Nem vagyok biztos benne, hogy lenne ember a földön, aki még ne hallott volna Margaret Atwood világsikerű történetéből készített sorozatról, A szolgálólány meséjéről, így talán elnézitek nekem, ha máris belecsapok a lecsóba.
A szolgálólány meséje negyedik évadát óriási várakozás előzte meg főként, mert tavaly sajnos ezt is, mint még oly sok sorozatot és filmet, végül elkaszálta a járvány. Aztán a rajongók végre felsóhajthattak, megjött a hír a gyártásról, és aki figyelte a főszereplő, Elisabeth Moss instagram oldalát, egyre több apró kulisszatitkot láthatott a sorozat készítéséről. Az sem titok, hogy több részben rendezőként is debütált a színésznő, és egyre komolyabban veszi ki a részét a gyártásból is.
June Osborne tehát visszatért, hogy végre tényleg rendet csináljon Gileádban, ahol a nők még mindig csak szolgálnak, szülnek és tűrnek.
De a nagy kérdés már a második évadtól is ott lebegett, hogy vajon tud-e még újat mondani a sorozat, vagy az első évad mindent elmondott már nekünk erről a félelmetes, beteg és disztópikus világról és már csak azon izgulhatunk, vajon sikerül-e megbuktatni a zsarnokságot.
Láthatólag nem könnyű a feladat újat mondani, hisz maga az üzenet és a mondanivaló aktualitása, a nők elnyomása, a diktatúra vagy az emberi jogok totális megsemmisítése szinte minden oldalról körül lett már járva, így fennáll a veszély, hogy a kérdéseket csak görgeti és görgeti a sorozat, de nincsenek új aspektusok, gondolatok. Így az első három rész után nekem nagyon úgy tűnik, bár kissé pesszimistább a hangvétel, de még mindig van miről mesélni.
Elisabeth Mosstól már megszokhattuk a csodás színészi játékot, bár elismerem egyszer-kétszer megkértem volna, hogy pár másodperccel kevesebbet nézzen közelről a kamerába, de elismerem, hogyha a cinikus énemet picit parkolópályára helyezem, elég hatásos tud lenni.
A sok évados sorozatok esetében mindig nagyon szerencsés időnként egy kis vérfrissítés, ám itt nem bántam, hogy újra láthattam a régi szereplőket, remek karakterek, remek színészek, és úgy tűnik, egyelőre még nem láthatunk új kedvenceket. Lydia néni még mindig az egyik legerősebb figura, és az őt alakító Ann Dowd továbbra is az egyik legjobb színészi játékkal kápráztat el minket, ráadásul újra elemében, és az apró reménysugár, hogy végre átáll a jó oldalra, most pillanatok alatt szertefoszlik.
A látványvilágról és a helyszínekről mindenképp érdemes beszélni, egyrészt, mert ahogy már megszokhattuk, A szolgálólány meséje mindig is nagyon profi volt a hangulatkeltésben, amit nagyrészt a zseniálisan eltalált kontrasztos zenéknek, másrészt a csodás képeknek volt köszönhető. Ez most sincs másképp, bár mintha még talán sikerült is volna picit kevésbé hatásvadászra, picit komorabbra sikerültek a képek, ami határozottan jót tesz a sorozatnak. (A jó zenékből viszont most kevesebbet kaptunk.) A farmos jelenetek például tökéletesen éreztették velünk a forradalom leülését, a reménytelenséget, és mivel ezekben a részekben jóval több volt a kanadai jelenet, ahol ugye minden nagyon mai és „normális”, remek kontrasztot adott a mondanivalónak.
Apropó. A kanadai jelenetek mellett futó Gileádi történések bennem megint felfortyantatták a forradalmárt, döbbenettel nézi az ember, hogy ahogy a világ ölbe tett kézzel bámulja, hogy valahol tőlük nem messze totális diktatúra és elnyomás van. Újra és újra felmerül bennem, hogy milyen kevés a bátorság, hisz semmi másra nem lenne szükség, csak az összefogásra. Hogy jó sokan mondják azt, hogy elég.
És akkor itt térnék vissza a korábbi kérdésemhez, miszerint vajon tud-e még bármi újat mondani a sorozat. Örömmel jelentem, találtak még más, érdekes boncolgatnivaló réteget. Amíg korábban az ellenállás hajtotta June-t, és minden részt átitatott a forradalom lelkesítő ereje, itt felvetődik pár komolyabb és elgondolkodtatóbb kérdés, hogy kicsit mi is lehiggadjunk. A pajtában történő táncos jelenet talán az egyik legerősebb, mind mondanivalójában, mint látványában, amiért bizony jár a piros pont a sorozat készítőinek. Mert nem csak az a kérdés, hogy vajon June meddig bírja még cérnával, mennyi kínzást és megaláztatást képes elviselni, hogy vajon sikerül-e bedöntenie Gileád diktatúráját, hanem az is, hogy kell-e még bírnia. Hogy megállhat-e, hogy pár percre elfelejtheti-e az egészet, van-e joga elfelejteni egy kicsit a harcot, amíg a rendszer még áll. Hogy van-e azért jó is a szörnyűségek közt.
Szintén érdekes volt, hogy a sorozat készítői behozták a felelősség kérdését is.
Az előző évadban June megmentett több mint nyolcvan gyereket Gileád vasmarkából, akik alól most rendesen kihúzták a talajt, és bár a tett ugyan hősies volt, a gyerekek szemszögéből szörnyen egyszerű a dolog: elszakították őket a szüleiknek hitt emberektől, kiszakították őket a biztonságból. Vajon mekkora árat lehet fizetni az igazságért és ki fogja megfizetni? És vajon kinek van joga sorsokról dönteni?
Érdekes volt egyébként ez az új évad, mert valahogy eltűnt róla némi máz, ami elképzelhető, hogy Moss rendezői munkájának is köszönhető. Azt még mindenképp meg kell említenem, hogy valamiért a romantikus szál teljességgel suta volt, nekem egyébként nem is lett volna rá szükségem, nem éreztem jól fölépítettnek a mindent elsöprő csókjelenetet, de oké, talán csak én nem vagyok kellőképp kiéhezve a romantikára.
Egyetlen komolyabb rossz érzésem volt csak az induló részekkel, mégpedig, hogy voltak jelenetek, ahol a felelősséget csúfosan rátolták a férfiakra. Egy zsarnoki társadalomban, mindegy ki kezdi, előbb-utóbb pont úgy szükség van a nőkre is, mint a férfiakra.
A nők, akik saját nőtársaik ellen fordulnak, akik részesei a diktatúrának, akik segítik a rendszert. Ahogy a korábbi évadokban tökéletesen bemutatták, hogyan épül fel az elnyomó rendszer, amiben szükség van a férfiakra és nőkre egyaránt, az árulókra, gyávákra, most mintha pusztán a nemek döntenék el, ki a jó és a rossz és ez a második részben nagyon élesre sikerült.
Mindent egybevéve, én továbbra sem nem tudok leszokni June Osborne-ról, sem Gileádról, és bár itt-ott kettős érzések vannak bennem a sorozattal kapcsolatban, azt el kell ismerni, hogy még mindig képesek a fotelbe szögezni, és még mindig elvarázsol a forradalmárkodás. Van még ebben kraft, izgatottan várom a következő részeket. Aki meg ezt most mind végigolvasta, de a sorozatot még nem kezdte el, javaslom, hogy nyugodtan vegyen ki egy kis szabadságot rendeljen kaját, és némítsa el a telefonját, mert az elmúlt évek egyik legjobb történetébe fog belekezdeni.
Hasonló inspiráló történetekről ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
