Egy szédületes utazás, Kuba sajátos világának közös felfedezése – ezt az élményt adja Anna Camejo könyve, a Kuba Mía. A Havannában élő fiatal magyar utazásszervező ötszáz pontban írta meg, mi az, ami figyelemreméltó, kipróbálandó, meghökkentő, vagy tisztelni való Kubában, és mi az, ami eltanulható a kubaiaktól. De hogyan került ki Anna teljesen egyedül Kubába, és miként vált lényegében szükségszerűen egyfajta „információs bázissá” a magyar turisták számára? Oláh Andrea beszélgetett Annával.
– Hogyan jön az elhatározás, hogy az ember hirtelen hátra hagyja az addigi életét, és egy távoli országba költözik?
– Magától értetődő volt ez az egész. Nagyon szerettem utazni, többször éltem külföldön itt-ott, de mindig Európán belül és mindig csak néhány hónapot. Egyáltalán nem voltak olyan terveim, hogy nagyon messzire menjek vagy nagyon sok időre.
Kuba egyszerűen vonzott. Régóta vágytam oda. Életemben először mentem szervezett útra, mert izgultam, nehogy bármit kihagyjak, és a kéthetes nyaralás negyedik napján úgy éreztem, mintha valami hatalmas hullám lepett volna el. Mintha szerelembe estem volna…
Még bőven a nyaralás első felében jártam, de már biztos voltam benne, hogy nem lesz elég a hátralévő idő.
– Azt meg tudod fogalmazni, hogy mi hatott rád így?
– Ez a jó érzés utazás közben, a buszon fogott el, olyan helyről jöttünk éppen, ami a mai napig hatalmas kedvencem, de azt hiszem, valójában már csak az „i”- re volt a pont. Viñales ejtett rabul, ami azért érdekes, mert mindig is tengerpartot kedvelő ember voltam és Viñalesnek nincs tengerpartja. Mégis a természet, az ottani emberek, a lazaság megfogott.
Tényleg az volt utolsó csepp a pohárban, bár nyilván még utána is millió meglepetés várt rám. Hát még amikor kiköltöztem! Attól kezdve már mindent úgy fogadtam be, hogy „ez is de jó, ebből is akarok még!”
– De azon a nyaraláson még csak a vágyakozás volt, itthon várt a munkahelyed, az addigi életed…
– Amikor hazajöttem, mondogattam magamban, hogy ilyen messze még sosem voltam, ennyire más világban még sosem jártam, legalább egy hónap kell, hogy ezt megemésszem, hátha lemegy rólam ez az őrület… De nem ment le, csak egyre mélyült. Akkor viszont csinálni kell!
Elkezdtem beszélgetni a családommal, hogy ne ijedjenek meg, de valószínűleg én most kiköltözöm Kubába.
– Hány éves voltál ekkor és milyen munkát hagytál hátra?
– Harminc éves voltam, szerettem a munkámat, szerettem az itteni életemet, voltak céljaim. Egy ügyvédi irodában dolgoztam, szakfordítóként főleg, de nem spanyolra, mert spanyolul akkor még nem beszéltem – viszont úgy voltam vele, hogy majd ezt is megoldom. Olaszul tudtam, ami sokat segített később a nyelv, illetve önmagam megértetésében, és hogy viszonylag gyorsan meg tudjam tanulni a spanyolt. Szóval ebből egyre erőteljesebb elhatározás kerekedett és kerestem az utamat, bár így is félig mélyvízbe ugrottam azzal, hogy kiutaztam. De
azt éreztem, hogy ez nem lehet másképp, ki kell próbálni.
– Ehhez azért nagy bátorság kell szerintem, ráadásul Kuba olyan ország, ahol minden más, mint amit korábban megszoktál. Innen nézve kockázatos lépés volt.
– A veszély részét én egyáltalán nem láttam, és ezért a mai napig hálás vagyok. Tudtam, nagyon erős családi háttér van mögöttem.
Ha érzed, hogy bármikor haza lehet jönni, az sokat segít az elrugaszkodásban.
A vágy adott erőt, minden porcikámban éreztem, hogy nekem Kubában kell lennem. Nem tudtam, pontosan mi lesz ebből, de végül olyan munkát találtam, ami nagyon jól indult: egy utazásszervezőnek segítettem főleg adminisztratív feladatokban.
A barátaim kérdezgették mielőtt kimentem, hogy akkor most idegenvezető leszel Kubában? Én pedig igazán őszintén válaszoltam, hogy dehogy, az nem nekem való. Aztán egyszer csak kiderült – ugyan sokkal később –, hogy nagyon is nekem való, csak a magam módján kell csinálnom. Szóval éreztem a zsigereimben, hogy ennek így kell lennie, bár tudtam, hogy sem az anyagi része nem egészen megoldott, sem az emberi háttér, mert ugye nem volt ott a családom, nem voltak ott barátaim, és szerelmem sem volt még akkor.
