„Még egyéves sem voltam, amikor megszülettem. Édesanyám határozott nő volt, édesapám nem. Ő férfi volt. Szüleim arra → neveltek, de nekem erre ← volt dolgom. Időm nagy részét magamon kívül töltöttem, kis részét nem tudom, hol. Hollétemről eleinte az »aki lát, szóljon« rögeszmétől vezérelve színpadi tevékenységem révén értesültem. Később »rámjöttem«, és ez annyira lelkesített, hogy azóta szívesen megosztom tapasztalataimat másokkal is.” Dolák-Saly Róbert. A DSR. Saját gumiverzumában él, és ha beenged minket néha, akkor nagyon kell röhögni. Vagy pont nem. De akkor nagyon kell figyelni.
Megbeszéltünk egy időpontot. Elsőre felveszi a telefont.
– Halló, te vagy szerintem ez.
– Nyertél, ez én vagyok. Könnyű volt, kiírt az okosteló. Teljesen jókor vagyok én?
– Hát a lehető legjobbkor… Ezt a hónapot rád szántam.
– Pedig még csak másodika van, vigyázz, mit kívánsz!
– Tényleg, ritkán beszélünk. Pedig most mindenkire ráfér egy kis lelki masszázs.
– Hát… igen. Most különösen.
– Bár bennem mindig megvolt a visszahúzódás igénye, még a legmozgalmasabb időszakokban is. Én fiatalon sem szerettem a fölösleges mászkálásokat ide-oda. Jobban kedveltem a töprengős tevékenységeket. Hát most ebből akad bőven, és érzékelem, hogy akik inkább a mozgalmas életstílust favorizálják, most nagyon nehezen élik meg ezt az időszakot.
– Te mire használod?
– Csupa olyasmit csinálok, amire nem volt időm régebben. Nagy rendrakások történtek, és olyasmiken dolgozom, amikhez nagy nyugi szükségeltetik. A munkáimat nem szeretem előre kifecsegni, úgyhogy annyit mondok, hogy dolgozgatok. Te hogy vagy ezzel?
– Én is baromi jól elvagyok magamban, de ugyanakkor egy normális világban te azért nagyon jelentősen kifelé élsz.
– Ez igaz, de ezt szeretem lényegre törően csinálni, például a fellépéseket is a „megvolt, jó volt, viszlát” attitűddel. Sosem építettem magam köré például rajongói holdudvart. És ha magától szerveződött is ilyen, azt is meglehetős távolságtartással kezeltem, mondván, hogy engem tekintsünk csupán katalizátornak, ahol a hasonló érdeklődésűek megismerhetik egymást. De sok interjúlehetőséget is elhárítok, hogy ne tengjek túl. Így rengeteg tévés, rádiós felkérésnek is ellenálltam. Nem lelkesít olyan fórumokon megjelenni, ahol nincs mondanivalóm. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy-egy online élőzés ne férne bele, ahol kicsit lehet kötetlenül, lazán beszélgetni, de az más.
– Innen az adódik, hogy hol vagy te… ezt kicsit későbbre szántam, de szerintem most kell megkérdeznem: Hol vagy te Pandacsöki Boborjánban?
– Hát inkább megfordítanám. Hogy hol van a Pandacsöki Boborján bennem?
– Így is jó.
– Mert ezek a figurák belőlem táplálkoznak.
– Igen, és néhányra szeretnék is rákérdezni, tehát spórolj a válasszal.
– Oké. Pandacsöki Boborján a kedves énem. Ő az, aki a kutyámmal vagy a macskámmal kommunikál. Vagy amikor a szeretteimmel viccelődöm, hülyéskedem, az ő hangján szólalok meg. De a szemtelenség enyhébb formája is tőle származik. A vadabb szemtelenkedések más figurákhoz kapcsolódnak. Szóval, amikor a lányom följön a szobámba és megkérdezi, hogy van-e a polcon csoki, akkor Boborján visszakérdez, hogy micsoda? Milyen kroki? Tehát a Boborján hirtelen elkezdi nem érteni a kérdést, mert marha irigy.
– És Parittya Setét Antal?
– A Parittya Setét Antallal kapcsolatban egyszer azt mondtam a korábbi páromnak: félek, hogy nemsokára olyan leszek, mint Anti bácsi.
Erre ő azt válaszolta: valószínű, hogy meg fogsz öregedni, de miért gondolod, hogy hülye is leszel? Erre én: már most az vagyok, így a két szempont találkozása elkerülhetetlen: vagyis, mégiscsak olyan leszek, mint Anti bácsi.
Persze, igyekszem titkolni, hátha nem mindenki veszi észre.
– Naftalin Ernő.
