A magyar egészségügy romokban, ez már sajnos nem spekuláció, hanem tény. Persze más olvasni arról, hogy kórházi osztályok zárnak be, hogy súlyos betegek műtétei maradnak el, hogy alig van szakember, és más személyesen is megtapasztalni a sürgősségin, hogy lassan egy harmadik világbeli kórházban is komolyabb ellátást kapnak a rászorulók. Egy Aranyanyu-díjas tanítónő, Bartos Enikő kálváriája.
Tegnapelőtt elvitt a mentő. Előző nap este, éjfél körül lett epegörcsöm. Bevettem görcsoldókat tudva, hogy az epegörccsel nem szokás foglalkozni a magyar egészségügyben, de nem múlt el. Másnap reggelre már reszkettem a kimerültségtől, rázott a hideg, a görcs maradt. Több, mint nyolc órája tartott, mikor anyám mentőt hívott.
A mentő jött, a mentős rám nézett, majd azt mondta:
– Megyünk a kórházba! – biccentett, és kiment a mentőbe.
Tétován néztem utána, mit kellene tennem, de fogtam összekészített kisbőröndömet, és utána vánszorogtam. Fölmászhattam bőröndöstül a mentőbe. Ott lefektettek.
Innen filmszakadás, annyit tudok, hogy kétszer megbökdöstek, megkérdezték, jól vagyok-e. Valamit motyogtam arról, hogy igen, de nem tudtam, hol vagyok.
A kórháznál megkérdezték, be tudok-e menni gyalog. Igent mondtam, bár nem voltam biztos benne. De legalább a bőröndkémet vitték, így bevánszorogtam.
Egyetlen vágyam volt, hogy végre valaki adjon egy fájdalomcsillapítót, ezt ugyanis a mentőben sem kaptam. Továbbra sem.
Sorbaültem a sürgősségin, tudjuk, ez nem két perc. Hol rohadtul fájt, hol visszasüllyedtem a kábulatba, és nem tudtam, hol vagyok.
A nevemre riadtam, a hangosbemondóból szólítottak. Összekapartam magam, bőröndkével együtt behúztam magam a sürgősségi szobák folyosóján. Az egyik szobába beintettek. Ezzel kezdték:
– Maga ismeri a házi orvos fogalmát? Minden szirszarral nem kellene kórházba jönni!
Ráadásul cukorbeteg? Mennyi volt a reggeli cukra? Mi az, hogy nem miért? Az ember akkor mér cukrot, ha rosszul van, nem akkor, ha jól. Most mérhetem meg én! Megszúrom, vért veszek, berakok egy branült is.
És megszúrt, berakta, amitől reménykedni kezdtem, hogy adnak rajta fájdalomcsillapítót is.
Nem adtak. Pedig akkor már sírva kértem.
Elküldtek hasi ultrahangra, aztán nőgyógyászatra, mert bár az epekövesség egyértelmű volt, találtak nőgyógyászati cisztát is.
Sehova nem kaptam segítséget, vánszorogva, néhol sírva, néhol az öklömet harapva, egyedül húztam a bőröndkémet a kistarcsai Flór Ferenc Kórház útvesztőiben. A vizsgálatokra várva többször volt filmszakadás, de úgy tűnik, senkit nem zavart, hogy előrebukott fejjel agonizálok.
Az ultrahangra menet eltévedtem, de egy nővér megállított. Megkérdezte, ha ilyen rosszul vagyok, miért vagyok egyedül, hol a fiú, akinek segítenie kellene. Mondtam, hogy nincs. Elvette a bőröndömet, ő kísért az ultrahangra segített leülni. Aztán vártam órákat, míg azokat, akik ugyanonnan jöttek, ahonnan én, de betegszállítóval, megultrahangozták.
Egy idő után szólni mertem, hogy rosszul vagyok, és rég olyanok mennek be, akik utánam jöttek, de sokkal jobban vannak. Leüvöltötték a fejemet, hogy majd sorra kerülök.
A nőgyógyászaton fiatal doktornő jött ki, ahogy meglátott, ő is odarohant, elvette a bőröndöt, bevitt, kedves volt, megvizsgált, majd ötlettel állt elő.
Az epekövesség az elsődrendű probléma, előbb a „pocakom” legyen jobban, de amikor ezzel műtenek, az ő teamjük is bejönne, kiveszik a cisztákat egy füst alatt. Az ötlet kilátást adott a helyzetemből, megnyugodtam, köszöntem a kedvességét. Neki is elsírtam, hogy fájdalomcsillapítót akarok. Ekkor már 16 órája görcsöltem folyamatosan. Sajnos ő nem adhatott, de biztatott, hogy a sürgősségin adnak.
A sürgősségin adtak, mivel anyám, aki telefonon követte az eseményeket, felhívta őket. Ordítozott egy sort. Délután 16.30-kor végre a branülön keresztül kaptam egy fájdalomcsillapító injekciót.
Ezután a branült kivették, és közölték, mehetek haza.
Hebegtem, hogy a nőgyógyász mondta, hogy műtét, epekövek, ciszta.
– Be van gyulladva, most nem fogjuk kivenni – vont vállat a doktornő.
– Értem, antibiotikum?
– Beszélje meg a háziorvosával.
De mert az én agyvizem is kezdett felmenni, anyám korábban már ordítozott, hozzátették:
– Ha nagyon nem tud állni, míg magáért jönnek, keresünk egy ágyat.
Kaptam a folyosón egy hordágyat. Innen filmszakadás ismét. Csak arra emlékszem, hogy öcsém megjött értem. Hazaértem.
A fájdalomcsillapító hatása régen elmúlt, kettesével kapkodom a Nospát, szédülök, mert 36 órája nem ettem, de a vizet is csak kortyokban merek inni. Holott cukorbeteg vagyok.
A házi orvos nyilván tud majd antibiotikumot adni, de ezeket a problémákat nem tudja megoldani.
Két nappal később…
Két napja ülök-fekszem itthon, szedem a gyógyszert, és igyekszem talpra állni. Egyrészt dolgoznom kellene, másrészt a lányomat beiskolázni, harmadrészt valahogy, valakivel megműttetni magam.
Tegnap Dél-Pesti Kórház, sürgősségi: a hölgyet, aki az utcán ájult el, majd ülni sem tudott, hazaküldték ellátatlanul, minimális kivizsgálás nélkül.
Kihasználva kótyagosságát aláíratták vele, hogy saját felelősségére. A kórház kertjében lévő padig jutott, ott feküdt, a fia szedte össze.
Covidos anyuka, down szindrómás, covidos 3 évessel, a baba miatt került kórházba, a babát vele láttatták el, holott ő is lázas volt, rosszul volt, de semmilyen segítséget nem kapott azon kívül, hogy követelték, hogy a gyerekével ő foglalkozzon. Az anyukának ágya sem volt napokig.
Mikor hazaküldték őket, még pozitívak voltak, sőt tünetesek, de egy frissen gyógyult emberekkel teli betegszállítóval vitték haza kettőjüket.
Bevallom, kétségbeestem, hiszen minimum két műtét áll előttem. A helyzet pedig kezd olyanná válni, mint a gyerekkoromban India szegénységéről olvasott történetek.
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
