Ülök a Fodor kertjében, augusztus vége van, tiszta erőből virítanak a muskátlik, csicseregnek a madarak, minden zöld és idilli, egy macska törleszkedik kényeskedve, egy másik kíváncsian méreget. Amíg várom a kávém, azon gondolkodom, hogy itt, ebben a miniparadicsomban tényleg a halálról fogunk beszélgetni? Aztán kiderül, hogy dehogyis. Az életről.
A halál tabu. Nem beszélünk róla. De miért? Ez érdekelte Fodor Jánost, az ismert tévést, illetve az utóbbi években már inkább rádióst, amikor úgy döntött, ő bizony felteszi a legrázósabb kérdéseket az általa tisztelt, érdekesnek tartott embereknek. Több mint harmincan – köztük színészek, írók, tévések, rendezők – válaszoltak is.
–Mivel hívta föl ezeket az embereket? Beszéljünk az öregedésről, az elmúlásról?
– Igen. A halálhoz való viszonyáról. A saját haláláról. Hogy készül-e rá. Mit gondol a túlvilágról, milyen lesz az utolsó pár hónapja, hisz-e Istenben, hogyan temetik majd el?
– Így, rögtön az első híváskor?
– Rögtön megmondtam, hogy mire vagyok kíváncsi, hogy nem életútinterjút akarok. És volt, aki nemet mondott. A megszólított 40-ből hárman-négyen mondtak nemet, a többiek meg azonnal azt mondták, hogy megtiszteltetés számukra.
– Meglepődött, hogy a téma ellenére ennyien kötélnek álltak?
– Nem. Erős csapatban játszani, dolgozni, részt venni mindig megtisztelő, mindig érdemes. Merem remélni, hogy a kérdező hitelessége is erősíti a felkértet. És a téma is érdekes, szokatlan, újszerű.
– Azért nem lehetett könnyű ezeket a „súlyos” egyéniségeket szóra bírni.
– Nem megnyitni volt nehéz őket, hanem az, hogy merjem-e föltenni a kérdést a régen ünnepelt színésznőnek, aki valamikor az ország egyik legszebb nője volt, hogy drága, eltelt 40 év… Most is gyönyörű, de. Ez a nehéz. Az öregedést senki se szereti elfogadni. Leplezzük, takargatjuk. Pedig mennyire természetes! És mégis. Tán, mert figyelmeztet a végre.
– Azért kezdett bele ebbe a sorozatba, mert magát is foglalkoztatja a gondolat? Vagy a „nagy öregek” miatt?
– Lassan, de én is fogyasztom az időmet. Én is meg fogok halni. De nem a saját halálomra gondolok – ahogy szerintem senki sem –, hanem a másikéra. Ahogy megyünk előre az életben, szinte minden napra jut egy ismerős halálhíre.
– Szerintem titokban mindenkiben benne van az érzés, hogy ő lesz az első, aki halhatatlan. És nem nagyon akarja elhinni, hogy ez vele is meg fog történni.
– Szerintem meg mindannyian elhisszük és tudjuk. Mindannyian tudjuk, csak odébb toljuk, egy másik dimenzióba, hogy ráérünk ezzel foglalkozni.
– Azt mondta, többen óvták ettől a sorozattól, azt javasolva, inkább beszélgessen csak az idő múlásáról, finoman, mert az nem bántó, de épp a tabu izgatta. Senki nem akar ezzel foglalkozni, nem is kell, mondja. De beszélni miért ne lehetne róla?
– Nézze, én megcsináltam a Dérivel azt a nevezetes, sokakat megérintő utolsó interjút (1991 novemberében), és akkor rájöttem arra, hogy ez mindenkinek jó volt, csak nekem volt nehéz. Nekem rossz volt, mert nem találtam a helyemet, a szerepemet, de nagyon jó volt a Jánosnak. Akarta. Kellett neki, hogy elmondhassa. És kellett nekünk, a nézőknek, az embereknek, mert helyükre kerülnek a dolgok. Fontos interjú volt. Önmagunkon túlmutató.
Déri János a 70-es, 80-as évek egyik legnépszerűbb rádiósa majd televíziósa volt, az Ablak állandó műsorvezető-riportere. Szarkasztikus humora, stílusa miatt minden műsorban és minden műfajban imádták a nézők. Nagyon fiatalon, 41 évesen halt meg, tüdőrákban. Magyarországon nem volt orvos, aki vállalta volna a műtétet, ezért a németországi Heidelbergbe ment, egy ottani specialistához. Fodorral barátok voltak. A megrendítő, és ma már tudhatóan utolsó beszélgetés elkészült, a riporter szerint mindenkinek látnia kéne, annak is, aki nem is élt akkor, amikor Déri még velünk volt.
– Ő kimondott egy csomó dolgot, hogy mi fontos, mi nem.
– Igen, emlékszem. Azért elismétli?
– Például, hogy mennyire nem fontos az, amit annak hiszünk. Hogy mindig rohanunk, értekezünk, azt hisszük, hogy fontos a siker, a népszerűség, a pénz, mondjuk a politika. Hát baromira nem az a fontos! Az a néhány ember, akit szeretünk, meg saját magunk, meg a kölykeink a fontosak. Akkor én ezt eltettem magamban.
– És? A mostani beszélgetésekből mi jut hirtelen eszébe?
– Vitray Tamás például azt mondja, és elhomályosult a szeme közben, hogy azt szeretné, ha a Szent István park környékén szórnák a Dunába, mert neki az a hely fontos. Vagy Horvát János mesélte, hogy a temetőben megszólította Józsi. Az egyik sírásó. Azt kérdezte, hogy Horvát úr, magával mi lesz? János a temetőben a saját szerettei sírja előtt állt. Azt válaszolta, hogy, hát majd én is ide kerülök. Mire a Józsi: de jó, Művész úr, hogy nem égetik! Akkor lesz még munkám.
– Horvát János beszélt arról is, hogy ő nem akarja megvárni a kiszolgáltatott állapotot. Ő véget vet majd az életének, még előbb. Döbbenetes.
– Mindenki ezt mondja.
– Igen, csak amikor odaérünk, mégse hisszük el.
– Mindenki, én is, ön is, az olvasó, a hallgató, néző, mindenki azt mondja, hogy hát azt nem várja meg. De aztán mégis. Mert azt hisszük, hogy holnap még jó lesz kinyitni a szemünket, hogy holnap azért még eszünk egy jót, hogy még megnézném az unokámat. Szóval ez egy nagyon bonyolult dolog. Egy bizonyos kor után senki nem a haláltól fél. Az elbutulástól és a kiszolgáltatottságtól félünk, attól, hogy nem emberhez méltóan töltjük életünk utolsó időszakát.