– A Naftalin Ernő a hard rock szemtelenség, az otrombaság megtestesítője. De az dobja rám az első követ, akiben ezek a tulajdonságok nem lelhetők fel, legalábbis csírájukban. Na, én ebben a figurában gyűjtöttem össze mindazt a gonoszságot, amit magamban találtam és…
– Állj, állj, állj! Ezt magadban találtad?
– Hát hogy a fenébe ne! Hát persze. Az összes figurát az ember saját magában találja.
– De miben vagy gonosz?
– Az ember sok mindent nem mond ki, amit éppen gondol egy másik emberről vagy helyzetről. És milyen érdekes, hogy amikor egy figura bőrébe bújva, ezrek elé állva kimondja ezeket, akkor meg mindenki röhög. Persze sokszor belémnyilall, hogy vajon mások miket gondolhatnak rólam, amit nem mondanak ki. De engem talán valamennyire felment az a dolog – magam előtt legalábbis –, hogy magammal szemben ugyanennyire gonosz vagyok. Például a színfalak mögött, a munkatársaimnak elég keményeket szoktam mondani magamról, ha valami nem úgy sikerül a színpadon, ahogy szerettem volna. Sokszor ők próbálnak megvédeni vitriolos önkritikáimtól, mondván, hogy ez azért túlzás.
– Hát a hülyéknél tartva: Leopold.
– Leopold a tájékozatlanság nagymestere. Aki senkit és semmit nem ismer a világból, és mégis ő közvetíti a cselekményt, ami képsorozatok formájában eléje kerül. Szoktam mesélni a Leopold-figura megszületésének társulati történetéről, de arról nem, hogy az alapötlet valójában már gimnáziumban megszületett. Erről majd egyszer szándékomban áll beszélni. De hogy ez nem volt rossz ötlet, azt az is mutatja, hogy sokan műfajteremtésről beszéltek a vetítéssel kapcsolatban, ami annyira beivódott a köztudatba, hogy még az általam igényesnek tartott fiatal stand-uposok között is van, aki a régi műsorszámaim közül a vetítéseimet, és a „tudományos” animációs kisfilmjeim logikáját, stílusát tévés előadásaiban használja. Ez mindenképpen megtisztelő.
– Neked már akkor is másképp forgott az agyad.
– Lehet, de mindig csodálkoztam, amikor ezt mondták, mert nekem ez természetes volt. Talán unaloműzésként alakult így. Persze akkor sem lenne semmi gond, ha úgymond „rendesen” működnék, mert nem venném észre, hogy másképpen is lehet.
– Ezzel a habitussal, indíttatással hogy kerültél biológia–rajz szakra?
– Már gyerekkoromban vonzódtam a tudományokhoz, a tudománytörténethez. Az érdekelt, hogy milyen módszerekkel lehet ebből a világból kicsikarni hasznos információkat. Hogyan lehet másképpen ránézni a dolgokra, mint ahogy az megszokott.
– Mindehhez való kötődésedben a korán elveszített édesapádnak és a mérnöki távcsőnek mekkora szerepe volt?
– Apám nagytudású mérnök ember volt, aki a tudományokban és a művészetekben is jártas volt. Valaki azt mondta, hogy – bocs, de nagyon morbid lesz – egy apa azzal tehet a legtöbbet a gyerekéért, ha viszonylag korán meghal, örök bizonyításvágyra késztetve őt. Természetesen nem a halála, hanem az élete volt számomra meghatározó. Az alatt a nagyon rövid idő alatt olyan beszélgetéseken voltam már túl 12 éves koromig, hogy egy életre meghatározott mindenféle szempontból. Amiket mondott a világról, amilyen lelkesedéssel beszélt a csillagászatról, az élőlényekről, az irodalomról, a zenéről stb., gyakorlatilag elég szellemi muníció volt számomra a későbbiekre nézve.
– Milyen voltál tanárnak?
– Állítólag 18 évesen eléggé laza tanár voltam. A reggeli kelésekkel voltak problémáim. Ha nem értem oda időben, a gyerekek az ablakból kiabálták, hogy Robi bácsiiii! 8 óra 5 perckor, amikor már mindenhol tök csöndben tanítottak, és az igazgatói szoba pont az én osztályom alatt volt. Ha jól emlékszem, három évig bírtam, de mindezek ellenére nagyon szerettem.
– És hogy lettél te az Omega együttes egyszemélyes előzenekara?
