A negyedik héttel együtt eljött a csoportos kiborulás ideje is. Kicsit feszengtem az elmúlt hetekben attól, hogy mit rinyálok itt, hiszen mindenki szuper kenyereket, kifliket és egyéb költeményeket süt, majd posztolja a fészbukon, emellett festeget, bábozik és/vagy kreatívkodik a gyerekekkel. Munka mellett együtt tanul velük, minden beaadandó időben megvan, nem úgy, mint nálunk, amikor este hétkor konstatálom a tanítónő óvatos Messenger üzenete után rémülten, hogy ma is elfelejtettem a harmadikos fiamnál egy feladatot befotózni és visszaküldeni, vagy a KRÉTA-ban kitöltendő tesztet megcsinálni. Nem tudok minden fronton maximálisat nyújtani. De már nem is akarok.
A napok egybefolynak, hajnaltól késő estig. Széttöredeznek a munkaórák, hiszen valamelyik gyereknek biztosan van valami fontos mondanivalója, kérdeznivalója, éhes, szomjas, bármi is.
Nyilván csak akkor üvöltenek és vesznek össze, ha ügyféllel beszélek.
Ketten próbálunk meg itthonról dolgozni a férjemmel, élet-halál harc folyik a legjobb helyért, a fiam íróasztaláért. Én rendre alul maradok.
A megvilágosodás
A héten több mélypontom is volt. Először kedden. Aztán szerdán rájöttem, hogy nem, van még lejjebb. Fáradt vagyok, nem haladnak a dolgok olyan tempóban, ahogy szeretném. Van, hogy este fél 9-kor ülünk össze az ügyféllel Zoomon, mert kolléganőm akkor teszi le a 3 éves fiát. Nem tudok kreatív lenni, nincs jövőképem, nem tudok tervezni semmit. Se a munkában, se a családdal. Szétforgácsolódom ebben az örök készenlétben.
Péntek este volt a hét csúcspontja. Vendégségben voltunk. Tíz lépésre volt a mennyország. A szomszédhoz mentünk és Rita kertjében beindítottuk a kerti parti szezont. Mi. Öten.
Bográcsban főtt a krumplipaprikás, néztük a tüzet, Rita pedig zenélt. Barátnőm ugyanis az önkéntes otthonlétet kihasználva megtanult valamelyik online platformról ukulelézni. A srácokat mintha kicserélték volna. Vidámak voltak, csacsogtak, Andris fát aprított, Áki száraz gallyakat gyűjtött. Csípős volt a levegő, de már a tavasz illatát hozta, pattogott a tűz, szólt a zene, énekeltünk. (A zúg az Ohio-t csak én erőltettem volna viccesen, ukulele kotta azonban nem volt rá. Megúszták). Ahogy hazaértünk, a barátnőim vártak csoportos cseten. Már alig láttam a fáradtságtól. De ott, akkor megvilágosodtam.
Megtudtam ugyanis, hogy milyen egy délutánonként nem alvó hároméves mellől dolgozni (szinte lehetetlen), mekkora szívás egy nyelvtagozatos első osztályos és másodikos mellől filmeket vágni (csak éjjel lehetséges, pár óra alvással, napközben a küzdésé és a rimánkodásé a főszerep a tanulás miatt), milyen a bezárt színházak miatt munka nélküli színész feleségeként két otthon lévő gyerek mellől kreatív munkát végezni. Küzdelmes. És akkor Zsuzsi barátnőm áthajolt a képernyőn és azt mondta: Olgi, engedd el, mert megzavarodsz! Sokat képernyőzik a gyerek? Igen! Nem tudsz vele tanulni, mert közben dolgozol? Igen! Nem tudsz mindig türelmes lenni velük? Igen! Engedd el! Ez egy másik dimenzió!
A kávé sem segít
Másnap szembejött egy zárt Facebook-csoportban Meizner Vera, a 3,5 éves ikrek mellett vállalkozó anya posztja, aki őszinteségével elindította a lavinát. Kiposztolta magát fáradtan, karikás szemekkel, a reggeli kávésbögréjét szorongatva. És ezt írta:
A mai valóság. Fáradt vagyok, a kávé sem segít. Reggel 7-től este fél 9-ig non-stop készenlét, giga ricsajban. A kölkök délután már nem alszanak. Akkor sem, ha kikocsikázom velük Esztergomig meg vissza. Este 9-től éjfélig tudok dolgozni, utána már alig alszom, mert túlpörög az agyam. Ne sajnálj, tudom, ezzel te is így vagy… Csak tudd: nem vagy egyedül!
