Egyenlő munkáért egyenlő bért kapni nem a siker záloga, állítja a tárca nélküli családügyi női miniszter, Novák Katalin frissen elhíresült produkciójában. Küzdeni az egyenlő fizetésért, a megérdemelt munkahelyi pozícióért, megbecsülésért nem illő, ha nő vagy. Szülj és minden megoldódik – esélyed úgysem lesz visszakapaszkodni a munkaerőpiacon oda, ahova elértél gyermekvállalás előtt –, ezt már nem ő mondja, ez csak tény. Novák miniszter (ki)oktató videójával saját egykori meggyőződését, melyről maga írt az első Terézanyu-pályázatra és mely szerint az anyagi és erkölcsi megbecsülés is egyaránt jár, szintén cáfolja.
Mi nők nagyon kevéssé vagyunk tudatában, mennyire törékeny a jogi státuszunk a világban. Magam sem tudtam, míg nem tanultam: Magyarországon alig száz éve tanulhatunk, van jogunk dolgozni és pénzt keresni. Márpedig a saját munka, saját pénz, önálló egzisztencia nem kevesebb, mint a szabadság záloga, a kiszolgáltatottság ellenszere. Még alig száz évvel ezelőtt is a nő feleségként a férje, lányként az apja tulajdona volt…
Ha az annyit átkozott-magasztalt szüfrazsettek nem adták volna életüket jogainkért, ma Magyarországon sem lenne egyetlen női miniszter sem, aki kioktathatná a többi nőt, onnan fentről, hogy miképpen kellene élnünk, éreznünk, sőt keresnünk.
Nincs is túl sok miniszter, összvissz kettő, az egyikük tárca nélküli, de családokért felelős: ő így karácsony előtt, amikor a legtöbb nő erején felül zsonglőrködik otthon és a munkahelyén a véget nem érő feladatokkal, így a pandémia kellős közepén, amikor minden kétéves tudja, de a kutatások is ezt igazolják, hogy rettenetesen megnőttek a nők terhei, videóüzenetben kijelenti, hogy nem kell elhinni, hogy csak akkor lehetünk sikeresek, ha ugyanannyi munkával annyit keresünk, amennyit a férfiak. Vagyis érjük csak be bátran kevesebbel.
Őszinte vallomás régről
Valószínűleg 10 évvel ezelőtt, amikor Novák Katalin otthon lévő anyaként szuper ajánlatot kapott egykori munkahelyétől, még nem így gondolta. Mert az első Terézanyu pályázaton, 2010-ben ezzel az írásával nyert:
„Elfogadjam a hízelgő ajánlatot? Három gyereket szültem, hetedik éve vagyok otthon velük. (…) Unom a bárgyú mesekönyveket, szeretnék két mondatot úgy váltani egy felnőttel, hogy nem szakít félbe senki, és minden vágyam csukott ajtó mellett pisilni. Szeretném hasznát venni a két diplomámnak, a négy általam ismert idegen nyelvnek, az élettapasztalatomnak. Hívnak vissza dolgozni. Felelős beosztásba, izgalmas területre, még izgalmasabb időszakban, tehetséges munkatársak közé. Nyolc órában. Fel-le, fel-le, fel-le. Repül a hinta, kacag a kislány, én pedig nem tudom, menjek vagy maradjak.”
Tudjuk, hogyan döntött. Remélem, hogy vizet prédikál – ő nem keres kevesebbet férfi kollégáinál. Csupán olcsó macsó propagandacélokat valósít meg, amikor erről oktat ki.
Sajnos azonban tény: mi, nők mindenhol a világon a férfiaknál kevesebb pénzt kapunk ugyanazért a munkáért.
Mi lenne, lányok, ha ma abbahagynánk?!
De jó hírem van, nőtársaim: még ma abbahagyhatjuk a munkát! Ápolónők, orvosnők a kórházakban, óvónők az oviban, tanárok a suliban, pénztárosok a boltokban – ugyanis már legalább november óta ingyen dolgozunk a férfiakhoz képest, hiszen ugyanazért a munkáért, ugyanazzal a végzettséggel sokszor 17-20 százalékkal kevesebb bért kapunk. Nem kell a pozícióért versenyezni a férfiakkal, így szól a miniszter, nem az a sikerünk kulcsa. Ha akarnánk, se nagyon tudnánk versenyezni. A férfiak esélyei nem csökkennek a családalapítással, a gyerekvállalással, sőt, még értékesebbnek is számítanak a munkaerőpiacon: megbízhatóbbnak tartják és ki is hajtják őket, mint a lovakat – addig a nők munkaerőpiaci értéke a gyerekvállalással, a vállalt gyermekek számával, majd az életkorral egyenes arányban csökken.