Nagyon sokan kapásból azt feltételezik, hogy egy fiú vonzott ide. De erről szó sincs, akkor még bőven nem ismertem a mostani férjemet. Csak hát volt bennem egy bődületes magabiztosság, hogy ez jó lesz, ha én elfogadom Kubát, akkor Kuba is elfogad engem és segíteni fog.
– Hogyan alakult ki a tartós kapcsolatod az utazásszervezéssel, ha nem vagy a hagyományos értelemben vett idegenvezető típus, ráadásul rövid idő után meg is szűnt az első munkád?
– Egyre többen megkerestek, hogy segítsek ilyen-olyan kontaktokkal, vagy hogy hol lehet igazi házias kubai ételt enni… Rengeteg kérdéssel fordultak hozzám, és én nagyon-nagyon szívesen segítettem. Volt, amit már magamtól is tudtam, volt aminek utána kellett járnom, egyik feladat hozta a másikat, egyre több olyan barát, ismerős lett, akik ilyesmivel foglalkoztak.
Szállásadók, sofőrök, éttermek, családias vendéglők, ahol a nagymama főz és az egyik unoka a felszolgáló, a másik mosogat. Egyre jobban magával ragadt Kubának ez az oldala is.
Közben egyszer csak elindult az, ami nekem addig csak írásban ment: elkezdtem mesélni arról, miért szeretem én ezt az országot ennyire, elmeséltem mi mindennel találkozom nap mint nap, és hogy hol finom a fagyi, hol lehet egy jó kávét inni… Éreztem, hogy ez nagyon nekem való.
– A kezdeti időszakban az embert viszi a lendület, aztán van egy pillanat, amikor megtorpan, esetleg azt gondolja: hát, lehet, hogy rosszul döntöttem. Veled nem történt ilyen?
– Megtorpanás volt, de elbizonytalanodás nem. Amikor megérkeztem Kubába, az első munkám 8-9 hónapra szólt, de három hónap után kiderült, egyáltalán nem megy tovább. Nem csak az volt a kérdés, mivel foglalkozzak ezután, miből éljek, de még az is, hogy hol lakjak.
Viszont ekkorra már valamennyire beszéltem ezt a sajátos kubai spanyolt, lettek barátaim, már volt helyismeretem, úgyhogy egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy haza kellene költöznöm. Sőt még arról is szó volt, hogy olaszt taníthatnék a havannai egyetemen.
Egyébként ez majdnem el is indult, csak akkor kezdődött az, hogy mindenki hozzám fordult valami kérdéssel-kéréssel. Ebből is látszik, az élet segíteni akart, hogy maradhassak és dolgom legyen. Ugyan hazautaztam, hogy elrendezzek néhány dolgot, de a családomban meg sem fordult senkinek a fejében, hogy nem retúrjegyet váltottam. Három hét után visszatértem Havannába, elindult a munka és már tényleg az önálló életemet alakíthattam ki.
– A könyvedből kitűnik, hogy teljesen más rutint kellett kialakítani, mint amiben felnőttél, ez sem okozott fennakadást?
– Azt éreztem, hogy tanulni megyek: ha nekem azt mondják, itt ezt így kell és még meg is magyarázzák, hogy miért, akkor úgy fogom csinálni.
A kíváncsiságom legyőzte az akadályokat.
Például mondták, hogy nem szabad a vizet pazarolni, mert tartály van, amiből elfogyhat, ráadásul a tartály nem is csak az enyém, hanem az egész házé – 8 lakásról volt szó.
Vagy amikor először ment el az áram, mondták, hogy vagy visszajön egy-két óra múlva, vagy majd holnap. Az segített, hogy a környezetemben senki sem akadt ki. „Nincsen villany és nincsen gyertyám? Szomszéd, neked van gyertyád?” Ha neki sincs, akkor együtt röhögünk nagyokat, ha van, akkor tök jó, mert akkor kapok egyet.
Eleve abból indultam ki, hogy Kubában minden fura és szokatlan, és azt vettem a fejembe, hogy itt most minden belefér.
– Az, hogy kubai férjet választottál, számított a beilleszkedésben? Vagy ez nem is volt kérdés, nem érezted, hogy idegen vagy?
– Sosem volt kérdés. Mire a férjemet megismertem, már jó pár hónapja éltem Kubában. Ő sokat segített nekem a nyelvben, azzal hogy kicsit lassabb spanyolra fordított mindent, különösen jól jött ez, amikor többen beszéltek hozzám egyszerre. De a befogadásban nem volt szükség ilyen „bevezető személyre”.
Kubában van egy alapvető nyitottság, az utcán mindenki beszél mindenkivel, voltak aranyos kérdések, ők mindig érdeklődőek, azt mondjuk nagyon nehezen értik meg, hogy olyan országból érkezem, ahol nincs tenger, de csak ilyen jellegű fennakadásaik voltak, a személyem iránt semmi.
Egyébként Kuba tanította meg nekem azt is, hogy nézd meg, mi az, ami van és maradj rugalmas!
A podcastban Anna arról mesél, amiről a könyvében írt: egy kicsit sem szokványos, színes, izgalmas világról:
Anna könyvét itt találhatjátok meg.
Fotók: Luis Cubarba.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