Ezer lájk és több száz bejegyzés érkezett Vera posztjára órákon belül. Anyukák posztolták magukat nacimaciban, éppen rajtuk alvó gyerekkel a kezükben.
Végre elkezdtem észrevenni az elfáradt, besokallt szülők posztjait a tökéletes harmóniáról áradozó bejegyzések tengerében. A harmadik hét végére megérkeztünk a csoportos kiboruláshoz.
Egyre többen írtak arról, hogy elegük van az összefolyó napokból, mert otthonról is ugyanúgy kell dolgozni, mintha mi sem történne. Emellett tengernyi a házimunka és itt van a különböző korú gyerekek tanítása, meg a kisebbek lekötése, akik a nagyok tanulása mellett látványosan unatkoznak. Vagy visítanak. Vagy unatkoznak és visítanak. Meg összevesznek. Tízszer. Százszor. Az otthonról dolgozó, vállalkozó anyák többsége a gyerekek fektetésekor áll neki dolgozni és tolja hajnalig, reggel pedig újra indul az egész elölről. A gyermekes tanárokról se feledkezzünk meg: többségük napközben a saját gyerekeivel tanul, este pedig nekilát a digitális oktatás szépségeinek, a tananyag összerakásának.
A kisgyerekes csoportokban arról is szólnak a bejegyzések, hogy sokan a bezártságot, az állandó belső feszültséget alkohollal tompítják: van bor, aperol spritz, meg gin… kinek mi. Egy újabb tabu, amiről nem szokás beszélni. Pedig kisgyermekes anyukák között rendszeresen szóba jön a játszótéren, hogy ki szed nyugtatót vagy iszik esténként. Feszültséglevezetésként.
Az ötgyermekes pszichológus, Herner Dorka Lélekápolás járvány idején blogja életmentő. Olvasva rájössz, hogy amin keresztülmész, az teljesen normális. Mindenki átéli ezeket a kríziseket, a bezártság felerősíti a rossz kapcsolatokat, a családon belüli erőszakot, az egyedüllét érzését. Dorka egyik bejegyzése futótűzként kezdett el terjedni a neten. Részlet ebből:
„A karantén eddigi heteiben
még nem olvastam el egy könyvet sem,
még nem iratkoztam be online festőtanfolyamra,
még nem pucoltam meg az összes ablakot (kettőt viszont igen!),
még nem szoktam rá a reggeli napüdvözlésre,
még nem néztem meg egyetlen klasszikus magyar filmet sem,
még nem ültettem át a virágokat,
még nem írtam új könyvet,
még nem fejeztem be az előzőt,
még nem válogattam át a tavaszi ruhákat,
még nem képeztem át magam,
még nem tanultam meg a YouTube-ról horgolni/salsázni/zongorázni,
még nem fejlesztettem a nyelvtudásomat,
még nem gyártottam le egyetlen kreatív dolgot sem a DIY karantén idején ötlethalomból (),
még nem főztem meg a “majd, ha ráérek” receptjeimet,
még nem érek rá,
… még nem tanultam meg állandóan mosolyogni és rózsaszínboldognak érezni magam attól, hogy
folyamatosan és vég nélkül együtt lehet a család,
még nem érzem úgy, hogy megfelelek a saját és társadalom járványhelyzeti elvárásainak, de (még?) nem zavar. „
Így. Engedjétek el a maximalizmusotokat!
Ér bőgni, kiborulni, elfáradni, türelmetlennek lenni. Ér darabokra hullani és nap mint nap újrakezdeni.
Ér azt érezni, hogy már semmi sem lesz újra ugyanolyan, ér aggódni a munkáját elvesztett férjedért, a családodért, akiket most már tudod, hogy hónapokig nem ölelhetsz magadhoz. Ér terápiás jelleggel paradicsomot ültetni a balkonládádban a panelben. Ezt tesszük mi is a gyerekekkel a kertben.
Ér túlélni. #nemvagyegyedül.
Kiemelt fotó: Bulla Bea
