Másként élik meg a szülők és a gyerekek a visszatérést az iskolába. Van, ahol kirándulnak, átveszik az otthon tanultakat, vagyis időt adnak a visszazökkenésre és arra, hogy felmérjék, mit is tudnak a gyerekek. Van, ahol. De sok helyen a közepébe vágnak. Dolgozattal. Nem eggyel, sokkal. Elsős, másodikos, negyedikes, mindegy is. R.Fonyó Barbara véleménycikke.
2021. május 10. Visszatérés Narniába. Jaj, miket beszélek?! Narniába? Dehogyis! A jelenléti oktatásba. Mindenki. Kicsik, nagyok, elsősök, érettségi előtt álló nagyok. Mindenki!
Hurrá! Hurrá! Hurrá! Kiáltotta a nagy napon, reggel hétkor az online oktatásba belefáradt szülői felem.
Hurrá? Hurrá? Hurrá? Kérdezte visszakézből a gyerekeim mentális állapotáért jogosan aggódó másik szülői felem.
Hosszú hetek, hónapok óta vártuk ezt a pillanatot. Igen, vártuk. Együtt.
Én, mint szülő – mert bevallom őszintén az öt gyerek állandó itthoni jelenléte, a home office és a háztartásvezetés együttese nem kicsit viselte meg az idegrendszeremet –, és a gyerekeim is, akik hosszú hetek, hónapok óta reggeltől délutánig a számítógép felett görnyedtek a szobájukba zárva. Ki önállóan, ki szülői segédlettel, ki egy leselejtezett, de működőképes saját számítógépen, ki egy folyamatosan lemerülő kölcsönbe kapott tableten, ki pedig velem online társbérletben próbálta meg elsajátítani az ABC-t, a logaritmust vagy éppen a francia romantikus költészet főbb jellemzőit.
De ők azok is, akik az elmúlt időszakban leginkább csak az online térben találkozhattak a barátaikkal, a közös bandázások kimerültek az online társasjáték partikban, vagy a közös szörpözésben a képernyő egyik, illetve másik oldalán.
Néha persze kijutottak a szabadba is egy-egy közös kirándulásra, de csakis a megfelelő távolságtartással és a különböző biztonsági előírások betartásával. De hát legalább látták egymást fizikai valójukban, még ha ez messze nem olyan volt, mint a járvány előtti időszakban.
De már megszokták. Elfogadták. Ahogy megszokták és elfogadták az online oktatást is. És most visszatértek.
Hurrá! vagy Hurrá? Ez itt a kérdés.
A nagy nap előtt már egy héttel tapintható volt itthon a feszültség. Kérdés kérdést követett. Mi vár bent rájuk, milyen lesz újra iskolába járni? Hogyan fogadják majd őket a tanárok, az osztálytársak, mit várnak tőlük? Várnak-e egyáltalán valamit? Lesz-e azonnal számonkérés, vagy kapnak egy kis időt, hogy újra felvehessék a fonalat?
Kérdések, amelyekre tőlem, az édesanyjuktól vártak választ. Én pedig a tanároktól, az iskoláktól.
Vártam. És vártam. És vártam. Két nappal az iskolakezdés előtt aztán befutott az első levél. A gimnáziumból. Kicsit félve nyitottam meg. Gyorsan átfutottam, és amikor szemem elé kerültek az olyan szavak, mint mentális egészség, megnyugtatás, fokozott figyelem, éreztem, hogy enged a szorítás a gyomrom körül.
Igen! Ez az! Nem lesz semmi baj. Hiszen ebből a levélből pont az jön át, amit én is vallok szülőként ezután az idegölő, mindenkit megviselő helyzet után: most nem a jegyek a legfontosabbak, hanem, hogy ezek a gyerekek érezzék, biztonságban vannak, és mindenki, a körülöttük lévő felnőttek azon vannak, azon lesznek, hogy helyére billentsék a megborult mentális egészségüket. A számonkérés pedig ráér. Ha egyáltalán szükség abban a formában, ahogy eddig. Mert itt és most végre a gyerekek számítanak!
Igen. Ügyesek voltunk. Tanultunk az elmúlt egy évből. Végre látjuk, mi az igazán fontos. Hogyan lehet jól csinálni, ami a feladatunk. A közös feladatunk. Szorosan az iskolára koncentrálva: tanárok, szülők közös feladata.
És akkor… befutott a második levél. A másik tanintézményből. Ami szembesített a valósággal. A kijózanító valósággal, azzal, amire valójában a szívem mélyén számítottam. De amire nem készültem fel. Mert nem hittem el, nem akartam elhinni, hogy ilyen lesz. És lehet.
