Nehéz a fellélegzés – Játszótéri kalandjaink járvány után

A koronavírus-helyzet miatti korlátozásokat már nagyrészt feloldották, az élet azonban nem tért még vissza a rendes kerékvágásba. Csoda ez? A pszichológus szerint nem. Van, akinek könnyen megy a fellélegzés, és van, aki továbbra is fél. Ez pedig még barátok közt is könnyen okozhat feszültséget, hát még a játszótéren! Olvasóink meséltek arról, hogy élik meg az újranyitást. 

Megalázva éreztem magam egy pillanatra, amikor egy kisfiú, miután megnyomta a fiam biciklidudáját, teljes kézfertőtlenítésen esett át. Ők most tényleg azt hiszik, hogy mi a 12 hetes karanténunk után, friss negatív Covid-teszttel teleköpködtük koronavírussal azt a béna dudát? Aztán elszégyelltem magam, a gondolat elrepült és a helyét megtöltötte megannyi kérdőjel. Miért megy egyeseknek nehezebben a nyitás, miért kell valakikhez több toleranciazsetont előhúznunk a zsebeinkből, míg mások inkább sürgetik a közeledést?

Ez nyilván az emberek személyiségéből is fakad, meg abból, milyen érzelmi sztrádán száguldottak végig a bezártság ideje alatt.

„Ne menj közel! Állj meg! Nem hallod? Állj meg itt!” – üvölt rá egy anya a kislányára, amikor az odaszaladna a bölcsődéből ismerős kisfiúhoz az utcán. „Mi betartjuk a 2 méter távolságot” – szabadkozik, miközben két kézzel rángatja vissza lányát a számára biztonságot jelentő startvonalhoz. A fiú anyukája nem érti és a szituációt át sem gondolva csak ennyit kérdez: „Bölcsibe mikor jöttök vissza?” A lányos anya megdöbben és fejét rázva csak annyit mond: „Őszig nem.”

Ebből az elkapott párbeszédből is látszik, hogy mindenki másképp szabadul a karantén lelki terhei alól. Valaki szigorúan követi és betartja a saját maga által felállított szabályokat és igyekszik mindent kontroll alatt tartani, míg mások örömmel vetik bele magukat a visszatérő társalgásba, és már-már a régi kerékvágásban telnek napjaik. Az eltérő tempó, az önkéntes karantén utáni önkéntes szabályok azonban sok régi barátságot próbára tehetnek. A közösségi oldalak zárt csoportjaiban édesanyákat kérdeztünk arról, ki hogyan nyitott a világ felé a karantén után.

Többen voltak, akik a szülés utáni hetek bezártságához hasonlították azt a bizonyos 2,5 hónapot, és furcsa érzésekkel telinek élték meg, hogy ismét emberek közé mentek.

„Május elejére már fizikai jeleit produkáltam annak, hogy nem bírom ezt a bezártságot, a barátaim, családom hiányát. Május elején mertünk elmenni fagyizni először – maszk, kesztyű, minden. Egy csoda volt!! … Sokat tanultam magamról meg a családról; az biztos, hogy lételemem a szociális érintkezés. Még a büdös, koszlott 23-as busz is hiányzik. Ja, és még egy, ami nem is olyan régen lett tiszta számomra: szóval a GYES-időszakot idézte vissza a karanténhelyzet, és mivel én azt nem pozitívan éltem meg, szépen vissza is gyűrűzött egy leheletnyi depresszió. Viszont felismertem, elmondtam, a férjem tök sokat segített. Gyermek második hete oviban van és nagyon élvezi. Mi is. Játszótérre, bicajozni járunk, benti helyekre nem, és még buszon sem ültünk.”

„Azt érzem, hogy ez egy újabb ismeretlen világ, amibe ki kell tennem a lábam. Le kell válnom a gyerekeimről és újra kell definiálnom önmagam. Nehezen megy, az állandóság biztonsága hiányzik, miközben nem vágyom monotonitásra és szociális alkat is vagyok. Ám most még nagyon nem esik jól a tömeg, az emberek. Olyannyira, hogy a játszó mellett sétálva szuper érveléssel le tudtam beszélni a gyerekeket a hintázásról.”