Bizonyos pozíciókban esélyünk sincs versenyezni. A döntéshozói pozíciók krémje még mindig nagyon sok cégnél, intézménynél a férfiak exkluzív klubja. Ha beengednek nőt, akkor is csak mutatóba és csak mutatósat. Nálunk ez a legszembetűnőbb tán épp a politikában, a parlamentben, a kormányban: ha be is vesznek nőt a fiúk, csak olyat, aki úgy táncol, ahogyan ők fütyülnek.
A hatalom fiúklubjai
És a fiúk hosszú évek óta az fütyülik, hogy csak az a nő rendes, aki eleget szül. És persze ők mondják meg, mi az elég.
A fiúklub amúgy egyáltalán nem szereti a nőket, pláne, ha azok bármibe beleszólnak: ki is jelentik, hogy nőügyekkel nem foglalkoznak, akkor sem, ha a bérek egyenlőségéért kellene tenni, akkor sem, ha a nőket érő erőszak ellen.
Az a csoda, hogy megcsúfolt alkotmányunkba azt még nem tették bele, az „apa férfi, anya nő” axióma mellé, hogy a gyermek fiú (és focista).
Mert, ha az ember nőnek születik, akkor örüljön… Hogy kiteljesedhet anyaként, és örüljön, hogy egyáltalán kereshet pénzt. Aki meg nem így akar kiteljesedni, mert történetesen a munkája az élete, az nem is nő, nem is ember.
Anyaként én egyre inkább úgy érzem: önmagában az, hogy pénzt kereshetek, és olyan munkát vállalhatok, amit szeretek, a legnagyobb luxus az életemben. Mert ahhoz kell a legtöbb támogatás, hogy ne fulladjak bele az itthoni melóba, a család ellátásába, hanem legyen erőm, kitartásom, kreativitásom dolgozni, pénzt keresni. Ne csupán a férjem vállán legyen a család egzisztenciális biztonságának súlyos terhe. Ugyanis együtt vállaltuk, ezt is, a gyerekeket is. Vállt vállnak vetve. Mert nem csupán a nők, állítólag a férfiak is erősek: elbírják a gyereknevelést, ha a terhességet, a szülést nem is, minden mást igen.
Mi lenne, ha nem lenne emancipáció?
Novák családügyi miniszteri pozíciójából amellett érvelni, hogy ne foglalkozzunk azzal, hogy nőként ugyanannyi munkáért, ugyanazzal a végzettséggel kevesebb pénzt kapunk, szembeköpése mindannak, amit nem csupán ő maga elért, hanem amiért – papíron – dolgozik.
Ha az általa „rosszul értelmezett emancipáció”-nak nevezett vívmány nem létezne, ha a nők a 20. század elején nem adták volna életüket, vérüket azért, hogy a lányok is tanulhassanak, vállalhassanak munkát, lehessen saját tulajdonuk: akkor Nováknak sem lenne ma sem diplomája, sem saját jövedelme, sem karrierje – de még jogai sem. Lenne viszont kiszolgáltatva anyagilag, érzelmileg ő és a gyermekei is, ahogyan évszázadokon át voltak, és vannak ma is nők, gyermekek szerte a világban.
Nem kérdés számomra, hogy anyaként és/vagy karriert építő nőként egyaránt ki lehet teljesedni, és mindkettő lehet egyformán értékes és tiszteletreméltó választás, életút, melyhez jogunk van.
A legtöbb nő hazánkban mindkettőt szeretné: nem tudja gyermek nélkül elképzelni az életét – és nem tudja elképzelni munka nélkül sem. A magyar nők más országokkal összehasonlítva is sokkal több házimunkát végeznek, mint a magyar férfiak, a munkamegosztásunk, női–férfi szerepfelfogásunk még mindig rendkívül konzervatív. A legtöbbünk nem passzióból, becsvágyból épít karriert – ahogyan ezt rosszmájúan szokás sugallni –, hanem egyszerűen a családja megélhetéséért robotol. Szerencsés esetben az otthoni munkamegosztást is egyenlően intézik társával, nem „besegít” az a társ, hanem együtt csinálják – még jobb esetben van nagyszülői segítség is.
