„Már tényleg nem tudom, mit jelent az, hogy anya. Úgy hiányzik, ahogy az egészség tud hiányozni, a menedék, a bizonyosság.” A visszaadott lány című könyv főhőse úgy érzi, két anyának sem kellett, és ezzel az érzéssel jó ideig szinte képtelen megbirkózni. Tönkő Verával a Park Könyvkiadó főszerkesztőjével beszélgettünk a megrendítő, mégis magával ragadó történetről. Részletek a könyvből és podcast!
Nagyon sokféle érzelem és ösztön mutatkozik meg ebben a regényben, amiből kiolvashatjuk, mennyiféleképpen lehet szeretni, mondja Tönkő Vera a Park Könyvkiadó főszerkesztője. Donatella Di Pietrantonio könyve egyébként – mint megtudjuk Verától – igazi irodalmi szenzáció volt Olaszországban. Aki elolvassa bárhol a világban, pontosan érti, hogy miért. Mutatok néhány rövid részletet a regény elejéről:
„– Én otthon akarok élni, veletek. Ha valami rosszat követtem el, mondd meg, és nem teszem többé. Ne hagyj itt!
– Sajnálom, de nem maradhatsz nálunk, ezt már elmagyaráztuk. Most pedig légy szíves, hagyd abba a hisztizést, és szállj ki – zárta le a vitát semmibe meredő tekintettel. Az állkapcsán, pár napos borostája alatt úgy vibráltak az izmok, mint amikor kezdett dühbe gurulni. Nem engedelmeskedtem, továbbra is ellenálltam. Akkor az öklével a volánra csapott, és kiszállt, hogy kirángasson az ülés előtti szűk helyről, ahová rekesztve lekuporodtam. Kulccsal nyitotta ki az ajtót, megragadta a karomat, a ruhán, amelyet ő vett nekem, a vállánál pár centi hosszúságban felrepedt a varrás. A karomat szorító kézben nem ismertem rá annak a szűkszavú apának a kezére, akivel egészen aznap reggelig együtt laktam. Az aszfalton rajtam kívül csak keréknyomok maradtak. Égettgumi-szag terjengett a levegőben. Amikor felemeltem a fejem, azt láttam, hogy rám erőltetett családom egyik tagja a második emeleti ablakból figyel.”
„–Szóval? Miért jöttél vissza ide? – faggatott tovább Vincenzo, és paradicsompiros mozdulattal mutatott körbe.
– Nem én akartam. Anyám mondta, hogy már nagy vagyok, és az igazi szüleim vissza akarnak kapni.
Adriana figyelmesen hallgatott, rám függesztette a tekintetét, nem volt szüksége rá, hogy a kezét meg a benne lévő kést nézze.
– Na persze! Eztet verd ki a fejedből, téged itten a háta közepére se kívánt senki – szólalt meg Sergio, a legkegyetlenebb. – Anya – ordított ki az ajtón -, tényleg te akartad, hogy visszajöjjön ez a sükebóka?
Vincenzo taszított rajta egyet, mire Sergio lehuppant a felfordított ládáról, amin ült, de még ekkor sem tűnt el a gúnyos vigyor az arcáról. Esés közben belerúgott egy félig teli tálba, és néhány hámozott paradicsom kigurult a padlóra, a porba. Gondolkodás nélkül ki akartam dobni őket, de Adriana az utolsó pillanatban állított meg egy gyors, felnőttes mozdulattal. Leöblítette és megtörölte őket, aztán visszatette a tálba. Hátrafordult, és némán bámult rám: megértettem? Nem dobunk ki semmit. Bólintottam.”
„Végigmentem a kerítés mellett, néztem az elhagyatottság jeleit. Egy széket felborított a szél, az asztalon pedig, amelynél vacsorázni szoktunk a szabadban, az első lehullott levelek hevertek. Egy rongy beakadt a rózsa tüskéibe, ez volt anyám kedvenc virága – májusban mindig a mellére tűzött egy rózsabimbót, ha elment otthonról. Magasra nőtt fű, szomjan halt virágok. A postaláda nem volt tele, talán valaki eljön a levelekért időnként, az enyémet is megkapták. A kerti utat belepte a délnyugati szél által odahordott homok, a redőnyök mind leengedve, mint amikor nyaralni indultunk. A fészerben a biciklim, az egyik kereke leeresztett. Belecsöngettem az üres szobák csendjébe, majd a hiábavaló várakozás után többször is hosszan megismételtem. A csengőgombhoz szorítottam a homlokomat, és így maradtam, míg elviselhetetlen nem lett a meleg…”
A podcastot itt hallgathatod meg:
Nyitókép: Park Könyvkiadó.