“Tájékoztatom a tisztelt szülőket, hogy az iskolába való visszatérés hetében három témazáró dolgozatot írnak a gyerekek. A dolgozatokból ki fog derülni, hogy ki mennyire figyelt az online órákon és mennyit gyakoroltak otthon a szülők velük. Mivel témazáró dolgozatokról szó, a jegyek dupla jegynek számítanak.”
Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek.
11 éves gyerekekről szólt a levél. Kisiskolásokról. Akiknek talán még nagyobb szükségük lenne a felnőttek empátiájára ebben a helyzetben, még nagyobb szükségük lenne arra, hogy érezzék: most az egyszer róluk van szó! Nem a jegyekről, nem a teljesítményükről, hanem róluk! Mint érző emberekről. Még ha – bizonyos értelemben – kicsik is és ha még nekik ebben az életkorban tényleg a tanulás a legfontosabb dolguk.
Na meg rólam, szülőről is szólt a levél. Hogy mennyit gyakoroltam a gyerekkel itthon. Hogy kellőképpen megtanítottam-e neki az online leadott anyagot. Amit vagy láttunk vagy nem. Amit vagy hallottunk vagy nem. Én megtanítottam-e? Én?!
Hát kérem, szépen, nem tanítottam meg. Semennyire nem tanítottam meg neki én az anyagot. Mert naivan azt hittem, hogy ez nem az én dolgom. A gyerek dolga az iskola. Na meg a tanáré. Az ő együttműködésüké. Úgy látszik tévedtem.
Ahogy abban is tévedtem, hogy a járványhelyzet majd megtanít minket az empátiára. Minket, felnőtteket. Hogy megtanuljuk végre: attól, hogy ugyanazon a tengeren hajózunk, még nem ugyanabban a csónakban ülünk. Kicsit sem. Van, akinek jacht jut, van, akinek egy komp, megint másoknak egy vitorlás és persze akadnak olyanok is, akik egy lélekvesztőn próbálnak haladni a hullámokkal hátán vagy inkább alattuk.
Mi megúsztuk eddig két kettessel, négy egyessel (ezek már duplán vannak számolva… szerencsére). A matek dogát eltolták, és közben sikerült beszerezni egy korábbi feladatsort, ami alapján nagyjából be tudtam lőni a típusfeladatokat, így ott várhatóan jobbak lesznek a jegyek. Ugyanakkor bele se merek gondolni azoknak a gyerekeknek a helyzetébe, akik mögött még ilyen háttér sem volt. Akiket kényszerből egyedül hagytak a szülők, mert dolgozniuk kellett, akiknek még ilyen eszközök sem jutottak, mint nekünk.
Ők vajon mennyire maradtak le? Ők vajon milyen érzésekkel mentek iskolába a nagy napon?
Mielőtt valaki nekem esne, hogy csak szítom az ellenszenvet a tanárokkal szemben, szeretném gyorsan leszögezni: pontosan tudom, hogy mennyire elfáradtak a tanárok ebben az őrült helyzetben, hogy mennyi energiát, plusz munkát tettek bele ebbe az egészbe nehezített körülmények között. Minden elismerésem és tiszteletem az övék. Őszintén. Fejet hajtva.
De! De egyrészt szeretném én is melléjük nyújtani szülőként a kezemet: én is elfáradtam.
Mert én is beletettem mindent. Mindent, amit tudtam. Szülőként. “Tanítottam” itthon a gyerekeket, ahogy tőlem tellett, vezettem a háztartást, dolgoztam a munkahelyemen. És mindezeken felül igyekeztem megőrizni a gyerekeim mentális egészségét is játékkal, gondtalan szabadidővel, családi programokkal. Mert úgy éreztem, ez a legfontosabb. Mert ez lesz a visszacsatlakozás, a sikeres visszatérés legfontosabb eleme. Ha ez meglesz, minden rendben lesz.
Másrészt, hogy őszinte legyek, eszembe se jutott, hogy a jegyekre kellene koncentrálnom. Meg a várható számonkérésékre. Hogy majd azokra építkeznénk. Hogy majd azok segítik át a gyerekeinket a traumákon. A gyászon. Az aggódáson. A félelmeiken. A szorongásaikon. Mert ők ezt kapták a COVID-tól. Ahogy mi is. Csak ők még gyerekek. Nincsenek olyan megküzdési stratégiák birtokában, mint mi, felnőttek. Amelyekkel együtt is elbuktunk néha ebben az őrült táncban.
Szóval szerintem most az empátia ideje jött el. Kérdés, hogy vagyunk-e elég érettek, felnőttek ahhoz, hogy gyakoroljuk, és példát mutassunk?
Kiemelt kép: Freepik.
