Levél édesanyámnak

Igazi, megbonthatatlan, szoros szövetség a miénk. Barátaim mindig csodálattal vegyes irigységgel nézték azt az imádatot, ahogy meséltem rólad. Hogy minden titkomról tudtál. Ma már anyaként szinte felfoghatatlan, hogy bírtad ki, hogy ne szólj bele abba, amikor egy rossz kapcsolatból zokogva menekültem haza. És amikor úgy döntöttem, hogy visszamegyek, újra szó nélkül elengedtél. Persze azt már csak később tudtam meg, hogy hány álmatlan éjszakát okoztam neked ezzel.

Ülök a gyerekszobában és potyognak a könnyeim. Pedig nem ez az első anyák napja, amikor nem vagyunk együtt. Amióta én is anya vagyok, rohanás az életem: a két gyerek, az ovi, az iskola, a munka, a napi rutinok és a több mint 200 kilométer távolság miatt sokszor döntöttünk úgy „praktikus” okokból, hogy nem megyünk le Csabára. Most pedig nem mehetek. Féltelek benneteket, ti engem, nem is engedted, hogy nekiinduljak az oda-vissza kb. 500 kilométeres útnak. Nagyon aggódom. Olgikám – mondtad tegnap is a telefonba –, túl sok van rajtad, sohasem alszod ki magad rendesen, kérlek, ne ülj így autóba, hosszú ez az út ahhoz, hogy egy nap alatt megjárd és a lakásba sem tudsz bejönni – mondtad, és bár tudom, hogy igazad van, napok óta összeszorul a szívem.

A mintát, hogy sok munka mellett is lehet valaki jó szülő – tőled vettem. Imádtam bejárni a szeribe – a Békés Megyei Népújság szerkesztőségébe –, ahol cigarettafüstbe burkolózva püfölted az írógépet, szervezted a következő interjút. Szerettem azt a helyet, az érzést, hogy itt készül az újság, ami elsődleges hírforrás volt a megyében, és nagyon büszke voltam rád, mert mindenki tudta a városban, hogy ki B. S. E., az én anyukám.

Az emberek tiszteltek. Szerették benned az igazságérzeted, s hogy keményen megküzdesz érte, minden áron.

Vitt is ez sokszor – még a szocializmusban – bajba téged. Magyartanárként pár év után ott is hagytad a pályád, mert néhány iskolavezetőd nem nézte jó szemmel, hogy túl szabadon kezeled a tanmenetet. Akkor jött Enyedi G. Sándor, szüleid régi gyulai barátja, a Népújság akkori főszerkesztője, aki éppen fiatalított a lapnál, s mamáékhoz, szüleid közelébe csábított. Az újság lett az igazi közeged és én már kisgyerekként tudtam, hogy én is ezt akarom csinálni.

Imádtam gyerekként Békéscsaba legnagyobb lakótelepén élni. A házakat akkor építették, amikor odakerültünk. Mi egy negyedik emeleti, leadott kétszobás lakást csíptünk el az OTP-nél. Nagy szerencse volt ez akkor. Amíg dolgoztatok, mi bandáztunk. A csapat vegyes volt: a múzeum igazgatójának lánya éppúgy velünk játszott, mint a gyári munkás gyereke. Jártuk „az öntözött rétet”, a házak mögött nyúló végtelen messzeséget, tudtuk, hol olyan mély a mocsár, hogy elmerülünk benne térdig. Vékony pallókon egyensúlyoztunk ott, ahol kis patakok szelték át a hatalmas rétet. Mentünk, egészen messze, kulccsal a nyakunkban. Tíz-húszfilléreseket tettünk a vasúti sínre, elbújtunk és vártuk, hogy jöjjön a vonat: néztük, ahogy kilapítja a pénzérméket – és elégedetten mutattuk egymásnak. Ezek voltak a kincseink. Figyeltük a bogarakat, feküdtünk a fűben, csak délben és este mentünk haza. Hazaugrom megetetni a macskákat – mondtad a szerkesztőségben, és mindenki el volt hűlve, mert nem tudták, hogy a macskák mi vagyunk. Én és a nővérem.

Nem aggódtam akkor sem, amikor egyik nap egy fotós kolléganőd jött értem az oviba. Anyád baleset érte – mondta. Egy eseményre igyekezvén zúgva szálltál el a Trabanttal –, még repültem is Olgikám, mesélted –, de szerencsésen megúsztad. Az árokpartról szedtek össze. És ez valahogy teljesen beleillett az életedbe, hiszen gyermekként, iskolaigazgató édesapád és híresen szigorú, kémia szakos édesanyád mellett állandóan valami huncutságon törted a fejed.

Híres klasszikusként maradt fent a gyulaiak emlékezetében, amikor alsós kisgyerekként kivezényelted napközis társaidat a gyulai várhoz – kijátszva a rátok vigyázó tanerőt –, és a rémülten kirohanó pedagógusok az egész napközit a várfokhoz támasztott rozoga vaslétrán találták. Te pedig boldogan, kipirult fejjel álltál a tetején és kiabáltad: támadááás!