– A hetvenes években próbálkoztam megszerezni az előadóművészi engedélyemet az akkori Országos Rendező Iroda vizsgabizottságától, de rendre elutasítgattak. Közben nevelőként dolgoztam és gitározgattam egy balatonszemesi üdülőhelyen, amikor az egyik tanár felvetette, hogy nincs-e kedvem „tudományomat” megmutatni az akkori Omega együttesnek, mert a zenekar tagjainak iskolatársa volt. Ekkor kerültem Benkő Lacihoz, aki révén két Omega-turnét is végigcsinálhattam mint egyszemélyes előzenekar. Na, és akkor az ORI „kénytelen volt” már engedélyt adni a továbbiakhoz.
– A L’art pour l’art Társulat mit adott neked?
– Kísérletezési lehetőséget. Kipróbálhattam, hogy ez vagy az az ötletem megáll-e a lábán. És ezt a többiekről is nyugodtan állíthatom. Ez egy kísérleti műhely volt már a kezdetek kezdetén is, és nem is változott azóta sem. Mindenki a személyiségéből azt bányászta ki, amit tudott, és addig fejlesztette, amíg elfogadott jelenetté, figurává nőtte ki magát. Ahogy manapság Szászi Mónival, Pethő Zsolttal és Laár Andrással is egymást inspirálva működtetjük az ötleteinket.
– És amikor egyedül ülsz egy számítógépnél és írsz? Madáretető? Agyatlantisz?
– Írni is szeretek nagyon. Mostanában is azt teszem.
Engem mindig inspirált a lehetőség, hogy különféle műfajokban nyilvánulhassak meg. Egyszerűen szórakoztat, hogy váltogathatom az önkifejezési módokat.
Évi, biztos arra gondoltál, hogy szét fogjuk röhögni magunkat, mi?
– Hát egy picit igen. Én azért többször röhögtem. Viszont van egy állandó és trendi kérdés. A kettő darab kedvenc szavadat szeretném. Az egyiket azért, mert olyan jól hangzik. A másikat azért, amit jelent.
– Az egyik a hónaljkutya. Tudomásom szerint ez Anti bácsi révén került be a magyar szóhasználatba. Ma már mindenki azt hiszi, hogy ez egy létező kifejezés, és hónaljszőrzetet jelent. Holott az öreg azért mondta annak idején, mert semmi értelme sincsen. És lám, tartalommal telítődött! De most fordítsunk egyet a kérdéseden, és elárulom a kedvenc legidegesítőbb szavamat, ami nem más, mint a macska. Nehéz elmondani, hogy miért idegesít. A „cs” és a „k” betű ütközésének van egy hihetetlenül irritáló hangulata számomra. Mert ugye általában úgy megy el melletted a saját macskád, mintha sosem ismert volna, aztán ha szüksége van rád, akkor nem száll le rólad. Például a füledbe nyávog, amikor éppen alszol. Persze nagyon szeretem őt, félreértés ne essék!
– Fricska.
– Na, tessék megtaláltad a kifejezés tudatalatti eredetét! A macska szó irritáló hatása valószínűleg innen ered, a fricska is egy olyan szó, ami szemtelen. A macska egy szemtelen állat. Néha ugyanúgy megérdemelne egy légycsapós rendszabályozást, mint Boborján, akit én magam ütnék le néha, saját kezűleg.
– De aztán odamész, hogy cicuuus…
– Sokszor nem merek megmozdulni egész éjszaka, és hátfájásom van miatta, mert csak reggel méltóztatik odébb állni.
– Bornai Dráni Tibor azt kérdezi, milyen étel lennél, ha nem embernek születsz.
– Én olyan étel szeretnék lenni, amit én is megennék szívesen. És ez a „tőtike”, egy klasszikus, erdélyi specialitás, amit tavasszal érdemes megkívánni, mert máskor csak beszélni lehet róla. Ez egy karalábéba bugyolált darált hús sok más összetevővel. És ha tényleg az én tőtikém lehetnék, akkor valami olyasmi történne velem, ami az univerzumban is szokott: saját magamat falnám fel, mint a fekete lyukak. Izgi nagyon!
– Na most itt még valami van. Ez a Női váltó magazin. És itt dobni kell a labdát valakinek, akitől kérdezni kéne valamit.
– Legyen ő Peller Mariann! Egyszer Naftalin Ernő fölrángatta a színpadra, és a függöny mögé vitte, miközben egy hangbejátszás félreértésekre utaló történetet érzékeltetett, amin a közönség persze jól szórakozott. Később elnézést kértem tőle, bár nem én voltam a hunyó, hanem az a pofátlan Naftalin. Elegem van a figuráimból, mindig nekem kell mosakodnom az ő hülyeségük miatt.
– És mit kérdeznél tőle?
– Azt szeretném megkérdezni tőle, hogy: milyen hiány lenne legszívesebben? A szélcsendet ne válassza, mert azt már lestoppoltam egy svájci tó felett.
Fotók: Kalászi György.
