Biztosan mind éreztünk már váratlan késztetést, hogy egy idegen előtt megnyíljunk, vagy egy félismerőssel beszélgetve nézzünk szembe olyan problémákkal, amelyekkel egyedül is alig szoktunk. Akárhova viszi is ez a valaki a történetünket, a saját életünkben, ismeretségi körünkben nyoma sem marad. A Körvonal elbeszélője, a frissen elvált írónő ilyen idegenként érkezik a forró és zsúfolt Athénba. Vonnák Diana, a magyar kiadás szerkesztője meséli el, minek köszönhető Rachel Cusk regényének komoly sikere.
A podcast előtt – szokás szerint – mutatok néhány idézetet:
„– A feleségem is megnézi a pasikat, amikor elmegy bulizni a barátnőivel. Csalódott lennék, ha nem tenné. Vedd csak szemügyre őket, biztatom. Ezt mondja ő is: csináld, nézni szabad.
Ekkor eszembe jutott, hogy pár évvel ezelőtt egy este nagyobb társasággal ültem egy bárban, és volt körünkben egy számomra ismeretlen házaspár. A nő minden vonzó lányra felfigyelt, és férje figyelmét is felhívta rájuk; ültek ott, kitárgyalták a különböző lányok tulajdonságait, és ha nem veszem észre, milyen mélységes kétségbeesés ül ki az arcára, amikor azt hiszi, nem látja senki, azt gondoltam volna, hogy ezt a tevékenységet mindketten élvezik.”
„Sok nő számára – mondta – a kreativitás legfőbb terepe a gyereke, csakhogy a gyerek nem marad műalkotás, ha a nő nem áldozza fel magát maradéktalanul – magyarázta –, amire én soha nem lettem volna képes, és amit egyetlen normális nőnek sem kellene megtennie manapság.
Anyám annyira általam élt, hogy tökéletesen kritikátlan volt velem – folytatta –, ezért aztán úgy nőttem fel, hogy nem készültem föl az életre: többé senki sem tartott olyan fontosnak, mint ő, én viszont azt szoktam meg, hogy így látnak.
Aztán találkozol egy férfival, akinek elég fontos vagy ahhoz, hogy feleségül vegyen, így logikusnak tűnik, hogy igent mondj. De a fontosságod tudata csak akkor tér vissza igazán, amikor gyereket szülsz – magyarázta egyre szenvedélyesebben –, ám egy napon rájössz, hogy ez az egész (a ház, a férj, a gyerek) végeredményben nem azt jelenti, hogy fontos vagy, hanem épp ellenkezőleg; rabszolga lettél, láthatatlan!”
„– (…) a zene a titkok elárulója: árulkodóbb még az álmoknál is, amelyek legalább titkosak.
A nő, aki ezt mondta, bámulatos, bár excentrikus jelenség volt, ötvenes éveiben járhatott, lepusztult szépségét királynői méltósággal viselte. Arccsontjának lenyűgöző, csaknem groteszk felépítését még jobban kiemelte (úgy vettem észre, kifejezetten és szándékosan humorossá) azzal, hogy amúgy is hatalmas kék szemét egzotikus kék meg zöld árnyalatok tengerével vette körül, szemhéját pedig még élénkebb kékkel rajzolta ki hanyagul; kiugró arccsontjára élénk rózsaszín pirosítót vitt fel vastagon, szokatlanul húsos, duzzogó ajkán vastag, elrajzolt rúzsréteg.
Rengeteg aranyékszert viselt, szintén kék, húzott selyemruhája szabadon hagyta a nyakát és karját, melynek lebarnult bőrét ráncok kusza hálója szőtte be. Rajzom szerint Marielle-nek hívták. – Például – folyatta hosszú szünet után, hatalmas kék szemét körbejártatva az arcokon – amikor hallottam, hogy a férjem a zuhany alatt azt énekli, »L’amour est un oiseau rebelle«, azonnal tudtam, hogy megcsal… Természetesen Carmen szerepét énekelte – magyarázta –, bár nem hiszem, hogy észrevette a tévedést, vagy ha tudott róla, nem törődött vele.”
Íme a podcast:
Nyitókép: Vonnák Diana.
