Boldognak lenni gyermek nélkül is szabad

Kell-e szégyellni, ha el tudjuk engedni a gyermekvállalás kérdését? És azt, ha magunk számára nem tartjuk járható útnak az örökbefogadás lehetőségét? Pataki Zita szerint nem! A lényeg, hogy szabadon döntsünk. A koronavírus miatt átalakuló Meddőnek nyilvánítva! sorozat félidejénél összegeztünk. Interjú és videó.

– Még mindig sokan szurkolnak nektek, ami egyrészről jól esik, másrészről viszont fura, írtad múlt heti cikkedben a Női váltón. Úgy gondolod, már Az utolsó lombik végén egyértelmű volt, hogy elengeded a gyermekvállalás kérdését. Mit gondolsz, miért ragaszkodnak mégis olyan sokan hozzá, hogy nincs még vége? Ti lettetek az élő remény?

– Igen, talán így a legpontosabb. Sokszor érzem úgy, hogy az álmot, amit nem tudnak elengedni, megpróbálják áttolni ránk. Ez nem baj, sőt természetes: a hit, a bizalom, a „mese” nagyon fontos része az életünknek, és ahhoz, hogy megtarthassuk, sokszor külső kapaszkodókat keresünk. Amit nekem már sikerült, azt velem kapcsolatban egy kívülállónak sokkal nehezebb elfogadnia. 45 évesen 2-3 százalék esélyem volt a gyermekáldásra, ez mára 1-2 százalékra csökkent. 45 éves kor fölött már nem végeznek lombikeljárást, ráadásul az egészségi állapotom sem tökéletes. Nem tudjuk konkrétan meghatározni a sikertelenség okát, de az biztos, hogy az elzáródott petevezetékeim hozzájárultak. Ezen körülmények tudatában kellett tehát elengednem a dolgot, még akkor is, ha mindig van egy „de”. Igen, tudom, ilyen korban is szültek már nők, és másnak is mondták már, hogy elzáródott a petevezetéke. Jól esik, hogy biztatnak, de mi tényleg lezártuk ezt az időszakot.

– Nem titkolt célotok tabukat dönteni. A meddőség mellett bizonyos szempontból az elengedés maga is tabu. Olyan világban élünk, amelyben az alap narratíva szerint a nő legfőbb és legszentebb feladata, hogy gyermeket hozzon a világra. Ezzel szemben kimondani azt, hogy nekem nem sikerülhet, ezért a saját érdekemben elengedem ezt a vágyat, szembe megy az egész világgal.

– Ez így van, erről sem illik beszélni! Mi több, azt is megszólják, aki humorral kezeli a kérdést. Pedig az egyik legjobb módszer a lelkünk megnyugtatására, ha megkeressük a rosszban a jót. A vlogunk egyik Görcsoldó rovatában is azt kapták feladatul a nézőink, hogy gondolják végig, mit adott nekik a negatív helyzet. Én bevallom, sokszor mi is viccet csinálunk Attival a velünk történtekből, egyszerűen azért, mert ez segít rajtunk. Már nem egyszer végig vettük, hogy mitől mentesültünk: terhességi csíkok, plusz kilók, végeláthatatlan szülői értekezletek, hiszti a bevásárlóközpontban, karácsonyi költekezés, egyetemi oktatás stb.

Nagyon vágytunk egy kisbabára, de szülőnek lenni kemény feladat. Szégyellnem kéne magam miatta, hogy látom a nehézségeket is, és megpróbálom egy-egy erre épített poénnal elütni a saját fájdalmamat? Szerintem nem.

Én is részt szerettem volna venni ebben a „küzdelemben”, mindent megtettem érte, és nem érzek bűntudatot azért, hogy kimondom, ez a része nem fog hiányozni.

– Tehát boldognak lenni gyermek nélkül is szabad?

– Persze, hogy szabad! Az emberek azt gondolják, hogy szomorú vagyok, az életemnek nincs értelme, pedig ez nem igaz. Torz valóságban élünk: árad ránk a közösségi médiából, hogy tökéletesnek kell lennünk, de mi a tökéletesség!? Szerintem a filmeken is látszik, hogy milyen harmóniában, milyen szép egységben élünk a férjemmel. Ezt nem lehet megjátszani a kamera előtt. Sokan írták, hogy nekünk legalább ez megmaradt. Vannak, akiknek ebből sem jutott semmi, vagy gyönyörű gyermekeket szültek, mégis elvesztették ezt a boldogságot.

Pataki Zita és férje, Szárnyas Attila ritka harmóniában élnek.

