A külföld minden csoda forrása? – egy Erasmusos egyetemista tapasztalatai

Miért akar az egyetemisták közel 40%-a külföldön letelepedni? És miért akar majdnem kétharmaduk legalább pár hétig külföldön dolgozni? Miért vesz részt a budapesti egyetemisták 17%-a külföldi képzésben? Tényleg minden jobb lesz, ha az ember elhagyja Magyarországot? Csikós Petra lengyelországi ösztöndíján megkérdezte a többieket. 

Az biztos, hogy a legtöbb egyetemista ismerősöm a kiköltözésről álmodozik vagy azt forgatja a fejében. A jobb életkörülmények, magasabb fizetés és színvonalasabb oktatás gondolata biztosan nagyon csábító egészen addig, amíg az ember a saját bőrén nem tapasztalja meg, milyen érzés elhagyni az otthonát.

Ha valaki másfél évvel ezelőtt megkérdezett volna, hogy én akarok-e külföldön tanulni, azonnal rávágtam volna, hogy NEM! Azonban az élet a legnagyobb rendező, így, mint oly sokszor,  most is valami újat tartogatott számomra. Így következhetett be, hogy ebben a pillanatban éppen Varsóban ülök és úgy írom nektek ezt a cikket.

Hogy miért is jelentkeztem Erasmusra végül? Mert egy éve egy szakítás után, teljesen összetörten, egy olyan munkahelyen, ahol már mindenki volt, van vagy éppen készül az Erasmusra, én is változásra vágytam. A sok történet utazásokról, bulikról, barátságokról és felejthetetlen kalandokról, amiket az ex-erasmusosok meséltek, meggyőztek arról, hogy ez olyan valami,  amit nekem is ki KELL próbálnom.

Így tavaly augusztus végén jelentkeztem az SGH Warsaw School of Economicsra. A választásom azért Lengyelországra esett, mert az egyetem szívonalasnak tűnt, a barátaim, a családom korábbi benyomásai alapján a lengyelek barátságosak, maga az ország pedig szép. Számomra még az is nagyon fontos volt, hogy olyan helyet válasszak, ahol  tudok élni az ösztöndíjamból és miután elnyertem a Tempus Közalapítvány Campus Mundi ösztöndíját, ami magasabb összeget biztosít az Erasmusnál, tudtam, hogy Varsóban ki fogok jönni a pénzemből és nem fogok egyéb segítségre szorulni.

Februárban érkeztem Varsóba. Egy igazi nemzetközi társaságba csöppentem. Több mint 30 országból érkeztünk az egyetemre. Az összes kontinens képviseltette magát: Tadásikisztántól Barzílián át, Dél-Afrikáig mindenhonnan érkeztek diákok.

Bennem továbbra is ott motoszkált a kérdés, hogy miért vállalkoznak diákok ilyen távoli helyekről, hogy fél évre Varsóba költöznek, vajon mi motiválja őket? Az egyik görög lány például azt mesélte, hogy ő eddig életében egyszer utazott el külföldre és szeretett volna világot látni. Egy másik német lány már a harmadik diplomáját csinálja Németországban, őt csak akkor veszik fel az álom állásába ha van teljesített külföldi féléve. A norvég fiú még mindig a szüleivel él, ő szeretett volna önállósodni és végre felnőni. Ahány ember, annyi motiváció: van aki csak bulizni jön, van aki minden hétvégén utazni akar és olyan is, aki csak az önéletrajzát gazdagítani.

A kint töltött 4 hónap háromnegyedén túl azt kell mondjam, egyáltalán nem bántam meg, hogy bevállaltam a külföldi félévet. Megtanultam, hogy milyen egyedül lenni egy országban. De teljesen egyedül, rokonok, barátok nélkül.

Megismertem azt az érzést, hogy milyen, amikor csak magára számíthat az ember, nincs aki segítsen. Milyen, amikor lázas betegen kell elvergődni a legközelebbi patikába, ahol mutogatva kell elmondani a patikusnak, hogy mi fáj, mert az nem beszél angolul. Rengeteg olyan helyen jártam, ahova egyébként sose mentem volna és sok új barátságot kötöttem.

Azonban van valami, amit az ember csak a saját kárán tanulhat meg és csak akkor jöhet rá, ha valóban belevág: neki való-e a külföld vagy nem.

Én ebbe az utóbbi csoportba tartozom. Sose gondoltam volna, hogy nekem, aki magát világpolgárnak tartja, ilyen mérhetetlen honvágyam lesz.

Hiányzik a családom, a párom, a barátaim, az otthonom, az itthoni időjárás és még az egyetemem is. Rá kellett jöjjek, hogy amire kicsi koromtól vágytam, a külföldi élet nem nekem való, mert mindenhol jó, de nekem a legjobb otthon, Magyarországon.

Ám mégis teljes szívemből bíztatok mindenkit, hogy ha teheti és vágyik rá, menjen el külföldre dolgozni vagy tanulni, mert fantasztikus, szemet felnyitó élmény és azt garantálom, hogy utána mindent át fog értékelni magában. Mert, bár sokszor másképp gondoljuk, de az igazság az, hogy a kerítést sehol sem kolbászból építik.

Fotók: a szerző saját felvételei         

Vélemény, hozzászólás?