, és olyanok amilyenek. Hogy ezek tényleg olyanok, vagy amikor hazamennek, akkor ezt levetik, szögre akasztják, és egész normálisak lesznek? Mennyire szerep ez ott a Parlamentben meg a szónoki emelvényen, és mennyire a lelkükből lelkedző, őszinte megnyilvánulás. És hát finoman, de ezt a történetet feszegetem. Hogy mi van akkor, hogyha az operaházi színpad szereplői hazamennek, és nem egy Rigoletto vagy egy Sparafucile ül le vacsorázni, hanem egy rendes ember. És hogy nagyon őszintén és halkan mondjam, hogy még te se halld… Ez a kérdés engem ma is foglalkoztat. Várjál, mert közben a macskám bekopogott az ablakon,
– Na, akkor még az állatokról beszéljünk két mondatot. Te mit látsz az állatokban?
– Írtam is egy Legyél állat c. dalt. Nagy Natália énekli. Az állatok olyan teremtmények, hogy van bennük egy jól meghatározható tökéletesség. Tökéletesre van faragva. Egy kutyának, egy lónak vagy egy macskának nyilván sokféle egyedi tulajdonsága is van. Nekem ahány kutyám, macskám volt, mindnek volt valami egyénisége. Ezt lehet érezni. De mégis a közepén van valami, ami tökéletes. Ami megmutatja, hogy az a tulajdonság, az igazából milyen. És akkor egy csomó közhely jön. Tudod, hogy a kutyának a hűség. Hogy az olyan. A hűség az olyan. És ezt a kutya mutatja. És nem tudja abbahagyni a mutatást. Azt egyfolytában mutatja. A dal arról szól, hogy legyél állat, vegyél ezekről példát, és azok a tulajdonságokat, amik ott vannak az egyes állatokban, gyűjtsd össze, és te leszel a legjobb fej.
– Neked mi volt a legnagyobb pofon az életben?
– Életem legszörnyűbb pillanata, hát, hogy is mondjam, hogy szépen mondjam. Amikor a második gyerekem születése után a feleségem megbetegedett. És másfél évig nem is engedték ki a zárt osztályról. Ezt úgy hívták, hogy gyermekágyi depresszió.
– De ennyire komoly lett? Ez megírható, vagy ezt csak nekem mondtad?
– Egy reggel, amikor a 2 éves kisfiam ott motoszkált a kiságyában, az ágyunk mellett feküdt a kéthetes kislány, a feleségem sírva azt kérdezte, hogy ugye neki meg kell ölnie Kamillát? És akkor egyik kezemmel öltöztettem a kétévest, a másik kezemmel lefogtam a feleségemet. És így átkiabáltam a szomszédba, hogy segítség. Huszonhárom éves voltam. Tulajdonképpen a dolog szépen végződött, mert a feleségem egészséges és a kislányom is egészséges. Sőt zseni. Kicsi volt és kockából épített valami kapuszerűséget. Azért megkérdeztem, hogy Kamillácskám, mit építettél? Azt mondta, hogy nadrágot. És akkor tudtam, hogy ennek a gyereknek másképp forog az esze kereke, mint általában az embereknek.
– Tehát kb. úgy, mint a tied.
– Hát igen, talán igen.
– Te boldog vagy, Tibor?
– …. Igen.
– Nagy volt a csönd.
– Mindent összevettem.
– Hiányzik valami?
– Hogyha befelé nézek, akkor egy csomó tudás hiányzik. Tehát nagyon kéne művelnem magam. Nem azért, mert úgy érzem, hogy nem vagyok elég okos. Elég okos vagyok, csak az kevés. Szóval olyan igazi szép művelt ember kéne, hogy legyek. És abból még sok hiányzik. Kifelé meg… kint a világban nagyon sok minden hiányzik ahhoz, hogy boldog legyek. Elsősorban is kéne egy olyan ország, ahol a szeretet lángja ég. De szerénység.
– Na most te, aki bármihez nyúlsz, abban tehetséges vagy – írsz, festesz, gondolkodsz –, hogy a fenébe van az, hogy te sem vagy maradéktalanul boldog?
– A sors nagyon ügyes. Egész pontosan látja, hol vannak az embernek olyan gyenge pontjai, amiket meg kéne egy kicsit acélosítani. És akkor oda betalál. Szerintem ilyen pontja mindenkinek van. Van, akinek látszik, van, aki ügyesebben titkolja, de mindenkinek van ilyen. A sors, a fantasztikus drámaíró, dramaturg, rendező úgy alakítja a dolgokat, hogy előbb-utóbb megnyomja azt a pontot az emberen, ami még puha, amin még dolgozni kéne. És akkor ettől a nyomástól az ember tényleg el is kezd dolgozni rajta.
