Még gyerek voltam, kiskamasz, egy kopogós december 24-e délelőtt jöttünk a nagyszüleimtől haza vonattal az alföldi kisvárosból. Bizonyos okokból a mi családunk nem töltötte együtt a karácsonyt sosem. Nem volt az a nagy felfordulás, az izgatott készülődés, három napig bejglisütés, kergetőzés a fa körül. De így is igaziak voltak, szűk családi körben, csendben, nyugalomban. Nekem így volt teljes.
A vasútállomáson a megszokottnál többen voltak, mindenki utazott a szeretteihez, gyerekek kiabáltak, dobálták a talpfák közül kiszedett kavicsot az ütközőbakra. Egyszer csak feltűnt egy férfi, egy fenyőfát cipelt. Volt benne valami furcsa. Hosszasan néztem a fényesre pucolt cipőjét, a bőrből készült bőröndjét, a szinte bokáig érő, fekete szövetkabátját és a mellkasáig érő fenyőt. A fa nem volt összekötözve, a kergetőző gyerekek egyike kabátjával súrolta is az ágát.
Befutott a vonat. Találtunk egy félig üres fülkét, lassan, komótosan elhelyezkedtünk, a vonat pedig nagyokat nyögve elindult. Ebben a pillanatban a fenyőfás férfi nyitotta ki a kabin ajtaját. Lett hely neki is és a fának is.
“Ennek a fának hiányzik az egyik oldala” – súgtam oda anyukámnak, remélve, hogy más nem hallja. A fa valóban úgy nézett ki, mintha egy fal mellett nőtt volna és az egyik oldalán nem tudtak volna kifejlődni az ágai. „Látom” – kuncogott cinkosan anyukám, majd hozzátette, hogy „valakinek így is tetszik”.
Már a Tiszához közeledtünk, tekintetem közben sokszor a fára tévedt, próbáltam megragadni a szépségét, de nem tudtam. Az alsó ágairól már lehullott a tűlevél, a közepe is kopasz volt, csak a felső ágai néztek ki valahogy. Szépnek semmiképp sem mondtam volna. A férfi, látván, hogy nézem a fáját, egyszer csak megszólalt: „Nem tetszik, ugye?” Kislányos zavaromban csak annyit tudtam mondani, hogy „fal mellé állítva és feldíszítve biztos szép lesz”.
„Ez volt az utolsó fa az árusnál, ott állt félredobva, nem kellett ez senkinek. Nekem viszont évek óta nem volt karácsonyfám. Majd feldíszítem és akkor boldog lesz ő is” – mutatott a féloldalas fenyőre a férfi. Csak egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy vajon miért nem volt karácsonyfája, de nem mertem megkérdezni, inkább bólintottam csendesen és próbáltam minél meredtebben kinézni az ablakon. Suhant a táj, már félúton jártunk Budapest felé, amikor ismét megszólalt a férfi.
„Hol laktok?” – kérdezte. „Budapesten” – vetettem oda félvállról. Talán rá sem néztem. „Van fátok? – folytatta a beszélgetést. „Van egy műfenyőnk” – mondta anyukám, aki közben fel sem nézett a keresztrejtvényből. A férfi kis hallgatás után csak annyit mondott, hogy „tökéletesen formás lehet”.
Az volt. Tökéletesen formás. Igaz, nem volt illata, kicsit gyűröttek voltak már a tűlevelei, néha potyogtak is. De legalább nem kellett faragni, és nem kellett januárban egyenként kiszedni a lehullott tűleveleket a szőnyegpadlóból. Nekünk az volt a szép. Mint ahogy ennek a férfinek ez a féloldalas lesz az. Másnak a hasas, valakinek a vékony nyúlánk, egyeseknek a földlabdás, másoknak az ezüst vagy a luc.
Amikor megláttam a Rockefeller Center előtt idén felállított karácsonyfát, eszembe jutott ez a férfi a féloldalas fájával. New York fája, ami megannyi filmben szerepelt már, mindig tökéletes volt, jól szimbolizálta az amerikai álmot, fényes, égig törő, feszes ágakkal, több ezer izzóval. Ehhez képest a mostani… hát… pont olyan, mint 2020. Semmi sem szimbolizálhatná jobban ezt az évet, mint az a fenyő. Ez a fenyő maga a megtört amerikai álom. De mondhatnánk azt is, hogy minden ember kettétört álma.
Amikor az Egyesült Államok és vele együtt az egész világ a koronavírus-járvánnyal küzd, amikor százezrek, milliók veszítették el állásukat a járvány nyomában járó gazdasági válság miatt, amikor családok töltik egymástól távol az ünnepeket, amikor a fa mellett nem ölelheted majd magadhoz azt, aki a korábbi években mindig veled volt, helyette csak a videóchat marad, vagy egy telefon, és amikor búcsú helyett csak egy közönyös telefon jön az orvostól, akkor a Rockefeller Center felállít egy olyan fát, ami a sebezhetőséget és a meggyötörtséget viseli magán. A kép alatti kommentek között van bíráló és van dicsérő, de a legszimpatikusabb magának az intézménynek a hozzáállása. Azt írják, hogy két nap utazás után vajon ki nézne ki jobban, és feldíszítve ez a fa is szép lesz. És boldog – tenné hozzá a férfi a vonatról.
Boldog, mert a maga sérülékenységében is örömet okozhat, és boldog, mert ott állhat New York közepén és hirdetheti a tökéletlenség elfogadását. Azt, hogy nem mindig a hibátlan az igazi, nem is kell mindig a tökéletességre törekedni.
Ebben az évben az érzelmi skála végpontjain táncolt mindenki. A félelem, a bizonytalanság, a holnap tervezhetetlensége mind nyomot hagyott rajtunk. Mi is távol leszünk szeretteinktől, ezer kilométerek választanak majd el minket egymástól. Szenteste marad majd a formásra gyártott műfenyő és a csonka családi vacsora. Olyan lesz ez, mint egy féloldalas fa. Látjuk a díszes oldalát, de közben tudjuk, hogy a fal felé támasztott részén nyomot hagyott minden, ami velünk történt.
Fotó: Freepik.