Nagy pofon járt érte édesapádtól, ahogy akkor is, amikor még Csabán, elsős korodban a suli pincéjét elárasztotta a víz, és te néhány osztálytársaddal ott hajóztál a régi ajtótáblákon – egészen addig, amíg meg nem találtak. Az egész iskola benneteket keresett. Mi csak vízi csatáztunk – mondtad ártatlan képpel. A hatás – nem maradt el.

Azt, hogy mit jelent jó testvérnek lenni, tőletek láttuk. Olyan mély szeretettel támogattátok mindig egymást a nővéreddel és a bátyáddal, hogy az nekünk is kijelölte az utat. Pedig háborús gyermekként nem volt egyszerű az életetek. Édesapád – akit mi csak Tatának hívtunk – katonaként fogságba esett és nagymamám terhesen cipelte a nővéredet és a bátyádat hol egy kézikocsin, hol egy szekéren, hogy eljusson Budapestre. Te már fogságban születtél Németországban. Nagyon nehéz idők voltak ezek, de Gyulán igazi otthonra leltetek. Mindhárman sokra vittétek: nővéred történész, bátyád diplomata lett.

A család kimondatlanul is, de kemény elvárásokat támasztott mindig elénk: kell a diploma, egy talán nem is elég. Nővérem hozta is az elvárásokat: kitűnő volt, tanult is rendesen – én pedig inkább egy álomvilágban éltem. Augusztusi gyerekként, épp hatévesen kerültem iskolába, hiába küzdöttél  az óvó nénivel együtt ellene. Elaludtam az iskolapadban, szétszórt voltam és figyelmetlen: egyszerűen még nem voltam érett az iskolára. És ez végigkísérte a diákéveimet. Kísérteties hasonlóság a mostanival, ugye?

Imádtam a magyart, a történelmet, de matekból, finoman szólva, nem voltam túl penge. Így történt, hogy már gimisek voltunk a nővéremmel, amikor hazatelefonáltál, és – mivel teljesen egyforma volt a nővéremmel a hangunk – a következő beszélgetés zajlott: – Szia, anya! Képzeld, hármast kaptam matekból! – Úristen, mi történt? – hangzott rémült hangod a túloldalról. De anya, én Olgi vagyok! – Hát ez csodálatos! – válaszoltad megkönnyebbülve.

Elengedtél, amikor éreztem, hogy mennem kell. Vitt a tévés munka, a fiatalkoromtól dédelgetett álom a fővárosba. Nőtt a távolság, ritkultak a beszélgetések, de az igazi mentsvár továbbra is az volt, amikor hazamentem és beszélgettünk. Mindenről.

Aztán egyszer csak jött a hír: beteg vagy. Pillanatok alatt szerveztem át az életem, hogy együtt lehessek veled. Apa akkor összeomlott, én álltam a műtő ajtajában és láttam a nyíló zsilipnél, ahogy fekszel a műtőasztalon. Aztán vártam veled a tömegben a kemóra órákon át. Féltettelek, amikor azt mondtad a metróra szállva, hogy érzed, a menetszél mind kitépi a megmaradt hajad. Végül együtt vettünk parókát. Még nevettünk is. És túlélted. Meggyógyultál. Ennek már tizenhat éve. Hittél magadban akkor is, amikor jött a következő. Meg a következő. És most, nemrég a negyedik. Én meg nézlek csodálattal, ahányszor nekiindulsz, apa pedig hű társként, csendesen kísér. Csak vegyék ki, csak múljon el – mondod.

Példamutató az összhang, ahogy apuval éltek – pedig nem volt mindig így. Együtt éltük meg a nagy hullámvölgyeket a kapcsolatotokban, amikor még gyerekek voltunk – megszenvedtük mindannyian. Aztán ahogy a nővéremmel elköltöztünk, úgy lett napról napra jobb az egész. Mi a húszas éveink, ti az ötvenes éveitek elején jártatok. Végre volt időtök egymásra. Ma már semmi és senki sem tud benneteket szétválasztani.

Ezért is vagyok dühös és mérges az egész világra: nem láttalak már hónapok óta! A vírus elveszi az időt tőled és apától. Pedig annyi kérdésem lenne, amit nem akarok, nem tudok messengeren feltenni.

Eszembe jut az utolsó nagy, közös kirándulásunk Bécsben, amit tavaly ősszel, ahogy te mondod, szponzorunk, a nővérem szervezett. Csak mi négyen. A séták a városban, az esti beszélgetések, a nagy, közösen megélt kalandunk, amit amíg élünk, röhögve mesélünk egymásnak.

Semmi másra nem vágyom jobban, mint arra, hogy itt legyetek apával. Ülj a nővérem lakásában a kanapén, ahogy szoktad, varázsold el a gyerekeket egy játékvilágba, főzz nekik mamateát, hogy én a legnagyobb nyugalomban dőlhessek le végre a másik szobában, mert most már biztonságban vagyok. Itt vagy. Kerek a világ.

Kiemelt fotó: Békéssy Olga fotótárából

Vélemény, hozzászólás?