Hiszem, hogy nem nyaralni jöttünk erre a világra. Ha nyaralni jöttünk volna, akkor sokkal több lenne a boldog ember. Nekem az az érzésem, hogy dolgunk van. Elsősorban és mindenekelőtt önmagunkkal.
Lényeg az, hogy mindenki megkapja azt a leckét, amit muszáj, hogy megtanuljon, mert… Mert hát abból még nincsen neki bizonyítványa, és az a bizonyítvány, az valahol majd kell. Valahol azt majd be kell mutatni. Sőt, még olyan érzésem is van, hogy mindenki pont olyan leckét kap, ami éppen nehéz neki. Tehát nem könnyűt kapunk, de nem is megoldhatatlant, hanem olyat, amihez rohadtul össze kell szedni magunkat, hogy sikerüljön. Valaki vagy valami ezt úgy irányítja, hogy a gyenge ember könnyebb feladatot kap, az erős ember nehezebbet. Az a lényeg, hogy az illetőnek az erejéhez képest pont nehéz legyen, de megoldható.
– Eszméletlenül sok van benned, amit nem tudok megmutatni ennyi sorban. Azt szeretném, ha így a vége felé magadról megfogalmaznád, hogy mi az, ami fontos. Amit mindenképpen közölni akarsz a világgal és ami nem volt benne a dalaidban, musicaleidben, könyveidben, ebben–abban.
– Hát van két gyakorlatias vágyam még. Aminek örülnék, ha halálom előtt megvalósulna. Az egyik, hogy a Website Story c. musicalemet bemutassa egy színház. A másik meg, hogy a Lőj az Ördögre c. regényemből végre megszülessen a film. És azt hiszem, hogy más semmi. Hogyha pedig elvont vágyra gondolsz, olyan is van. Igazából mindig azt szerettem volna magyarázni, vagy bizonygatni, vagy nyilvánosságra hozni, vagy nyilvánvalóvá tenni, hogy többek vagyunk, mint összetorlódott por. Hogy az anyagon túl van valami, és az fontosabb, mint az anyagi formája. Nem tudom ezt ennél finomabban mondani, de ha tényleg csak a világűrből véletlenszerűen összetorlódott porcsomó lennénk, akkor nem lenne Vivaldi hegedűverseny. Abból az nem jön ki.
– Van két kedvenc szavad?
– Hát… van egy csomó olyan ételnév, ami vicces, és ezért olyan csábító. Ilyen mondjuk a pálinka. Nem szeretem a pálinkát. Van itthon, de csak orvosi célokra használom, tehát gyomorrontás esetén. De olyan vicces neve van, hogy az ember azt gondolja, hogy ez biztos jó. És szerintem jobban is hangzik, mint amilyen valójában. A másik a palacsinta. Az is ilyen vicces nevű dolog. Az embernek máris kedve van enni 14 darabot. Vagy a cseresznye. Világéletemben imádtam azt a szót, hogy cseresznye. De hogyha jelentésre gondolunk, akkor azt hiszem, hogy a hit a kedvenc szavam. Mert van egy félreértés a magyar nyelvben. Hogy hiszem, ha látom. Szerintem, amit látok, abban már nem kell hinni. A hit az odaát van. Az pontosan egy olyan dologról való biztos tudás, amit nem lehet látni.
– És mi lettél volna, ha nem embernek születsz?
– Emberként is szívesen lennék sok más. Asztrofizikus, nyelvész, etimológus. Szívesen lettem volna etológus. Szívesen lettem volna ács. Szóval van egy csomó dolog, ami szívesen lettem volna.
– És ha nem ember?
– Akkor szívesen lennék a tengeren egy hullám. Ami úgy van, aztán meg nincs. És aztán újra van. Olyan érdekes lehet hullámnak lenni. Úgyhogy lehet, hogy lesz is nekem hullám.
– Hülye. Na hát már csak az maradt, hogy dobni kéne a labdát valakinek.
– Ha azt mondanám neked, hogy Dolák-Saly Róbert? Kíváncsi vagyok, milyen étel lenne.
– Rendben van, ezt fogom megkérdezni.
Nyitókép: Bulla Bea.