Persze, társas lények vagyunk, és nagy szerencse, hogy nekem megadatott ez a csoda, mégis azt mondom, hogy a nehéz helyzetek leküzdéséhez, és a boldog folytatáshoz a szerelem önmagában nem elég. Célok kellenek, az, hogy tudjunk örülni a napfelkeltének, az, hogy jó étvággyal együk az ételt, hogy legyenek barátaink, akikkel el tudunk veszni egy-egy beszélgetésben, és tudjam élvezni mindazt, ami egyébként magát az életet jelenti.

Az én életem legnagyobb ambivalenciája, hogy hihetetlen életszerető emberként épp életet nem tudtam adni. Mégis el tudom fogadni, mégis képes vagyok tisztelni a földi létet, mert úgy gondolom, mindennek oka van.

– Honnan hozod ezt a nagyon mély alázatot és pozitivitást, amivel az élethez állsz?

– Nem tudom pontosan, velem is ugyanannyi negatív dolog történt, mint bárki mással, mégsem tudok másképp hozzáállni a dolgokhoz. Falun nőttem fel, nagyon zárt közösségben. 15 éves koromig tornatermet sem láttam, nekem természetes volt, hogy a szabadban mozgunk. 16 éves koromig fogalmam sem volt róla, hogy mi az a „cigányozás”, „zsidózást” pedig huszonévesen hallottam először. Édesapám katona volt, egy tiszti telepen éltünk, teljesen elszeparálva minden ilyen negatív dologtól. Televíziót sem néztünk, újságot sem olvastunk, az emberek beszélgettek, a gyerekek játszottak, a problémákat megoldottuk, és semmi nem történt, ami kizökkentett volna ebből a paradicsomi állapotból.

– Szigorú szabályok szerint éltetek?

– A katonacsaládokat elsőre mindenki a szigorral és a kegyetlenséggel azonosítja. Pedig ez szimpla általánosítás. Az biztos, hogy az én életemben kezdettől fogva nagyon fontos szerepet játszott a kontroll. Ma félünk a szabályoktól, pedig nagyon hasznosak lehetnek. Biztonságérzetet adnak egy olyan világban, amelyben számos dolog felett – mint például a gyermekvállalás – semmi kontrollunk nincs.

A mi életünknek egyszerű szabályai voltak, amelyektől nem tértünk el. Mindig együtt reggeliztünk, vacsoráztunk öten: három gyerek, apa és anya. Volt tanulóidőnk. Anya nagyon fontosnak tartotta, hogy mindig kimondjuk a véleményünket. Együtt játszottunk, apa húzott minket szánkón, még játékot is gyártottak nekünk. Szinte minden hétvégén kirándultunk a Mátrában a barátokkal.

Ilyen szabályok között éltünk, és hiszem, hogy amit ezek által kaptam, segít az érzelmeim felismerésében és megértésben is. Hiszen ha az életben olyan dolog történik velünk, amit nem irányíthatunk, akkor egyetlen jó lehetőségünk van: a helyzettel kapcsolatos érzelmeink kontrollálása. Erre viszont nagyon sokan nem képesek. Pedig ha van kontrollod, akkor azt is tudod, mikor lehetsz szabálytalan, mikor léphetsz ki a komfortzónádból. Idáig eljutni komoly önismereti út. De meggyőződésem, hogy a genetika mellett ezek egyvelege tehet arról, hogy én hogyan tudok túlesni egy-egy megpróbáltatáson.

– Az utolsó lombiknál nagyobb komfortzóna-átlépést el sem tudok képzelni. Mégsem álltatok meg: a Meddőnek nyilvánítva című vlogsorozattal folytatjátok a megkezdett munkát. Eközben különleges státuszba kerültetek a sorstársak szemében, hiszen nagyon sokan ismeretlenül is veletek osztják meg a legsúlyosabb titkukat, ami rátok hatalmas felelősséget ró. Hogy érint ez titeket?

– Ez a legnehezebb része, és ezen gondolkodtunk a legtöbbet Attival. Tudtuk, hogy megváltozik az életünk, de azt nem, hogy akarjuk-e, ami ezzel jár. Ehhez kellett a legbátrabbnak lenni. Leélhettük volna az életünket csendesen, úgy, hogy csak a családunk ismeri a történetünket, de jött a „de”, hogy akkor ki fog segíteni? Körbenéztünk és láttuk a zsákutcákat, láttuk, hogy tényleg nincs olyan rendszer, amire teljes egészében támaszkodhatnának a gyermekre várók.