„A lazításig nagyon komolyan vettük a korlátozásokat, és felszabadító volt az »újranyitás«. Nekem nagyon furcsa volt a szabadság, volt, hogy szédültem »kint«, ha valakivel találkoztam is, tétován fogadtuk egymást, zavarban voltunk, hogy mit lehet és mit nem. Fájt, hogy nem ölelhetek, nem érintkezhetek, de aztán szépen lassan helyreállt a rend a bensőmben. Bevallom, meg kellett tanulnom újra élni a kinti világban.”

„Ugyanez nálam is, a nyitási utáni napokban, amikor hirtelen megteltek a parkok, rosszul éreztem magam, menekültem volna, mondván, ez nem normális. Most már ez az érzés megszűnt.”

A játszóterezés tűnik a leginkább megosztó témának az édesanyák között. Valaki gondolkodás nélkül beviszi a gyerekét, hiszen bizonyos mozgásformákat csak ott gyakorolhat, mások viszont messziről elkerülik.

„A játszótértől még félek és attól, hogy a második hullám milyen szankciókkal járna. A baráti kapcsolataim a digitális térbe kerültek és napi telefonkapcsolatban voltunk, szerintem ezt lelki bátorítás nélkül nem lehetett volna végigcsinálni.”

„Én a magam részéről óvatosan nyitok, ugyanazzal a 3-4 gyerkőccel találkozunk a környező parkokban, a játszóra is kimerészkedünk, ha rajtunk kívül legfeljebb 3-4 gyerek van. Kicsit antiszociális lettem, tartom a 2 métert, hordok maszkot ésszel. Egyébként hiányzik az önfeledt társasélet.”

„Az ismerős körből van olyan is, aki nem mer azóta se lejönni játszótérre. Van, akit megértek, van, akit nem, és sejtésem szerint valami depresszió lehet már mögötte. Mindenestere a gyerekeit is sajnálom.”

Többen tartanak attól, hogy az elmúlt hónapok mentális leterheltsége kihat majd a társas kapcsolatokra, barátságok mehetnek tönkre a különböző önkéntesen vállalt szabályok különbözősége miatt.

„Nekünk nincs család kinn (Nagy-Britannia), de vannak nagyon közeli barátok, így mi úgy nézünk egymásra, mint más otthon egy nagyobb családra. Sajnos nincs összetartás a különböző nézetek miatt, ami hosszú távon nem tudom, milyen irányba viszi majd el a kapcsolatokat.” 

„Úgy érzem, mintha két dimenzió létezne: ha kimegyek az utcára, játszótérre, étterembe, kávézóba, boltba, mintha mi sem történt volna (a maszkokat kivéve), ha pedig véletlenül betévedek az irodába, mintha egy kísértetkastélyban járnék, csak pár bátor ember lézeng arrafelé. Kicsit tartok attól, hogy megzakkanunk a félelemtől, és, hogy ez hosszabb távon pszichés és motivációs problémákat fog jelenteni a munka terén (is), de ez csak a közvetlen környezetem, persze – ezt meg oldják meg a főnökeim.”

Egy ilyen hosszú, mentálisan megterhelő időszak után nagyon furcsa lenne, ha a visszatérést mindenki egyformán, ugyanazokkal a lépésekkel csinálná – mondja Dr. Sipos Lilla, az ELTE Pszichológiai Intézet oktatója. Szerinte az exrtovertáltság – introvertáltság a kulcsszó. Aki introvertált, az viszonylag kényelmesen éli meg ezt a helyzetet, mert egyébként is nagyon szívesen van otthon. Viszont annak, akinek nagy igénye van arra, hogy találkozzon emberekkel, létszükséglet, hogy beszéljen másokkal, társasági életet éljen, neki ez a pszichés egészségükhöz létfontosságú.

Dr. Sipos Lilla úgy látja, felesleges ítélkezni, hiszen sokfélék vagyunk sokféle élethelyzettel, és mivel nem tudhatjuk, hogy a másik fél mit él át pontosan, így bízni kell abban, hogy a saját tempójában, a saját maga által jónak ítélt ütemben halad.

Mindent összevetve, azt látni kell, hogy senkinek sem volt egyszerű az elmúlt időszak, mindenki hozott magával érzéseket, meghiúsult célokat, csalódásokat, kudarcokat, örömmorzsákat, és ezekkel együtt senki sem ugyanolyan, mint azelőtt. Sokszor kérdezték, hogy miben lesz más a vírus utáni időszak. És megszületett az első kézzel fogható válasz. Abban, hogy mindenki más lett.

Vélemény, hozzászólás?