Költözés házátalakítással 30 nap alatt

Felújítani egy lepukkant házat és beköltözni egy hónap alatt! Lehetséges? Nem volt más választása Viktóriának és családjának, akik ezalatt kitanulták a segédmunka összes ágát: falat bontottak, majd raktak, véstek, gletteltek, fúrtak-faragtak, sittet talicskáztak. Ha egy munkahelyi közösségről lenne szó, azt mondanánk, remek csapatformáló feladat. Ők azonban azért csinálták, hogy mire költözniük kell az albérletből, legyen fedél a fejük fölött. 

Igen, csak harminc napunk volt arra, hogy felújítsunk egy házat és beköltözzünk. Sőt, arra, hogy keressünk egy házat, megvegyük, felújítsuk és beköltözzünk. Az egyik unokahúgom azt hitte, valamilyen videós kihívásban veszünk részt, és szurkolt is nekünk ezerrel. Aztán felhomályosítottuk a valóságról. Az pedig nem volt olyan vicces.

Adott ugyanis egy család (vagyis mi) 3+1 gyerekkel, akik anyagi megfontolásból albérletben éltek. Azért választottuk ezt a „létformát”, mert gyűjtögetni akartunk saját házra. De azt egyáltalán nem kívántuk, hogy ilyen hirtelen, és ilyen körülmények között legyen is egy.

Nyár közepén tudtuk meg, hogy mennünk kell a lakásból, mert az bizony eladósorba került. Aki már kapott szívinfarktust, tökéletesen tudhatja, mit éreztem ekkor. Éppen nyaraltunk. Egy évben egyszer jutunk el pár napra pihenni és persze pont ekkor csapott le ránk az isten nyila. Illetve a főbérlőé.  Hirtelen anyához egyáltalán nem illő káromkodás csúszott ki belőlem, és próbáltam levegőhöz jutni. A férjem azonnal válságmegoldóvá avanzsált és engem sem hagyott keseregni. Szerencsére. Mert azért lett volna min:

  • Baráti áron béreltük addig az albérletet, de a többi kiadó lakás duplaannyiba került a városban.
  • Tisztában voltunk az ingatlanárakkal is, amelyek már Hitchcock madarait is simán túlszárnyalják.
  • Ráadásul még messze nem tettünk félre annyi tőkét, hogy akár egy kulipintyóra is futotta volna.
  • Pedig dolgozunk ezerrel, csak hát a kölkök nőnek, mint a bolondgomba. Még a baloldalamra sem fordulok, már megint új kabát, új cipő kell nekik. Gondolom, ismerős.
  • Nem beszélve arról, hogy közben jogtalanul felkerültem a KHR-listára…

Szóval főhetett volna a fejem ezerrel, ha az ügyvéd párom nem állítja le jó előre a sirámaimat. Helyette inkább hazamentünk a nyaralásból, és elkezdtük felkutatni az összes ingatlant. A 180 milliósoknál ugyan leestünk a székről, de hasonlóan visszahőköltünk a kifejezetten jó árúaknál is. Mert ez utóbbiak totál lakhatatlan, vagy minimum erősen felújítandó állapotban voltak. Még a környező településekre is elutaztunk körülnézni, de a gyerekek miatt a város elhagyása csak leg-leg-legvégső esetben jöhetett szóba. Minden, értsd tényleg minden eladó ingatlant megnéztünk, de nem találtunk semmit. Pedig nem akartunk sokat:

  1. Három lakóhelyiséget
  2. Kiskertet
  3. Legalább 60 nm-t a CSOK és a létszámunk miatt
  4. Elviselhető árat

Ekkor már eltelt két hét a főbérlőink által megengedett 2 hónapos „türelmi időből”. Mi pedig ott álltunk, és nem tudtuk, merre, hová tovább.

Volt még egy ingatlan az egyik kedvenc városrészünkben, amit nagyon jó áron kínáltak a tulajdonosai, de az annyira kicsinek tűnt, hogy nem foglalkoztunk vele. Engem viszont nem hagyott nyugodni a gyermekeimnek tett ígéretem: csak akkor kell iskolát váltaniuk, ha végképp nincs más megoldás. Rábeszéltem hát a férjemet, hogy nézzük meg azt a pici házat is. Még aznap megegyeztünk a tulajjal. Ez volt augusztus közepe. Volt másfél hónapunk a költözésig.