Az utolsó lombik komoly komfortzóna-átlépés volt. Tudtam, hogy sokan lesznek, akik azt mondják majd, magánügy.  Ez az ő véleményük, én meg azt gondolom, hogy akkor, amikor ez ekkora tabu, amikor születhetne sokkal több gyermek, lehetne sokkal sikeresebb egy lombikeljárás, nem az. Ezért is döntöttünk a folytatás, a Meddőnek nyilvánítva sorozat mellett.

– Mi az, amit még mindig sokan megkérdeznek tőletek?

– Azt, hogy miét nem fogadunk örökbe és miért nem vállalkozunk petesejt-donációra. A rengeteg „miért”-et sokáig számonkérésnek éreztem. De idővel rájöttem, hogy valódi kíváncsiságról van szó. Sokan írnak azért, hogy megerősítsem az ő saját nemleges válaszukat ugyanezekre a kérdésekre.  Nem biztosak benne, hogy örökbe akarnak fogadni, vagy, hogy készen állnak a petesejt-donációra, de szégyellik magukat, bűntudatot éreznek emiatt. De ha én ki merem mondani, hogy Pataki Zita jelen pillanatban úgy ítéli meg, hogy semmilyen más alternatív úton nem megy tovább, az nekik is erőt adhat ahhoz, hogy felvállalják ebbéli döntésüket is.

– És megint visszajutottunk oda, hogy szabad-e megállni azelőtt, hogy minden lehetőséget kipipáltunk volna…

– Igen! Szabad-e saját véleményt alkotni, és lehet-e ezt úgy tenni, hogy azzal nem bántok meg senkit?  Az örökbefogadás tényleg személyes ügy, nagyon határozottan két ember döntése, mégis mintha szégyellenem kellene magam azért, hogy nem szeretnék örökbe fogadni, és ezt még ki is merem mondani. Ahogy azt sem érzem, hogy nekem egy másik petesejttel kellene próbálkoznom.

Teljesen tisztán, szabad szívvel és lélekkel mondom azt, hogy lehet, hogy holnapra megváltozik a véleményem, és ez így van jól. Az érzéseim és a véleményem szabad. Az értékrendszerem az, ami nem nagyon változik.

– Felénél tart a Meddőnek nyilvánítva! sorozat. Eljött az első összegzés ideje, miközben mindannyian új helyzetbe kerültünk a koronavírus megjelenése miatt. Hogy folytatódik a vlog?

– A koronavírus nekünk is megálljt parancsolt. Sokat forgatunk egészségügyi intézményekben, így mindent át kell ütemeznünk. Újra kell gondolnunk a tematikát, lesznek részek, amelyek szokatlan módon készülnek, és olyanokat is láthatnak a nézők, amelyek megegyeznek az eddigiekkel. Sajnos az aktuális helyzet miatt kevés figyelem irányult a szívügyünkké vált Tök jó! Biztosan? kampányra is, amelyet a férfi meddőség visszaszorítása érdekében hívtunk életre. Ezért döntöttünk úgy, hogy leadjuk a kampányfilmet, felhívva ezzel a figyelmet arra, hogy ez is komoly probléma, amivel mielőbb szembe kell néznünk. De lehet erről viccesen is szólni, ezt bizonyítja Aranyosi Péter humorista barátommal a beszélgetésünk. A lényeg az, hogy megérintse a nézőket, és idejében megnézessék magukat a férfiak még akkor, amikor eszükbe sem jut – vagy talán csak távoli célként – a családalapítás.

A Tök jó! Biztosan? kampány célja, hogy rávilágítson, a spermavizsgálat akkor is fontos, ha még nem gondolkodik családalapításon a férfi.

Most folyamatos újratervezésben él a világ, mi is betartjuk az ajánlást és otthon maradunk. Dolgoznom is csak komoly óvintézkedések mellett szabad. Itthon készülök fel az időjárásból, az RTL Klub szerkesztőségében pedig egy elkülönített szoba vár rám, hogy ne legyünk egy légtérben a kollégákkal. Nagyon fontos az óvatosság, hiszen olyasmi történik épp, amire a mi életünkben nem volt még példa.

Tudjuk, a családok nehéz helyzetbe kerültek, hiszen a szülőknek egyszerre kell a gyerekekkel, a munkájukkal és az idős szüleikkel foglalkozni, rohanás lett az élet. Úgy láttuk, vasárnaponként talán éppen ezért a nézők nem velünk szeretnék tölteni az estéjüket.

Adta magát Az utolsó lombik sorozat időpontja, erre térünk át. Mostantól vasárnap helyett csütörtökön mutatjuk be az új részeket. A hozzá készülő cikket pedig másnap, pénteken olvashatjátok a Női váltón.

A Meddőnek nyilvánítva! extra adását Aranyosi Péterrel itt is megnézhetitek: 

 

Vélemény, hozzászólás?