Két év megfeszített munka, kialvatlanság, könny és végül a siker – ez Davida vállalkozóvá válási mérlege. Nem volt egyszerű dolga, nem is állítja, de ma már tudja, megérte. Olvassátok el őszinte vallomását.
„Túl jók az osztályzatok a 10. D-ben, le kell csökkentenünk az óraszámodat.” Ha nem is pont így hangzott el ez a két gondolat, és talán nem is együtt, mégis ennek a kijelentésnek köszönhetem, hogy végérvényesen otthagytam a pedagógusi pályát és vállalkozó lettem. Persze ez nem ment ilyen simán és egyszerűen, hiszen a gondolatától is szívbajt kaptam, hogy önállósodnom kell. A havi fix mégiscsak havi és fix, na de havi 105.000 forint kétgyermekes, négydiplomás anyaként csak nagyon megerőltetve nevezhető rendes bérnek.
Nem látom értelmét, hogy a pedagógus életpályamodell bevezetésének – többek között – ezzel a fizetésekre lesújtó bárdjával is szórakoztassalak, ezért nem is foglak, mert önmagában felháborítónak tartom az egészet. De tény, hogy a fenti mondat mellett ennek is nagy szerepe volt a döntésemben.
Nyelvtanár akartam lenni, aztán…
Az egész tehát úgy indult, hogy 1999-ben nyelvtanár lettem, mert az akartam lenni. (Igen, ilyen hülye célom volt az életben.) Szerettem a pályát, szerettem a gyerekeket, még a szakomat is nagyon, de – mint láthatod – nem mindenki kultiválta, hogy a tanítványaim is elkezdtek tanulni. Amikor 2016-ban felére csökkentették az óraszámomat, úgy döntöttem, hogy inkább jöjjön a harmadik baba.
Tudom, hogy ez most nagyon csúnyán hangzik, és erősen hajaz a „funkcióbabázására”, de szégyen, nem szégyen, ez is benne volt a pakliban. A Kicsit terveztük, így viszont végleg el is döntöttük, hogy érkezhet. A veszélyeztetett terhességem alatti táppénzzel és a GYED-del ugyanis több pénz jött a házhoz, mintha „becsülettel megdolgoztam volna érte”.
Persze ekkor még nem tudtam, mi lesz velem, ha a Kicsi óvodáskorba lép. Világéletemben alkalmazott voltam, és ahhoz szoktam, hogy legalább egy ember áll felettem, aki kiadja az ukázt. Bár az össze hülye pszichoteszt alapján vezető típus vagyok, az, hogy önállóságra adjam a fejemet, inkább megrémített, minthogy valaha is vonzott volna.
Mert vállalkozni nagyon-nagyon nagy felelősség, és nem bújhatunk a kevés havi fix mögé sem. Nincs betegszabi, nincsenek juttatások, csak kőkemény meló, logisztika, hajtás és imádkozás. De az élet végül azt mondta, nem érdekli, hogy én mit gondolok.
A lakhelyemen munkalehetőség nem volt, a fővárosba bejárás pedig kisgyerek mellett nem szerencsés, hiszen a vonatot nem érdekli, hogy sietnem kell, ahogy a főnökeimet sem, ha beteg valamelyik gyerek. Márpedig három gyereknél ez meglehetősen valószínűsíthető.
De miből fogunk élni?
Nekiálltam hát fejet törni, hogy miből is lehetne megélni. Végigvettem, hogy mihez értek, mire van lehetőségem, mihez van affinitásom. Német nyelvtanárként, 5 éves PR-os kitérővel, néhány hónap újságírással és semmire sem jó művészhajlammal megáldva nem éreztem elveszettnek az életemet, de nem láttam meg a lehetőségeket sem. Ekkor jött egy üzenet egy régi barátnőmtől: Nincs kedved megtanulni a SEO-t?
Először azt hittem, tibetiül olvasok, de aztán rábólintottam a kihívásra. Végtére is van napi 20-30 percem magamra 2 szoptatás és immáron három gyermek mellől, és igaz, hogy azt vécézésre és fürdésre szoktam felhasználni, de hát szólít a haza: 43 évesen mit nekem újra tanulni? Előbb-utóbb úgyis amerikai elnök leszek!
Ilyen érzések voltak bennem vállalkozóvá válásom első percében, amelyek aztán sürgősen alább is hagytak, hiszen rájöttem, mire is mondtam igent. De a sorsot ez sem érdekelte, odafent eldöntötték, hogy akkor is szövegíró leszek, ha félek tőle. Végtére is kilencéves korom óta szenvedélyem az írás, és amúgy is dolgoztam már napilapnál, meg blogom is van ezer éve.