Bontottuak falat, véstek, sittet hordtk, mikor mit kellett

Nos a ház, hát, khmm, tulajdonképpen állt. És meglepő módon egy picivel még nagyobbnak is tűnt, mint ahol eddig éltünk. Csak épp az egyik szoba totál lakhatatlan volt, a fűtési rendszer bedöglött, a víznek is csak rövid ideig örülhettünk, a konyha inkább főzőhelyiség volt, normális padlókat pedig sehol sem találtunk. A tetőről inkább nem is beszélek. Ráadásul az egyetlen érték, a cserépkályha is életveszélyesnek bizonyult, így bontani kellett. De amíg nem volt miénk a ház, hogyan is kezdhettük volna átalakítani?

Szerencsére az eladók – hat örökös, akik egyébként fújtak egymásra – nagy nehezen belementek abba, hogy birtokba vegyük az ingatlant fizetés nélkül. Mármint a teljes ár kifizetése nélkül. (Ez volt augusztus végén.) Azt ugyanis CSOK-ból akartuk kiegészíteni, amire – ha hiszed, ha nem – a mai napig, immáron 3 hónapja várunk! Írtam is róla egy kevésbé finom cikket, mert hát azért, na. Hamarabb beköltözhetővé tettünk egy egész házat udvarostól, sufnistól, minthogy a jogos CSOK-ot megkaptuk volna…

Hiszen:

  1. Mi magunk (a férjem, a gyerekek és én) tisztítottuk meg az udvart valami hihetetlen mennyiségű vasrúdtól és jaj-rózsától, tégladaraboktól és csempetörmeléktől.
  2. Mi bontottuk le az összes szükségtelen falat, és mi húztuk fel a fontosakat.
  3. Kőműves segítségünk is volt 5 napra (és egy barát állandóra), akiknek köszönhetően nem rogyott ránk a tetőszerkezet, és beleférhettünk a 30 napunkba.
  4. Mi martuk ki a villanyvezetékek helyét az egész házban és mi vertük le az összes felesleges vakolatot is. (Na jó, az omlott magától…)
  5. Megtanultam vakolni, glettelni, betonozni, falat rakni.
  6. Vízhólyagosra lapátoltam és talicskáztam a tenyereimet.
  7. Elsajátítottam az ütvefúró, a flex, az akkus véső és még ki tudja, milyen szerszámok kezelését.

Mindennek apropójaként pedig izmosabb lettem, mint hat másik. De komolyan, a házátalakítás minden napja komplett edzéssorozatokkal ért fel. A gyerekek is rendesen kivették a részüket a munkából, a férjem pedig két betontömb-cipelése közben intézte az ügyféltelefonokat…

De most büszkék vagyunk. 30 nap alatt fedelet tudtunk biztosítani a családnak a hirtelen jött semmiből. És bár még van mit csiszolni a házon (időközben csőtörésünk is volt, mert nagyon régi a vezetékrendszer), nagyon szép kis otthon ígéretét rejti magában.

Továbbra is igyekszünk mindent magunk megcsinálni, amit csak tudunk: újjá varázsoltunk pár bútort, kartondobozokból ruhásfiókokat eszkábáltunk, még a padlószőnyeget is mi vágtuk le a boltban.

Most van három lakható és még dekorálásra váró szobánk, egy festés előtt álló konyhánk és folyosónk, egy átalakítandó fürdőnk, valamint egy végre tiszta és nagy udvarunk, amit teleültethetek a tavasszal.

Bőven van még tennivalónk, de nagyon megérte ez a hajtós és nehéz időszak. Igen, kemény volt, hiszen mégiscsak 20 hónapos a legkisebb gyermekünk, mind a ketten dolgozunk is a család mellett (szerencsére többnyire home office-ban) és közben itt is kell már laknunk. Jövőre pedig folyt.köv., mert a házunkat kívülről is rendbe kell tenni. Egy tornácosra vágyom, úgyhogy ideje kitanulni az ács szakmát is hamarosan. Lassan többet ér, mint a diplomáim…

A CSOK pedig egy külön történet…

Viki blogját a nagy házátalakításról itt olvashatjátok.

Fotók: d’Elhougne Viktória privát képei

Vélemény, hozzászólás?