Másodéves egyetemistaként értek tavaly az első lezárások. A kezdeti sokk után, még a bejelentés napján éreztem, hogy akármennyire is izgalmas lehet majd otthonról tanulni, hosszú távon inkább negatív következménye lesz az életemre nézve. Introvertált személyiségként elsőre élveztem a karantént, de az egyéves bezártság szépen mondva sem tett jót nekem.
Túl az első korona-intézkedések évfordulóján, akaratlanul is megállok. Elemzem és átgondolom, mi is történt egy évvel ezelőtt, és hogyan változott meg az életem azóta.
Emlékszem az utolsó szabad hétvégénkre. A kollégiumban, ahol akkor laktam, egy egészségügyi műhely miatt sokan lenn maradtunk, és egy szülinap okán még egy kis iszogatás is belefért a hétvégi programba. Pár nappal később derült ki, hogy ez volt az utolsó alkalom, jó hosszú ideig, hogy a barátaimmal egy pohár bort ne a számítógép előtt ülve igyunk meg…
Félúton a gimis és egyetemista létezés között
Elérkezett az a bizonyos szerdai nap, majd elkezdődött a Nagy Lezárás első felvonása.
Egyetemistaként már másfél éve éltem Szegeden, a leszakadási folyamat nagyon jól haladt számomra. Igaz, anyagilag és érzelmileg még mindig nagyon függtem a szüleimtől, de jó irányba tartottam a felnőtté válás útján.
Aztán egyik napról a másikra hazaparancsoltak abba a környezetbe, ahol 18 éves korom óta nem töltöttem el hosszabb időt. Újra a régi ágyamban aludtam, a húgommal közös régi szobánkban éltem, és visszatértem a gimis mindennapok szokásai közé, csak teljesen más emberként. Elszakadtam a barátaimtól, akikkel addig az egyetem alatt mindent együtt éltünk meg. Együtt sírtunk, és nagyon sokat nevettünk, panaszkodtunk és bátorítottuk egymást. Együtt éltünk.
Próbatétel volt a visszatérés
Az egyetem tényleg megváltoztatja az embert, és én ezt nagyon intenzíven tapasztaltam meg. Visszakerülni a régi keretek közé, a „régi önmagam” életébe és viszonyrendszerébe, nagy próbatétel volt. Hetek teltek el, mire megszoktam a helyzetet, az első korlátozások feloldásakor pedig már annyira elkényelmesedtem, hogy kedvem sem volt visszatérni a „felnőttesnek” gondolt életembe. Kényelmes volt otthon újra gyerekként viselkedni, nem vállalni felelősséget, és engedni, hogy gondoskodjanak rólam. A szüleimnek ugyanúgy furcsa és megterhelő helyzet volt.
Azért akadtak vicces szituációk is, amikor egy szobában egyszerre szólt a nővérem anatómia előadása és a húgom végzős matekórája. Vagy éppen, amikor a húgom véletlenül egész hosszan meredt mögülem a laptopom kamerájába egy szeminárium közben. Majdnem percek teltek el, mire neki, vagy bárkinek feltűnt, hogy a vállam fölött két szempár a képernyőmet pásztázza. Vagy a 7.55-ös kelések egy 8.00-kor kezdődő órára, extrém esetben zárthelyire.
Nagy élményként marad meg ez az időszak, és örülök, hogy a sok feszültség ellenére vicces pillanatokat is megélhettünk. Ősszel a kollégiumban már más volt a helyzet. A tanulóban, csendben a gépre meredő tekintetek vagy szélsebes jegyzetelések jellemezték. Egy szobában ültünk, mégis mindenki a külön világában, mintha egy másik dimenzióban létezne.
Ősszel újra kellett kezdeni
Eljött az ősz, és a lehetőségek tárháza résnyire, de újra nyitva volt. Kicsit úgy költöztem vissza Szegedre, mintha megint elsős lennék. Igaz, a korábbi tapasztalataim nem vesztek el, de az újrakezdés mégis nehezen ment. És ahogy csak beleszoktam az új környezetbe, már kevésbé váratlanul, de kezdetét vette a második felvonás. A forgatókönyv hasonló volt, egyik napról a másikra kellett újra mozdulni, és egybeilleszteni a szegedi és az otthoni életemet.
Azóta ismét eltelt néhány hónap, a járvány pedig még mindig velünk van. Az egyéves évfordulóhoz közelítve élesen hasított belém a gondolat, hogy mennyi mindent vett el tőlem az egész korona-mizéria.
Az egyetemi képzésem felét távoktatásban töltöm, távol a barátaimtól, a gyerekkori szobámban. Az órák alatti chat-beszélgetések vagy videóhívások nem tudják pótolni a folyósón összefutást, vagy egy random kávézást egy szünetben.
Az hamisítatlan kolis estéket sem, az órákig tartó beszélgetéseket a konyhában, amikor már majdnem elalszunk a teánk felett. Vagy a reggeli kávékat, amikor csak álmosan nézünk egymásra, és közben fejben még az ágyunkban alusszuk az igazak álmát.
Szerelem? Marad a Tinder!
A bezártság és közösség hiánya a szerelem terén is hatalmas nehézségeket és nehezen megugorható akadályokat jelent. Az egyetem, a szórakozóhelyek, a kávézók és körülbelül minden bezárásával egyetlen lehetőségünk maradt az ismerkedésre: a Tinder.
Egy barátnőmnek éppen a vírus egyik durvább időszakában jött össze egy nagyon ígéretes „match”, az ilyen történetek éltethetik bennünk a reményt, hogy van még esély a szerelemre a korona idején is.
De szívfájdalom és a korlátozott lehetőségek ugyanúgy hozzájárulnak az általános rosszkedvhez. Nehezen jelenik meg a szőke herceg fehér lovon, ha a küszöbön is csak nagy ritkán lépünk át.
Nem feltétlenül a nagy bulik, a fesztiválok vagy a szórakozóhelyek hiányoznak – azért egy kicsit ezek is –, hanem a kis dolgok. A mosolyok a maszkok mögött, az összefutás a villamoson vagy az egyetem folyosóin. Közös szenvedés egy unalmas előadáson, és közös rettegés egy rémisztő vizsga előtt. Egy-egy bátorító pillantás vagy elejtett mondat, amivel széppé tesszük egymás napját. És a lehetőségek, hogy egyszerre többen is biztonságosan, félelem nélkül találkozzunk és együtt legyünk.
Az emberek hiányoznak, akiket nem pótol egy név és egy lenémított mikrofon a képernyőn. És akármennyit is adhatott ez az időszak, értékes tapasztalatokat, több időt, sokkal többet vett el. Az emberi kapcsolatok esszenciája veszett ki a hétköznapjainkból, az ezzel járó mentális vagy akár fizikai következményeket pedig nehéz megjósolni.
Fotók: A szerző felvételei.