Win-win
Azokban a – természetesen skandináv – országokban sikerült elérni, hogy a nők több gyereket vállaljanak, ahol megteremtették az egyenlőséget. A svédek, izlandiak, norvégok, dánok bizony elérték, hogy a nők a gyermekvállalás miatt ne essenek ki a munkaerőpiacról, ne törjön derékba a karrierjük, és mindenekfelett ne menjen rá egészségük és persze a házasságuk a robotolásra. Hogyan érték el? Elsőként úgy, hogy megszüntették a bérkülönbségeket, bevonták a nőket a politikai és a gazdasági döntéshozatalba (miért is kérdés még mindig ez, amikor fele-fele arányban élünk a világban?!), megbízható intézményeket hoztak létre, melyek valóban segítik a családokat.
Például adókedvezménnyel motiválják az apákat, hogy ők is otthon maradhassanak a gyermekükkel, és felismerhessék, valóban egyenrangúak vagyunk ebben is, mert mindent meg tud oldani egy apa is egy gyermek körül. Még sikerélménye is van, sőt, boldogabb lesz és kiegyensúlyozottabb, ha nem csupán hullafáradtan, a fürdetésre ér haza, és csak tizenéves korában veszi észre, hogy van egy vagy több, mindjárt kirepülő gyereke és egy magára hagyott felesége…. Ha még van. A skandináv társadalmakban magától értetődő, hogy nem csupán a férfiak kötelessége a család eltartása, ahogyan az is, hogy nem csupán a nők kötelessége a családról való gondoskodás. A terheket meg lehet osztani, ezzel mindenki csak nyer.
Melinda Gates is megmondta
A mi generációnk – negyven plusz – számára hazánkban, érzésem szerint, ez a hajó már elment. Mi már nem fogjuk tudni kivívni magunk számára az egyenlőséget. Annál inkább kutya kötelességünk mindent megtenni azért, hogy a gyerekeinknek könnyebb legyen.
Ha a lányaink hátrányt szenvednek, az a fiainknak is rossz lesz. Több lesz a válás, több a kiszolgáltatott, rosszul működő család, frusztrált, boldogtalan gyerek.
Melinda Gates egyenesen így fogalmaz:
„Ideje társadalmi szinten felismernünk, hogy globális gazdaságunk a nők által végzett fizetetlen munkára épül.”
Bár nálunk a nők által végzett háztartási gyerekgondozási, nevelési, betegekről, idős szülőkről való gondoskodást láthatatlan munkának nevezik, nem a munkánk nem látszik. Hanem az érte járó bér. Angolul ugyanis ezt unpaid, vagyis fizetetlen munkának hívják, és bár a nők jövedelmében nem jelenik meg, minden egyes ország GDP-jében nagyon is: közel egyharmadát teszi ki. Ez felbecsülhetetlen érték, amelyből a nők szinte semmit nem látnak viszont… A nőknek valóban nem kellene választaniuk a gyerekvállalás és a munkavállalás között – például akkor, ha a gyerekvállalással nem csökkennének esélyeink a munkaerőpiacon… Ebben az értelemben még büntet is a rendszer azért, ha egyszerre igyekszel helyt állni a munkaerőpiacon és a családról való gondoskodásban.
Magyarországon több a diplomás nő, mint a férfi. Az Unión belül mi vagyunk az egyik legjobban teljesítő nemzet, a diplomás nők aránya mégsem tükröződik a vezető pozíciókban, sem a nők keresetében. A pályakezdő fiatal nők alapból kevesebb bért kérnek, mint az ugyanolyan végzettséggel rendelkező férfi társaik, vagyis a hátrány kódolt, így szocializálódunk, a férfiak egyszerűen többre tartják magukat. Mert a munka világa a férfiak világa volt mindig – gondoljunk arra, milyen rövid ideje, csupán pár évtizede lehet hivatalosan pénzkereső munkánk…
Minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének, legyen az lány vagy fiú. A legtöbben mindent megtesznek azért, hogy a gyerekeik élete könnyebb legyen. Mélyen sértő ez a (ki)oktatóvideó az apák számára is, akik azért dolgoznak ma, hogy taníttassák a gyermekeiket, egyenlő esélyt teremtsenek lányaiknak, fiaiknak egyaránt. Mert ugyan melyik szülő szeretne a lánya számára nehezebb életet, mint a fia számára?
Fogadok, még egy politikus sem.