Be voltam tojva
A barátnőm maximálisan hitt bennem, így előbb-utóbb én is elkezdtem bizakodni. Először csak neki dolgoztam, kvázi begyakoroltam a szakmát, és kifejezetten élveztem, hogy a babázás mellett felnőtt dolgokkal is foglalkozhatok. De ahogy közeledett a GYED vége, úgy lettem egyre feszültebb: a GYES csak 26 000 forint, éhen fogunk halni, komolyabban kell vennem a melót, ahhoz viszont meg kell magam mutatni, hirdetni kell, kapcsolatokat építeni, miközben bezárva élek itthon a gyerekek mellett. Referenciám kevés van, és amúgy sem tudja senki, hogy szövegíró lettem.
Nem kertelek: iszonyúan be voltam tojva. Ezért hoztam meg életem egyik legnehezebb döntését, és segítséget kértem – tök idegen emberektől – egy női vállalkozói csoportban. Itt két nagyon kedves coach fel is karolt 1-2 beszélgetés erejéig, és megmutatták, merre is induljak el: kitaláltuk, honnan lophatok időt a napjaimból, hogy aludhassak is, és a család se lássa a munkám kárát, ahogyan azt is, hogy hogyan szerezzek ügyfeleket legalább a GYED összegét megkeresendő.
Az első évben 4-5 órát aludtam
Itthon első lépésként alapítottunk is egy kommunikációs Bt.-t, hiszen a fehér gazdaság híve vagyok, aztán kiálltam „ország-világ” elé. Még jó, hogy a Facebookon nem látszott, mennyire izgulok, és mennyire szégyellem is ezt az egészet; meg különben is, ki vagyok én, hogy fizessenek nekem szövegírásért? Legnagyobb meglepetésemre azonban nagyon hamar lettek saját megbízóim.
Az első évben napi 4-5 órákat aludtam, és időnként vertem a fejem a falba, az öklöm az asztalra és ordítottam a fáradtságtól is.
Mert nem éppen ráncot kisimító tevékenység a gyermekem hátsóját törölgetve tárgyalni az ügyfelekkel, miközben azért imádkozom, hogy a telefon ne essen bele sem a WC-be, sem a gyermekem szájába.
A legnehezebb mégis az volt, hogy egy ősrégi laptopon próbáltam teljesíteni a határidőket. A gépem 45 perc alatt kapcsolt be, 15 percig tartott, amíg elmentett egy doksit, és fél napig, amíg feltöltött egy videót vagy bármit a drive-ra. Egy darabig még ment is, hogy addig megfőzöm a vacsorát vagy kimosom a ruhákat, de amikor már egy egész lagzit le tudtam volna vezényelni egy fénykép megnyitási ideje alatt, betelt a pohár. Nem mintha lett volna pénzem új gépre, de ekkor ismét – csodával határos körülmények között – kaptam segítséget, és végül minden kisimult.
Két év kellett a biztonsághoz
A vállalkozásom második évére, azaz mostanra már rendes havi keresetet tudok felmutatni, és bár időközben egyedül maradtam a három gyermekemmel, továbbra is kitartok a vállalkozói lét mellett. Főleg úgy, hogy a karantént is sikerrel abszolváltuk. Sőt most már jöhet bármi.
Hiszem, ha kibírtam a 3 gyerekkel egyedülállóként, vállalkozóként az online tanítást és távbölcsődézést munka mellett, akkor mindent ki fogok bírni.
Ehhez kötött napirend szerint élünk, mert csak így jut mindenre és mindenkire időnk. Még privát életem is van a hobbijaim kiélésére!
Két év megfeszített munka után tehát azt tudom mondani, hogy minden könnycseppet, aggódást és nemalvást megért a váltás. Akkor is, ha amúgy dögöljön meg az életpályamodell, és ha időnként elbizonytalanodom a jövőnkkel kapcsolatban. Mert nagyon sok mindent megtanultam az elmúlt időszakban:
- Ha valamit akarok, tegyek érte fanyalgás nélkül.
- Soha nem szégyen segítséget kérni.
- A gyerekeknél nagyobb motivációs erő nincs a világon.
- Olyan nincs, hogy valahogy ne legyen.
- Nem kell rohanni, legyek türelmes magammal.
- Ha valamit elszúrok, vállaljam fel.
És végül:
A könnyek sosem fogynak el, de egy idő után ragyogni kezdenek.
Kezdem azt hinni, hogy azok a pszichotesztek annak idején mégsem hazudtak: ha nem is feltétlenül mások, de a magam vezetője biztosan vagyok. És jól vagyok. Könnyekkel és mosolyogva is.
Nyitókép: A szerző felvétele
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
