Az kizárt, hogy én vállalkozó legyek!

Néhány évvel ezelőtt egy valami biztosan nem akartam lenni: szabadúszó. Kitaláljátok most mi vagyok? Pontosan. Az. Nem kényszerből, és nem is kalandvágyból. Elmesélem, hogy jutottam idáig, és azt is, hogyan megyek tovább. Tarts velem, ha érdekel a munka világa konyhán innen és kanapén túl! Ez itt a Hello Home Office Blog első része, csak a Női váltón. 

Újságíró voltam egy megyei napilapnál. Csaknem nyolc éven át tanultam a szakmát tapasztalt, sokat látott, profi kollégáktól. Nem volt mindig egyszerű, de csak most lettem képes igazán értékelni a biztonságos környezetben kapott pofonokat és leckéket. 

Az én váltásom sem volt magától értetődő, legalább két évembe telt lelkileg felkészülni rá. 

Élesen emlékszem a pillanatra, amikor az első kételyek felmerültek bennem a jövővel kapcsolatban. Még gyeden voltam otthon a kislányommal, de már készültem visszatérni a munkába. Épp életünk első saját hűtőjét raktuk össze – gyerek a karomon, férj a földön hasalva, nagymama biztos támasztékul a gép háta mögött -, amikor jött a hír: a Népszabadságnak vége. A médiapiac átrendeződése elkezdődött. Akkor még senki sem tudta pontosan, hogy az egyéni utak szempontjából ez mit jelent majd, de az biztos volt, hogy változás elé nézünk. 

Semmiféle karriertervem nem volt, amikor dolgozni kezdtem. Nem gondoltam rá, hogy meddig maradok egy adott helyen, és arra sem, hogy mi felé lépek majd tovább. Akkor először viszont komolyam el kellett gondolkodnom azon, hogy hogyan képzelem el a jövőt. Válaszaim azonban nem voltak, főleg mert krónikus, kisgyermekes anyákat sújtó alváshiányban szenvedtem, és örültem, hogy élek. A kialvatlanságot ráadásul csak tetézték a futószalagon érkező bölcsődei betegségek.

A munkába való visszatérésem első másfél évében gyakorlatilag a túlélésért küzdöttem. 

Nem sok emlékem van abból az időszakból, de azt tudom, hogy a fáradtságtól konstans hányingerrel küszködtem, miközben mindenhol a maximumot próbáltam nyújtani. Ráadásul úgy éreztem, a vállalkozói lét szóba sem jöhet, mert biztos keresetre van szükségem, hiszen felelősséggel tartozom a lányomért. Utóbbit kár, hogy nem beszéltem meg időben a húgommal. A váltásom után ő világított rá: nem csak ezzel tartozom neki. 

Arról nem is beszélve, hogy már akkor is pontosan tudtam, mivel jár a függetlenség. Nem találtam, vagy lehet, hogy egyszerűen csak nem volt elég erőm hatékonyan új munkát keresni, de saját vállalkozást semmiképp sem akartam indítani. 

De, hát a vállalkozó maga osztja be az idejét, sokat keres, jó autóval jár, és azt csinál, amit akar, nem? Nem.

Az átlag, magyar, sikeresnek mondható vállalkozó hosszú éveken keresztül dolgozik embertelenül sokat, mire eljut odáig, hogy maga ossza be az idejét és  jó kocsija legyen, de még akkor sem csinálhatja azt, amit akar, hiszen továbbra is felelősséggel tartozik a vállalkozásáért. 

Az üzlet teljes embert kíván, ahogy a család is. Irtó nehéz megtalálni, és még nehezebb fenntartani az egyensúlyt. Nem csoda, ha sokaknak nem sikerül. És én nem akartam közéjük tartozni.

Végül szerencsém volt. Mire eljutottam volna odáig, hogy már a semmibe is beleugrom, csak jöjjön a változás, olyan lehetőségek találtak meg, amelyek megteremtették a kellő biztonságérzetet a nagy lépéshez. Amikor felmondtam, a “családomat” hagytam ott, a helyet, ami a második otthonom volt, a helyet, ahol felnőttem. Sosem lehetek elég hálás a rengeteg tapasztalatért, amivel életem első igazi szerkesztősége utamra engedett. 

Semmit nem bántam meg. Megtanultam figyelni, hallgatni, kérdezni, mesélni és meglátni a lényeget. Most azt tanulom, hogyan kell szabadnak lenni. Mert kiderült, erről eddig semmit sem tudtam.

Fotó: Borbola Lilla.

Vélemény, hozzászólás?